2010. július 31., szombat

Ha elhagysz, veled mehetek? - Lezárás

Kedveseim!

Köszönöm a sok leadott szavazatot, de legfőképp a csodálatos novellákat! Mindegyik novellához írtam egy rövid véleményt, elsőként ezt olvashatjátok, majd pedig természetesen a helyezéseket.
FONTOS! Aki eddig nem küldte el a címét, kérem minél hamarabb tegye meg, mert szeretném jövő héten postázni az ajándékokat! Előre is köszönöm!

Jöjjenek a vélemények:

1.novella – Lea

Annyira csodálatos ez a novella, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni. Mélyen megérintett, köszönöm, hogy megírtad. A szavak, akár egy tökéletesen megkomponált mű. A könnyeim patakokban folytak. Szívem szerint magamhoz öleltem volna a kislányt, hogy nyugodjon meg, semmi baj nem lesz. Köszönöm! Hálás vagyok ezért a csodáért!

2.novella – Mesi28

Nem találom a szavakat. A könnyeim függönyén keresztül próbálok értelmes véleményt írni, de nem biztos, hogy menni fog. Tökéletes novella volt. Nem gondoltam volna, hogy szegény lány a szerelme után megy. Megrázó volt, de ugyanakkor leírhatatlanul csodálatos! Gratulálok! Köszönöm, hogy olvashattalak!

3.novella – Nashii

Csodálatos! Tetszik, hogy az elkényeztetett lány milyen változáson ment keresztül. A szerelem ereje sokkal nagyobb, mint gondolnák. A főszereplők neve nagyon tetszett, kíváncsi lennék, hogy honnan jött az ötlet! Nagyon tetszett a novellád! A sok szín, az érzelmek, a leírás… Ügyes voltál! A lány bátor volt, hogy a fiú után ment, sajnálom, hogy nem élték túl! Neked is köszönöm, hogy megírtad!

4.novella – Stigu

Már végre tudom, hogy mi hiányzott a New Moon-ból! Már teljes a kép, és egyszerűen imádtam ezt a novellát! Olyan mesterien bántál a szavakkal, mintha Edward állt volna itt előttem, és ő maga mesélte volna el. Végre nincs hiányérzetem! Elmondhatatlanul hálás vagyok! Köszönet a novelláért!

5.novella – Isabella

Éljen a boldog vég! Szegény lányt sajnáltam, hogy ilyen változásokon kellett átmennie, de szerencsére minden rendbe jött. A hibája miatt nem okolom, nem csoda, hogy el akar menni onnan. Van mellette valaki, aki segíti, és ez a lényeg. Ahogy Lea, én is kíváncsi lennék arra, hogy hogyan alakul a későbbiekben a sorsa/sorsuk! Gratulálok a novelládhoz! Köszönöm!

6.novella – Join

Eleinte hogyan örültem, hogy szerelmes lett Tiana, és boldogság van, de aztán bekövetkezett a tragédia! Annyira sajnáltam szegény lányt, a fájdalma szinte átjárta a testemet! Senki nem érdemli ezt, de az élet sokszor kegyetlen. Úgy érzem, hogy a lány halála elkerülhetetlen volt, hiszen a lelke nem tudott volna megnyugodni. A novella számomra az érzelmek színes tárházát nyitotta meg, ahonnan már soha nem akarok kijönni. Köszönöm, hogy megírtad ezt a csodát!

7.novella – Crystal

Ez annyira életszerű volt! A lányok nagy része már átélte ez ilyen hazugságot, és Amy csalódottsága a csontomig hatolt. Nem ezt érdemelte, de a szerelem kegyetlen játékot játszott vele. A szavakkal mesterien bántál, láttam magam előtt minden színt, képet, még az érzelmeket is. Csodálatos fogalmazás, simogattad a lelkemet! Köszönöm!

8.novella – Szatti

Kellett egy kis idő, mire feldolgoztam a történteket! Lenyűgöző írás volt. Tetszett, hogy a férfi szemszögéből ismerhettük meg a történteket! A naplós részt imádtam. Együtt sírtam Darrennel. Arra az időre, amíg olvastam, ott voltam a férfival. Még most is élénken bennem él a kép a történtekről. Nagyon hálás vagyok ezért az alkotásért! Akárki olvassa, több lesz tőle! Köszönöm!

9. novella – Nóri

Az örök, hallhatatlan szerelem tökéletes példája. Gyönyörűen bántál a szavakkal. A novelládnak köszönhetően egy kicsit én is lehettem Bella, és érezhettem ezt a határtalan szerelmet, hogy milyen, amikor nem tudsz a másik nélkül létezni. Hálás vagyok ezért az érzésért! Köszönöm neked, hogy megírtad!


*Dobpergés* Eredmények:
1. helyezett - Nashii (3. novella)
2. helyezett - Szatti (8. novella)
3. helyezett - Lea (1. novella)
Különdíjas: Mesi28 (2. novella)

Még egyszer szeretném kifejezni a hálámat, hogy megírtátok ezeket a csodákat. Remélem nem bántottam meg senkit a döntésemmel! A későbbiekben még szeretnék pályázatot indítani, remélem akkor is számíthatok Rátok!

2010. július 9., péntek

9. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

A nappalt már-már az éjszaka váltotta fel, az ég egyik fele sötétedett, a másik, ahol a nap még küzdött, viszont narancsszínben égett, ezáltal furcsa fénybe burkolózott minden. Szerettem ezt a napszakot, hisz ilyenkor néhány percre találkozik a nappal és az éjszaka, a két ellentét. Képes lettem volna még továbbnézni a gyönyörű naplementét, ha éppen nem a szerelmem puha ajkai simogatják vállam ívét.

- Ha elhagysz, Veled mehetek? – kérdeztem mosolyogva, miközben igyekeztem minél szorosabban ölelni.

- Mindenképpen – suttogta a fülembe. – De nem hinném, hogy erre sor kerülne.

- Miért nem? – vontam fel a szemöldököm.

- Az ok egyszerű – duruzsolta két csók között –; sohasem foglak elhagyni.

- Talán nem kellene ennyire előre elhatároznod ezt. Végül is akármi történhet… – kezdtem volna kétségbe vonni az állítását, de Ő dühösen félbeszakított.

- Isabella Marie Swan Cullen! Csak nem képzeled, hogy az örökkévalóság hátralévő részében bárki is elszakíthat minket egymástól? Én képtelen lennék létezni nélküled. Hát még mindig nem érted, hogy Te vagy az egyetlen oka annak, hogy élek? Amíg nem találkoztam Veled, minden egyhangú szürkeségbe burkolózott, amely elviselhető volt, de kétségkívül rossz.
Viszont amikor te megjelentél az életemben, minden egyszeriben színpompás lett és ragyogó, s mámorosan fürödtem a boldogság tengerében, amit Te varázsoltál ide nekem, miközben visszaadtad a lelkem. Bella, én… - itt váratlanul megbicsaklott a hangja, úgy láttam, keresi a megfelelő szavakat – sohasem lennék olyan őrült, hogy elhagyjalak. Egyszer már próbáltam nélküled élni, és biztosíthatom, szerintem a poklot jobban el tudtam volna viselni, mint azt a pár hónapot, ameddig távol voltam Tőled.

A mondandója végére érve a hangjában már a düh helyét átvette a fájdalom. Nem tudtam elhinni, hogy még mindig ez az évekkel ezelőtti eset bántja. Most már nem éreztem azt a kínt, mint emberkért, amikor azokra a nyomorúságos hónapokra gondoltam, de tudtam, Ő még most is majdnem ugyanúgy szenved az akkori helytelen döntése miatt, mint ezelőtt.
Pedig nem adtam rá okot. A Volturi távozása óta tökéletes boldogságban éltünk, a nappalaim minden perce Renesmee-é volt, míg az éjszakáimat Edward birtokolta.
Számomra tökéletesnek tűnt ez a fajta egyensúly, bár mindkettőből folyton-folyvást többet akartam. Talán egyszer majd sikerül felfognom, hogy fölöslegesen vágyom ennél több időre, hisz az örökkévalóság összes perce a miénk, így nem is kell betelnem velük soha.
Ez jó érzéssel töltött el mindig, valahányszor csak rágondoltam. Ezzel a napirenddel meg tudnék békülni hátralévő örökéletemben. Elmosolyodtam, hiszen végre semmi veszély nem fenyeget minket, és boldogan élhetünk.

- Tudom, hogy szeretsz – jelentettem ki – Én is szeretlek – vallottam meg játékosan, majd egy csókot leheltem az ajkaira.

A kezeim a jól megszokott módon közeledtek az inge gombjai felé, amikor váratlanul elkapta azokat a levegőben.
Egy pillanat múlva már nem feküdt mellettem, hanem a szoba szélén állt, az arcán az a lélegzetelállító, csibészes mosoly terült el.
Tudtam, hogy tervez valamit, és azt is, hogy ennek én nem feltétlen fogok örülni.

Láttam rajta, hogy tudja, hogy rájöttem, hogy valami merényletet készít elő ellenem, és ettől a mosolya még szélesebb lett.

- Edward! Áruld el, hogy mit forgatsz a fejedben! – szóltam rá pár pillanat múlva.

- Majd Alice-től megtudod, Szerelmem – suttogta, majd kisétált a házunkból.

Egy másodperccel azután, hogy kilépett a házból, Alice jelent meg az ajtóban. Nagyot sóhajtottam, mert már tudtam, ez a terv már csak egyre rosszabb lehet.

- Készülj Bella! – szólt rám, miközben berontott a gardróbomba. – Nemsokára indulunk!

- Hová? – kérdeztem meglepetten.

- Hát, vásárolni! – közölte Alice, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Valahogy sejthettem volna, hogy ez lesz a vége, bár azt nem értettem, hogy ez miért érdeke Edwardnak.

- Ilyenkor? – vontam fel kételkedve a szemöldököm - Lassan minden üzlet bezár.

- Én megbecsült ügyfél vagyok, rám mindig szakítanak időt – kacsintott rám a nővérem, majd előhozott néhány ruhát a túlméretezett „szekrényből”, és odatartotta elém.

- Ezt vedd fel! – nyomta a kezembe a cuccokat.

- Alice! Muszáj most ezt… ? – kérdeztem, de inkább könyörgésnek hatott.

Fogadott nővérem aprót bólintott. Fájdalmas arckifejezéssel indultam a fürdőszoba irányába, hogy magamra rángassak néhány olyan ruhát, ami egyáltalán nem illik hozzám.

Az út nem volt hosszú, mert Alice jóval a megengedett sebesség fölött hajtott. Bosszúságom jeléül egyszer sem szólaltam meg, ugyanis tudtam, hogy ezzel sikerül majd előbb-utóbb felidegesítenem a jövőlátó vámpírlányt.

- Jaj, Bella! Ne csináld már ezt! Nem kivégzésre viszlek! – bosszankodott.

Továbbra is némán néztem ki a kocsi ablakán. Meglepődtem, mert egy – Forksnál nagyobbnak tűnő – város úgy suhant el mellettünk, hogy Alice még csak nem is lassított.

- Nem Port Angeles-be megyünk? – kérdeztem meglepetten.

- Nem – jelentette ki.

Amikor pár mérfölddel az úti célunk előtt megláttuk Seattle fényeit, egy pillanatra újból elgondolkoztam azon, hogy vajon mit tervez Alice, de Ő nem úgy nézett ki, mint aki bármit is hajlandó lenne elárulni.

A belvárosban parkoltuk le az autót, egy óriási, modern épület előtt. A hatalmas cégtábla alapján egyből tudtam, hogy egy ismert tervező szalonjába jöttünk.


Nem maradtunk sokáig, alig fél órával később már újból a kocsiban ültünk. Félelmeimmel ellentétben nem kellett órákig ruhákat próbálgatnom, csupán méretet vettek, de Alice nem árulta el, hogy mihez.

A hazafelé vezető út gyorsabbnak tűnt, de lehet, hogy csak azért éreztem rövidebbnek, mert minden pillanattal egyre közelebb kerültem a lányomhoz és Edwardhoz.

A Cullen házba belépve Renesmee egyből hozzám szaladt.

- Szia, Kicsim! – öleltem magamhoz. A magasba emeltem, Ő pedig a hajamba fúrta a gyönyörű arcocskáját.

Egyből láttam rajta, hogy már álmos. Magamhoz öleltem, majd elindultam vele kifelé az ajtón, át a saját kis házikónkba. A küszöbnél azonban megtorpantam.

Már majdnem visszafordultam, hogy megkérdezzem, hogy hol lehet a férjem, de aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy az otthonunkban vár.

Ahogy beléptem a házunkban, nem hallottam semmi arra utaló zajt, hogy bárki is lenne ott. Renesmee-t a szobájába vittem, és belefektettem az ágyába.

Egy pillanat alatt halkan körbefutottam, de Edwardot nem találtam sehol. Csalódottan ültem le a kanapéra.
Ekkor vettem észre egy félbe hajtott papírt az asztalon. Gyorsan érte nyúltam, majd széthajtottam. Azonnal felismertem Edward tökéletes kézírását.

Kedvesem!
Nagyon sajnálom, de egy kis időre el kell mennem. Nemsokára majd mindent megértesz.
Ígérem,, hogy hamarosan visszajövök.
Vigyázz magadra,, és a lányunkra!

Edward

Egy pillanatra teljesen ledermedtem. Mégis hová ment? Mi olyat csinálhat, amiről nekem nem akart szólni?
Ezek, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben.
Teljes csönd vett körül, csak Nessie egyenletes szuszogása és szívverése szűrődött ki a másik szobából.
Arra gondoltam, hogy talán nem történik semmi baj, ha néhány percre egyedül hagyom.

Gyorsan átrohantam a szobájába. A lányom mélyen aludt, valószínűleg szépet álmodott, ugyanis gyönyörű kis angyal arcocskájára egy apró mosoly húzódott.
Nagyon sokáig tudtam volna nézni, ahogyan alszik, de most dolgom volt, ki akartam deríteni Edward eltűnésének az okát.

Keresztülszaladtam a két házat elválasztó tisztáson, majd berontottam a hatalmas Cullen-ház nappalijába.

- Alice! – kiáltottam türelmetlenül, de nem túl hangosan, mivel tudtam, hogy akármelyik részén is van a lakásnak, meg fogja hallani.
- Én sem tudok sokkal többet Edwardról, mint Te – közölte, miközben lesuhant a lépcsőn.

- Kérlek Alice, ne hazudj! – mondtam idegesen. Biztos voltam benne, hogy Alice tisztában van mindennel.

- Én csak az igazat mondom! – horkant föl dühösen, de láttam az arcán valamiféle zavartságot, amiből arra következtettem, hogy mégis csak többet tud nálam.

- Hát jó – rántottam meg a vállam. – Akkor majd valaki más elmondja.

Végigpásztáztam a szobát, és találgattam, hogy vajon ki mennyit tudhat Edward hollétéről. Nagyot sóhajtottam, ugyanis a család többi tagja nem úgy nézett ki, mint aki bármibe is be van avatva.

Egy ember számára is lassú léptekkel gyalogoltam vissza az otthonunkba. Renesmee szerencsére nem érzékelte, hogy egy kis ideig nem voltam ott.
Kábultan ültem vissza a kanapéra, és csak bámultam a már alig égő parazsat a kandallóban.

Azt ígérte, hogy hamarosan visszatér, mégis valamiféle ürességet érzékeltem magamban. Minden percben, amikor nem volt mellettem, úgy éreztem, mintha a lelkem nem lenne bennem, és csupán a testem lenne itt, amely automatikusan végzi a rutintevékenységeket.

Egész éjszaka ott ültem, mozdulatlanul. Rémisztő gondolatok cikáztak az agyamban, és hiába próbáltam nyugtatni magam, hogy Edward hamarosan visszatér, egyre elkeseredettebb lettem.

Talán egész nap meg sem mozdultam volna, ha Renesmee nem ébred fel reggel. Most, hogy Edward ideiglenesen nem volt itt, még jobban ragaszkodtam a lányunkhoz.
Igyekeztem, hogy ne vegye észre rajtam a változást, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, ahogy óvatosan kiemeltem az ágyából.

Egész nap próbáltam a lehető legtöbbet nevetni, és jókedvűen beszélni hozzá, és már kezdtem azt hinni, hogy sikerült elterelnem a figyelmét. Ám ahogy éppen Vele, és Jacobbal szaladtam az erdő melletti réten, feltett egy kérdést, amitől romba dőlt minden.

- Anya! Apa hol van? – kérdezte, majd látva, hogy nem tudok válaszolni, szép arcára aggodalom ült ki.

Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, hiszen nekem sem volt fogalmam arról, hogy Edward merre van. eszembe jutott előző esti beszélgetésünk. Azt ígérte, hogy ha itt hagy, akkor Vele mehetek.
Bármit megadtam volna azért, hogy tényleg Vele mehessek, bárhol is volt akkor.

Ha ember lettem volna, egészen biztos, hogy már néhány könnycsepp ledördült volna az arcomon, így azonban csak belülről tudtam sírni.

Az a nap teljes kábulatban telt. Nessie, ezzel is bizonyítva, hogy korához képest mennyire érett, megértette a helyzetet, és többet nem is kérdezősködött róla. Este, ahogy belefektettem az ágyába, nem szólt semmit, csak némán nézett rám néhány másodpercig. Egyszer csak az arcomhoz érintette apró kezecskéjét, majd felvillant előttem egy kép, melyen mind a hárman a rétünkön szaladunk.
A fájdalom egy pillanat alatt összeszorította a már kővé dermedt szívemet.

- Hiányzik – suttogta halkan Nessie.

- Tudom, nekem is… - sóhajtottam.

Nem tudom, hogy miért éreztem azt, hogy Edward hosszú időre hagyott volna ott. Megvártam, hogy a lányunk elaludjon, majd észrevehetetlenül gyorsan és halkan elfutottam a környékről, majd a közös rétünk felé vettem az irányt.
Ott akartam lenni, hiszen olyan szép emlékek fűztek ahhoz a helyhez.

Nem telt sok időbe, hogy odaérjek. Most még gyönyörűbbnek láttam. A Hold lágy fénnyel világította meg a rétet, és a fűszálak egy-egy apró gyémántként csillogtak a halvány fényben.

És ekkor megláttam Őt, akinek szépsége még ezét a gyönyörű helyét is fölülmúlta. Az én személyes Holdam is tompán csillogott, ahogy a rét közepén, háttal nekem, az eget nézve állt.

Az aznapi fájdalmam egy pillanat alatt vált semmivé, és a következő másodpercben már a lehető leggyorsabb tempómban szaladtam felé.

Amikor már csak néhány méter választott el Tőle, lassan megfordult, és vetett rám egy lélegzetelállító, szikrázó mosolyt.

Azonnal a karjaiba vetettem magam, és annyira szorosan öleltem, hogy még éppen ne okozzak fájdalmat neki. Abban a pillanatban a boldogságom mindennél nagyobb volt.

- Hát el sem mentél? – kérdeztem csodálkozva.

- Nem. Tudtam, hogy utánam jössz. Én pedig megígértem, hogy ha egyszer elhagylak, velem jöhetsz. – mosolyogta, majd hosszan csókolni kezdett.

- És mégis mi célod volt ezzel? –puhatolóztam, amikor engedett szóhoz jutni.

- Igazából kérdezni szerettem volna valamit, és gondoltam, ez a legalkalmasabb helyszín és időpont hozzá. – válaszolta, de közben a nyakamat csókolgatta.

- És mit szeretnél kérdezni? - vontam fel a szemöldököm, miközben a lélegzetem el-elakadozott.

Az aranyszín szemei rabul ejtették az enyémeket, amikor végre újból felnézett. A tekintete izgatottam csillogott.
Az ajkait a fülemhez tolta, miközben lélegzete lágyan simogatta az arcom.

- Azt, hogy hozzám jönnél-e újból feleségül – súgta bársonyos hanggal.

Néhány pillanatig azt se tudtam, hol vagyok, teljesen elkábított az édes illata.
Amikor újból tudtam beszélni, csak egyetlen szót mondtam Neki válaszul.

- Igen – suttogtam.

- Ez helyes válasz – mosolyodott el, majd újból csókolni kezdett.

- Várj! – toltam el magamtól néhány centire. – Akkor ezért vetetett rólam méretet Alice abban a ruhaszalonban? - kérdeztem.

Edward bólintott egyet, majd visszahajolt az ajkaimhoz.

- Örülök, hogy betartottad az ígéreted – motyogtam két csók között.

- Én pedig örülök, hogy utánam jöttél –válaszolta.

- Mindig Veled megyek, ahányszor csak elhagysz – néztem mélyen a szemébe.

- Akkor örökké együtt leszünk – mosolyogta.

Újból teljesnek éreztem magam. Sőt annál is teljesebbnek. A lehető legboldogabb voltam. Most már nevettem volna pár órával ezelőtti önmagamon. Hiszen hogyan is gondolhattam, hogy Edward elhagyott? Szeret engem, és én is Őt.
Mindennél jobban.
Mindörökre.

8. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

A szobát mélységesen átjárták az emlékek, ahogy a lelkemet is a fájdalom… ez a hónapok múlásával sem enyhült, inkább csak megszoktam ezt az érzést. Hiányos voltam. Próbáltam felejteni, vagy legalább is megbékélni a múlttal, de hiába telt el több hónap… az idő szinte megfagyott körülöttem. Sokan mondják, hogy az idő gyógyír a sebekre, de nálam valahogy nem igazán jött be. Darabokra hullottam azon a márciusi napon és hiába sikerült magam újra összerakni, tele voltam résekkel és repedésekkel, a szilánkok pedig újra felszakították a sebeket, amelyek gyógyulóban voltak. Sosem leszek már teljes ember nélküle… az emléke túlságosan élt bennem és lehetetlennek láttam, hogy a hiánya bármikor is elviselhetőbb legyen számomra.
Még mindig szólt a fejemben a sípolást… az a végtelen, monoton hang, ami jelezte, hogy leállt a szíve. Még most is hallottam a hangját, ahogy halkan a nevemet suttogja, miközben lassú és szinte láthatatlan könnyek csorognak végig az arcán. Még most is éreztem a keze melegét, ahogy az ujjaink összefonódva feküdtek mellette, még mindig láttam magam előtt az utolsó mosolyát, ahogy lehunyta a szemét. Görcsösen kapaszkodtam ebbe az emlékbe, hogy ő létezett és talán emiatt sem akartam megválni azoktól a tárgyaktól, amelyek hozzá kötöttek. Napok óta ugyanott tartottam, nem haladtam előrébb és most is csak ültem az ágyon és a semmibe néztem. Vártam, hogy egyszer csak belépjen az ajtón és mosolyogva nézzen rám. Vártam, hogy halljam a hangját… de csak a néma csend volt az egyedüli válasz a vágyamra. Egyedül voltam…

A napok alatt a dobozok kezdtek megtelni az ő dolgaival, én pedig úgy éreztem, mintha lassan ezzel egyidejűleg tépegetném magamból az emlékeket. De muszáj tovább lépnem és élni az életemet…
A szoba fokozatosan világosabb lett, ahogy az őszi, sápadt nap fénye átjutott a világos függönyön, ami enyhén lengedezett a nyitott ablak előtt… halvány pipacsmintázata néha sötétvörös, néha pedig világos piros színekben játszott a fényben. A kedvenc virága volt. A levegő beszökött a szobába. Éreztem a tegnapi esőt a levegőben, a nedves fű illatát, az ősz ízeit. Ő rá emlékeztetett… imádta az esőt. Szerette az eső utáni friss és kissé párás levegőt, ilyenkor pedig szívesen üldögélt kint a hintaszékbe kucorodva egy könyv társaságában.
Végül felálltam és nagy levegőt vettem, majd újra neki láttam a pakolásnak. Sok mindent szerettem volna belőle meghagyni… képtelen voltam mindentől megszabadulni, mert azzal úgy éreztem, mintha még jobban elveszíteném. Mintha megfosztanám magam még az emlékezéstől is. Csak azokat a dolgokat pakoltam el, amelyekre tudtam, hogy nem lesz szükségem. A könyveit az ablak melletti polcra halmoztam, a róla készült fényképeket pedig mellé sorakoztattam, hogy ezeket majd albumba tegyem, néhányat pedig a polcon helyezhessek el, hogy láthassam… habár a mosolya csak utánzata volt az igazinak, a nevetése pedig csak árnyéka annak, ami a fejemben csengett. Utánozhatatlan volt a jókedve. Mosolyt csalt mindenki arcára… elbűvölő volt. Észre sem vettem először, csak miután már pár perce ugyanazt a képet szorongattam. Még én készítettem róla a kertben. Kék szemei csillogtak, mosolya a belsőmig hatolt még a képen keresztül is, miközben szőke hajából pár tincset a szél az arcába fújt. Jó érzés volt őt látni… elmosolyodtam, ahogy figyeltem minden vonását, de közben éreztem az elszoruló érzést is a torkomban és gyorsan a polcra tettem a fényképet a többi mellé, majd kihúztam az első fiókot az asztalnál és a papírok alatt kezembe akadt egy könyv. A borítója eléggé kopottas volt. Mély és cikornyás betűkkel véstek valamit a fedőlapjába, de lekopott az írás és nem tudtam elolvasni. Majd kinyitottam és az első, ami megragadta a figyelmem, az a dátum volt. A naplóját fogtam.
Tudtam, hogy naplót vezet, de mégis érdekes érzés volt a gyomromban, ahogy szinte a gondolatait tartottam a kezemben. Féltem… nem tudtam, hogy mi mindent írhatott le, és nem akartam elolvasni. Ezek az ő gondolatai és érzései voltak, de mégis késztetést éreztem, hogy beleolvassak… olyan volt, mintha őt magát tartanám újra a kezeim között, majd az ujjaim lassan lapozgatni kezdték a kissé gyűrött oldalakat. Egészen régi dátumok is voltak, pár évesek, amikor még nem ismertem. Nem volt rendszere, hogy mikor ír. Volt, hogy két dátum között több nap is eltelt, de minden egyes bejegyzése részletes és hosszú volt. Mintha pótolta volna az elmulasztott napokat, hogy mindenről beszámolhasson. Majd, ahogy lapoztam, megakadt a szemem azon a dátumon, amikor először találkoztunk…
Három évvel ezelőtt...

Július 9.
Őrületes egy nap volt, azt hittem, soha nem ér véget. Reggel gyomorgörccsel keltem. Azt hittem, hogy a reggelimet sem leszek képes lenyomni a torkomon, mielőtt a galériába érnék. Hihetetlen még most is visszagondolni. Az első kiállításom. Az enyém. Általában mindig azok a dolgok sikerülnek nálam jól, amelyektől a legjobban félek és ez így volt most is. Sokan eljöttek megnézni a festményeimet és nagyon jól estek a pozitív vélemények… már amelyik pozitív volt. Volt egy férfi, aki művésznek mondta magát, habár ilyen véleménnyel nem tudom, hogyan lehet művész. Tudom, hogy nem tetszhet mindenkinek az, amit csinálok és el is fogadom a negatív kritikákat, de ennyire bunkó, rideg, érzéketlen és lekezelő embert még nem láttam. Azt hittem, hogy ott nyomban felképelem, miután teljesen leminősítette a festményeimet. Na persze utána jött a szokásos jópofizás, miután rájött, hogy én vagyok a kiállító. Még most is érzem magamban, hogy remegek az idegtől, de sosem voltam az a félénk kislány, aki elsírja magát az ilyeneken és ne tudná megvédeni magát. Talán még meg is lepődött a visszaszólásaimon, vagyis ezt láttam. Huh, na jó. Inkább lehiggadok és elfelejtem ezt az egészet…

Akaratlanul is elmosolyodtam a rám használt jelzőknél. Ilyennek látott először? Habár, tényleg elég kegyetlenül tettem megjegyzést az egyik képére, mégsem hittem akkor, hogy ennyire kihoztam a sodrából. De talán ez tetszett meg akkor benne a legjobban: ami a szívén, az a száján. Nagyon határozott fellépéssel védte magát a kritikámmal szemben és a végén kénytelen voltam visszavonulót fújni, pedig ami eleinte csak ártatlan kötözködésnek indult tőlem - mert tetszett, nagyon is- az valahogy egy kisebb szóvitába torkollt, főleg… miután rájöttem, hogy ő maga a kiállító a galériában. Eléggé kínos volt, és hogy kompenzáljam az első benyomásomat, meghívtam vacsorára, amit persze rögtön vissza is utasított és hátat fordítva ott hagyott.
Tovább lapoztam, már tudatosan keresve azt a dátumot, amikor másodszor találkoztunk és akkor ő volt az, aki nem volt tudatában annak, hogy én vagyok az előadó. Ezen mosolyra húzódott a szám és szinte szokatlan érzés volt, ahogy az arcizmaim megmozdulnak… mint amikor olvadni kezd a jég, de mégis, még mindig túlságosan fagyos… a hónapok alatt egyszer sem tudtam mosolyogni, semmin sem.
Az ujjaim lázasan lapoztak, amire megtaláltam azt a napot. Az első találkozásunk után több bejegyzése volt, így többet kellett lapoznom, amire megtaláltam, amire kíváncsi voltam.

Július 28.
Vége a hétnek. Eszméletlen jó érzés volt. Igaz, csak egy hétvége, de nekem most felért egy egész szünettel, mint anno suliban, amikor már izgatottan vártuk a téli szünetet. Jenna tegnap kitalálta ebéd közben, hogy este menjünk el egy koncertre. Fáradt voltam a hét után, de úgy voltam vele, hogy egy kis szellemi kikapcsolódás nem árt és talán jól is érzem majd magam annak ellenére, hogy legszívesebben a tévé előtt ültem volna egy filmet nézve. De talán a sors akarta így, hogy elmenjek arra a koncertre és visszakaptam ugyanazt a helyzetet, amiben pár hete részem volt. Ironikus volt az egész. Ha kívülről nem is látszott rajtam, belül zavartan nevettem az egészen. Ugyanis a „művész” nem más volt, mint az a pasas, aki a galériában minősítette az egyik képemet. Érdekes fordulat volt az élettől, de ha nem akarok magamnak hazudni- már pedig nem is akarok- tényleg eszméletlenül játszott és nagyon élveztem a zongorajátékát. Ha pedig még őszintébb akartam lenni… helyes volt, nagyon is jóképű, és ez volt benne a legzavaróbb. Érdekelt, másrészt pedig utáltam, amiért kritizálta a festményemet… attól még egy idegesítő alak… Darren. ÉN pedig elfogadtam a vacsora meghívását. Normális vagyok? Mégis gyomorgörcsöm volt, rettenetesen.

Érdekeltem őt. Pedig eléggé jól leplezte ezt az érzését, mert a hangversenyem után is fagyos volt velem, kimondottan rideg és távolságtartó… de vele ellentétben én pedig kitartó és még egyszer meghívtam arra a vacsorára, amit végül elfogadott. Leplezett lelkesedéssel, mintha csak nekem tenne szívességet, de nekem az volt a fontos, hogy igent mondott és ki akartam használni az alkalmat, hogy újra indítsam az ismerkedésünket… festménykritizálás és szóviták nélkül.
Nagyobbat lapoztam, immár közeledtek a dátumok az őszhöz. Mintha ez az érzés sugárzott volna az oldalakról, amelyek néhol kicsit megsárgultak és pár helyen tintapacák díszítették a papírt az ujjaim között.

Október 27.
A város szinte zsong és pörög, a gyerekek vidáman rohangálnak az utcán, a nevetések betöltik ezt az őszi napot, amelynek pezsgése teljesen magával ragadott. Szokás szerint, én az erkélyemen ülök és csak figyelem a várost, az ősz színeit, a fákat, az embereket. Megihletett. Talán majd megfestem ezt a képet, de most vártam. Őt vártam. Darren nemsokára itt van. Már nem egyszer hallucináltam, ahogy a csengőt nyomja, és néha ijedten megugrottam a legkisebb hangra is. Már több hónapja voltunk együtt és az első benyomásomhoz képest rendesen félre is ismertem. Kellemesen csalódtam és talán rövid volt még az eltelt idő, de kezdtem úgy érezni, hogy képtelen lennék elképzelni az életem nélküle. Hiányzott, ha nincs velem és ő volt az első olyan pasi az életemben, akivel igazán komolyan gondoltam. Szerettem. Szerettem? Ez tényleg az lenne? Szerelem? Kedveltem benne mindent. A mosolyát, a humorát, a kedvességét. Mindig megértő velem és sosem ítélkező, biztonságban érzem magam mellette. Ahogy pedig csókol, olyankor nem vagyok önmagam. De vajon ő is így érez velem kapcsolatban?

Az ablakhoz sétálva olvastam tovább a sorokat. A fény apró csíkokat vetett a papírra a függönyön keresztül, az enyhe szellő pedig meglebegtette a papírt, ahogy tovább lapoztam. Egyre többször láttam a nevem visszaköszönni a lapokról, és végig mosolyogtam, amikor pár jelzőt elcsíptem a mondataiból.
Egyszerre az enyémnek éreztem a naplóját. Ahogy szinte visszamehettem az időben és mindent az ő szemével láthattam. Magamat és magunkat, amit neki jelentett a kapcsolatunk és megnyugtatóan hatottak rám a gondolatai. Eddig is tudtam, hogy szeret, ahogy én is őt… feltétel nélkül, mindenestül. De mégis éreztem a gyomromba az ismerős izgatottságot és bizsergést, ahogy átjártak a szavai és a gondolatai a lapokon keresztül. Az érzéseim ez által még mélyebbek lettek bennem, még erősebbek és kiszakíthatatlanabbak. Tovább lapozgattam.

November 8.
Először mondta nekem, hogy Szeretlek! Eddig is éreztettük a másikkal, hogy szeretjük egymást, és én talán már készen álltam, hogy mondjam neki, de nem tudtam, hogy vajon ő is így érez e. Féltem. Az első két hónap afféle kérdezz-felelekkel telt. Megismertük egymás erősségeit és gyengéit, ízlését, érdeklődési körét és nem utolsó sorban egymás hibáit. De hamar megtaláltuk a közös hangot, és ahogy telt az idő, hozzá szoktam, hogy többet találkozunk, sokat beszélgetünk és valahogy egyikünk sem volt az a kerítős típus, aki mellé beszél, és kétségek között hagyja a másikat. Őszinték voltunk egymással, mindenben. Hamar tudtuk, hogy mit akarunk és éreztük mindketten, hogy a kapcsolatunk kezd elmélyülni, de ezt a bűvös szót eleinte még egyikünk sem akarta mondani. De ma este kimondta, és olyan áhítattal a hangjában, hogy már nem is tudom, miért féltem ettől a szótól. Voltak már férfiak az életemben, de valahogy nekik túl könnyen mondtam. Talán, mert nem is szerettem őket igazán, de Darren-re úgy éreztem, érdemes várni és nem elkapkodnom. Most nem akartam elrontani, mert életemben először éreztem, tisztán éreztem, hogy szerelmes vagyok.

A könnyeimtől elmosódott előttem a kép, jóformán a betűket sem láttam már tisztán és többszöri pislogással csak tudtam előzni az emlékezés fájdalmát. A lelkem elnehezedett és újra magával akart rántani a kétségbeesés és az ő hiányának rettenetes érzése, de próbáltam leküzdeni. Elfojtottam a fájdalmam és a képeket a fejemben, amelyek utat akartak törni maguknak, majd tovább lapoztam. Csak futólag fogtam fel a következő eseményeket. Néhány mondat megragadta a figyelmem, így képes voltam időben betájolni, hogy melyiket mikor írhatta. Szó volt az összeköltözésünkről, amely a megismerkedésünk után egy évvel történt. A lakást én választottam, közel a városközponthoz, ő pedig a saját ízlése szerint rendezgette be. Boldogok voltunk. Igaz, fontolóra vettük a házasság ötletét is, de egyelőre meg akartuk próbálni, hogy bírjuk e egy tető alatt, egymás mellett és jól vettük az együtt élés akadályait. Mondhatni, bökkenőmentesen. Majd utazgattunk, a világ különböző pontjaira, ami őt ösztönözte a további festészetre, nekem pedig néha lehetőségem volt egy-egy kisebb koncertet adni.
Nem voltam az a kimondottan elismert zongorista. Szerintem sok helyen a nevemet sem ismerték, inkább csak itt és a közelebbi városokban. De szerettem, amit csinálok és sosem a hírnévre vagy a nagyobb jövedelemre törekedtem. Nekem bőven elég volt, hogy játszhatok és mindezt az emberek élvezik, mellette pedig megvolt a tanári állásom az egyetemen, Ő pedig végig mellettem állt. Mindig. Mindenben.
Szerette, ha zongorázom. Elmondása szerint teljesen kikapcsolta az agyát és mégis inspirálta festészet közben, vagy megnyugtatta olvasás közben. Több darabot is írtam az évek alatt, nem egyet neki ajánlva, de valahogy sosem sikerült tökéleteset komponálnom, pedig szerettem volna megzenésíteni mindazt, amit jelentett nekem. Elismerték a darabjaimat, de egy sem tudta megközelíteni mindazt, amit ki szerettem volna fejezni iránta. Csak halvány árnyéka volt mindannak, amit valójában éreztem. Erőtlen utánzata, fénytelen tükörképe.

Az ujjaim immár lázasan forgatták a lapokat és ezzel egyidejűleg a bejegyzései is megváltoztak. Egyre ritkábban írt, a dátumok között egyre több idő telt el és lassan már két évet is sikerült gondolatban ugranom. Majd megálltam, mielőtt tovább lapoztam volna… tudtam, melyik pillanat következik. Megismertem az évet és a dátumot is. Elkezdődött. Az asztalnak támaszkodtam, miközben a fojtogató érzés újra a gyomromba költözött, a szemeim égtek. Figyeltem a betűit, majd az emlékei magukkal rántottak.

Augusztus 11.
Nincs rá mód. Most már bizonyos, amitől pár hónapja rettegtem. Menthetetlen vagyok és az idő is csak egy bizonytalan fogalom a számomra. Miért? Napok óta ezt hajtogatom magamban. Miért? Egyik napról a másikra rémálommá vált az életem, amely soha nem ér véget, csak ránt magával, tovább a mélybe, ahonnan már sosem jutok fel. Félek. Éjszakánként rettegek, hogy megélem e a másnapot, habár az orvosok még éveket jósoltak, de túlságosan előrehaladott az állapotom, és ha a rák rosszindulatú, megfékezni nem lehet, csak lassítani, ami mit sem ér. Hónapok, évek. Meghalok és eltűnök. Ezen nem változtat semmi. De mi lesz velem? Mi lesz azokkal, akiket magam mögött hagyok? Darren? Hogy mondom el neki? Képtelen vagyok, nem tudok a szemébe nézni, féltem őt. Miért veszi el tőlem az élet és hogyan küzdhetnék valami ellen, ami hatalmasabb nálam és lassan felemészt? Idővel fájdalmaim lesznek, lassan képtelen leszek bármire. Gyengévé és erőtlenné válok, aki másokra lesz utalva. A betegségem uralni fog és én képtelen leszek szabadulni. Meghalok? Nem akarok egy ilyen életet. Bárcsak visszaforgathatnám az időt, bárcsak... Szeretni akarom még. Nem akarok nem érezni, nem akarok felejteni, nem akarok… meghalni. El kellene mondanom, de nem megy. Félek. Borzalmasan félek. Egyedül vagyok.

A kezem remegett, ahogy a könyvet tartottam, a könnyek pedig hangtalanul és némán folytak végig az arcomon, apró foltokat ejtve a papíron, amit szinte szorítottam az ujjaim között. A mellkasom finoman rázkódott az elfojtott zokogástól, a fejem pedig előrebukott, a testem erőtlenné vált… az ujjaim képtelenek voltak tovább tartani a könyvet, de mielőtt a földre ejtettem volna, letettem az asztalra, én pedig az ablakhoz sétáltam és üveges tekintettel meredtem a távolba. A kezemmel a tarkómat szorítottam. Próbáltam elnyomni a képeket a fejemben, a gyengeséget a testemben és a szenvedést a lelkemben, de nem ment. Megint úgy éreztem magam, mint hónapokkal ezelőtt. Magányosan, elkeseredve, megtörve, elveszve… egyedül. Vissza akartam őt kapni, vissza akartam pörgetni az időt és változtatni a múlton, vele akartam lenni és elfeledve minden rosszat. Újra láttam őt, ahogy a kórházi ágyon fekszik… sápadtan, erőtlenül… lassan élettelenül. Hirtelen újra éltem azokat a hónapokat, ahogy napról napra, hétről hétre gyengébbé vált. Folyamatosan járt kezelésekre és próbáltak mindent megtenni, hogy segítsenek rajta, de mindannyian tudtuk, hogy csak az elkerülhetetlent hosszabbítjuk. Kikerülni a végzetet nem lehet. Kijátszani a halált… végképp lehetetlen.
A szemem láttára változott meg. Mindig mosolygott és viccelődött, állandóan rózsaszínben látta a világot, pozitívan és mindent a jó oldaláról nézve… de mindez pár hónap alatt eltűnt, ez a tűz belőle. A szemeiben nem lobogott már az az életkedv, csak a szomorúság sugárzott a tekintetéből, az elkeseredettség és a reményvesztettség. A könyveibe temetkezett és a naplójába, néha pedig festett, de ezt is egyre ritkábban tette… mint ahogy azt is, hogy velem beszélgessen. Éreztem, hogy távolodunk egymástól és a napok folyamán, ha mellette is voltam, a gondolataiba mélyedt és szinte alig érzékelte a jelenlétem. Sok időt töltött a családjánál, akik szerették és vigyáztak rá, amikor én a munkám miatt nem lehettem vele. A kezeléseket szó nélkül fizettem, mindent meg akartam tenni, amit csak lehetett… mert vele ellentétben és nem adtam fel a reményt, hogy van visszaút… még ha a lelkem legmélyén tudtam, hogy ez csak hiú ábránd.

Meg akartam halni. Nem akartam nélküle ezt az életet. Ő volt a mindenem és nélküle értelmetlen volt a lét is, miközben végig néztem a szenvedését és a fájdalmát. Nem ezt érdemelte, bennem pedig akkor komolyan megfordult a gondolat, hogy utána megyek. Kész voltam eldobni az életem érte és magam mögött hagyni mindent. Nélküle nem kellett az életem. Vagy vele osztom meg, vagy senki mással… kész lettem volna szembe nézni a halállal és vele menni, követni… bárhová is megy majd.
De a remény továbbra is élt bennem. Bíztam abban is, hogy visszatalál hozzám… de ezt a felismerést néha csak akkor tapasztaltam, amikor esténként lefeküdtünk. Csak nézett és a tekintetével a lelkemig hatolt. Az ujjaival a kezem után nyúlt és görcsösen fonta az erőtlen ujjait az enyémekbe, mintha csak az életbe kapaszkodna, szemei pedig fáradtan és belenyugvóan csillogtak, mielőtt álomba ringatta volna magát a könnyei között. Ilyenkor nem tudtam, mit mondjak… nem segített semmilyen szó. Csak hagyta, hogy magamhoz öleljem és szeressem… még.
A délutáni, fáradt napsugarak bántani kezdték a szememet, ahogy továbbra is az ablakban álltam és a tekintetem a távolba révedt. Elléptem az ablaktól és körülnéztem a szobában, immár visszazökkenve a valóságba, amikor ráléptem valamire. Halkan zörgött valami a léptem alatt, én pedig felvettem a papírt és összeráncolt homlokkal hajtottam ki a szinte érintetlen papírt.


Darren!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek. Azt sem tudom, hogy vajon fogod e olvasni, de remélem, hogy igen. Erősen bízom benne, már amennyi hitem maradt az életben. Azt sem tudom őszintén, hogy mit írhatnék most. Annyi a kimondatlan szó és gondolat, annyi a ki nem mutatott érzelmem, hogy ennek most ez a papír sem lenne elég, hogy leírjam és egy perc sem lenne elég idő arra, hogy kimutassam: Szeretlek. Végtelenszer tudnám kimondani ezt az egyetlen szót neked, mindig ugyanazzal az érzéssel, ami most bennem van. Mindig szerettelek és szeretni is foglak, bárhol leszek, bármi is történjen. Már nem félek. Eleinte nem tudtam, mit tartogat számomra a jövő, milyen érzések lesznek bennem a végén és miképpen fogok visszaemlékezni az eltelt hónapokra. Nem tudtam, hogyan fogok tudni elbúcsúzni mindenkitől, akit szeretek, nem tudtam, milyen lesz majd az utolsó pillanatom, amit veled tölthetek. Még most sem tudom igazán. De abban biztos vagyok, hogy bármi is történt a hónapok alatt, bennem csak is a szép emlékek maradnak meg. Nem akarok emlékezni a betegségemre, sem arra, hogy ezzel mennyi fájdalmat okoztam mindenkinek. Rád akarok emlékezni. Minden egyes együtt töltött pillanatra, minden szavadra, a hangodra, a mosolyodra, a tekintetedre, ahogy engem nézel, és ahogy ugyanazt azt látod bennem, akit pár éve megismertél. Szeretni akarlak a végsőkig, amíg csak meg nem szűnök létezni, érezni azt, hogy viszont szeretsz és tudni azt, hogy sosem felejtesz el. Mert bennem örökké élsz, még most is, bárhol is vagyok éppen.
Emlékezz rám Darren, ne felejts el és akkor mindig veled leszek. Két dolgot pedig ígérj meg nekem: Zenélj! Ha másért nem, értem! Akkor ott leszek veled, a zenédben, a lelkedben. De ott leszek a Napban is, amit olyan sokszor csodáltunk meg, amint a horizont fölé ér. Ott leszek Holdban és a Csillagokban, amelyekben képesek voltunk órákig gyönyörködni. Valamint a Szívedben, ahová beengedtél és minden szerelmeddel szerettél. Ott leszek benned és sosem hagylak el. A másik dolog pedig, amelyik talán nehezebb, de mégis megkérnélek rá: hogy éld tovább az életed nélkülem, kérlek! Tudom, hogy ezt mondani könnyű, de szeretném, ha boldog lennél és az emlékemmel a szívedben tovább lépnél. Csodálatos embernek tartalak, tehetségesnek és te vagy a legjobb dolog az életemben. Tudom, hogy te is ezt kívánnád tőlem. Hogy boldog legyek és lépjek tovább. Ettől még nem leszek kevésbé veled, nem veszítesz el. Sosem hagylak el! Tedd meg ezt nekem! Végezetül pedig köszönöm, hogy az enyém voltál Darren! Köszönöm, hogy boldog voltál velem, köszönöm az együtt töltött éveket, a törődést és szerelmet és azt, hogy szerethettelek. Ne feledd! Veled vagyok!


Szeretlek


Ebben a pillanatban pedig újra velem volt. Éreztem a jelenlétét, a közelségét, a szerelmét. Szeretett. Ezt mindig is tudtam, de ez a levél teljes bizonyságot adott arról, hogy ő mindig az enyém lesz, ahogy én az övé. A torkom elcsuklott és egy hang sem tudott kijönni a torkomon, csak nagyot nyeltem és tovább futattam a szemeim a sorokon, amelyet ő írt… az ő kezei érintették a papírt, az ő érzelmei tükröződtek a sorokban, ő volt a minden. Zenélj! Ezt kérte tőlem, s habár hónapok óta képtelen voltam a hangszer mellé ülni, most mégis késztetést éreztem, hogy mellé üljek. Mert ő kért rá, és még ha csak a szavait is olvastam, mintha a lelke szólt volna hozzám a levelén keresztül. A hangszer tetején vékony porréteg húzódott, amely a felkavarodott levegőben szinte táncra kelt a zongorára vetődő fényben. Az ujjaimat ismerősen futtattam végig a zongora tetején, miközben a papírt magam elé tettem, és felnyitottam a hangszert. A zene érzése túl távolinak tűnt, mégis megszokottan ültem le a hangszer elé és tettem fel a kezeimet a fehér és fekete billentyűkre. Ismerős érzéssel érintettem a hangszert, majd egy pillanatban leütöttem az első hangot. Éles hangja keservesen csengett, emlékeket szakított fel, fájdalommal töltött el. Magam sem tudtam, hogy mit játszok, az ujjaim maguktól indultak el a billentyűkön, egy ismeretlen dallamot játszva, ami a lelkem nyelvén szólalt meg. Neki játszottam, magam elé képzeltem őt, ahogy most is a zongora mellett áll és mosolyogva hallgatja a melódiámat. Majd a fény erősödött a zongora tetején és ereje betöltötte az eddigi félhomályba burkolózó szobát. „Ott leszek a Napban... ott leszek benned és sosem hagylak el.” A fejemben visszhangzottak a szavai és akkor tudtam, hogy igaz. Mintha erre a fény csak bizonyíték lett volna. Bennem volt, az enyém és éreztem, hogy a hiánya enyhül mind a lelkemben és a szívemben, miközben az ujjaim immár tudatosan játszották a neki írt dallamot. Ebben már nem volt hiba, sem árnyék, nem volt hamis és fénytelen tükörképe mindannak, amit éreztem. Ez ő volt. A mindenem. Az életem.
Hannah.

"Örökké a Tiéd,
Örökké az Enyém,
Örökké a Miénk."
/Beethoven/

7. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

- Ne! - halk sikolyom beleveszett a végtelen, mindent ellepő sötétségbe. Mély, fagyos csönd telepedett a városra és kísértetiesen süvített a hűvös, jeges szél füleimbe, miközben a szívem apró szilánkokra zúzódott. Itt ültem a régi padunkon, a zord, macskaköves
utca mellett, a hatalmas, fényes fűzfa alatt, melynek titokzatosan
susogó lombjain keresztül beszűrődött az ezüstös holdfény - ahol
először találkoztunk. Akkor még minden olyan vidám és életteli volt:
szikrázóan sütött a Nap, a meseszép, azúrkék égbolton, melyen fehér
felhőket sodort tova az áramlat és én önfeledten néztem pajkos
játékukat. Mélyeket szippantottam a friss levegőből, melybe keveredett
az émelyítően édes fagylaltok és a könnyedén finom virágok illata,
miközben jóleső lágy, meleg szellő lobogtatta hajamat. Lazán
sétálgattam az utcán kedvenc farmeromban és egy fehér pólóban, fölötte
egy vékony dzsekivel, amit csak úgy magamra kaptam. Végre igazán
boldog voltam, élveztem a nyarat, az életet és nem törődtem semmivel.
Megcsörgettem a zsebeimben lévő kis aprót és arra gondoltam, hogy
ilyen forróságban jól esne egy kis jégkrém, hogy lehűtsem magam.
Szórakozottan odaballagtam az egyik bódéhoz, ahol milliónyi ízű és
színű nyalánkságot árultak. Választásom egy karcsú, tölcséres
eperfagyira esett, amire művészien rá volt szórva egy kis
csokireszelék is - ráadásul kiszemeltem nem csak finomnak tűnt, hanem
olcsó is volt. Az árus engedelmesen a kezembe nyomta a finomságot,
miután alaposan megszámolta a kifizetett összeget, nehogy átverjem,
majd mikor odaadta a visszajárót, szúrósan rám pillantott, amit én
csak egy kedves mosollyal viszonoztam. Csak sajnálni tudtam, hogy
ennyire bizalmatlan, megkeseredett szegény, bár meg tudtam érteni:
biztosan sokan kihasználták már. Engem még nem sokan vertek át, mert
először is: általában simán átláttam az embereken, ha hazug, csaló
szándékkal közeledtek felém, másodszor pedig: olyan szerencsés
helyzetben voltam, hogy bizony nem sokszor esett ez meg velem, mert jó
környezetben éltem. Tovább sétáltam, lelkesen, felpezsdült a vérem
ettől az időjárástól és a körülöttem visszhangzó sok kacajtól.
Figyelmetlen voltam kissé, ezért nagy bosszúságomra elbotlottam az
egyik kiemelkedő kőben és elestem, de úgyhogy a fagyi a pólómra
kenődött. Ráncokba szaladt a homlokom, mikor egy elkeseredett sóhaj
közepette vettem tudomásul, hogy vállalhatatlanul festek. Így gyorsan
feltápászkodtam, leporoltam a kezeimet, óvatosan körbe néztem, hogy
látta - e valaki, hogy milyen csúnyán orra buktam, majd sietősen
eliszkoltam a helyszínről, magam mögött hagyva az édes epres
finomságot - mintha egy embert gyilkoltam volna meg, nem pedig egy
fagylaltot. Gyorsan törtem keresztül az ember tömegen, mert már így is
elegen bámultak meg és véget akartam vetni az ingyen mozinak, ráadásul
kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Gyakran bicsaklott ki a
bokám és ezek az apró kis balesetek tökéletesen tönkre tudták tenni az
egész napomat. Szorosan behunytam a szemem, miközben még tovább
haladtam, mert nem akartam látni a csodálkozó vagy éppen röhögő
tekinteteket - csak így eshetett meg, hogy egyenest belerohantam a
végzetembe. Meglepetten pislogtam föl, mint egy ártatlan kiscica,
legalábbis szüleim és barátaim meglátásai szerint mindig így néztem,
mikor pokolian megalázó helyzetekbe kerültem - ezt most annak
tekintettem. Egy kemény, forró, kidolgozott, izmos felsőtestbe
ütköztem, aminek a látványa máris lenyűgözött, de csak a hozzá tartozó
arc dobogtatta meg igazán a szívem. A srác, aki előttem állt, sármos
mosolyával rögtön elvarázsolt és hirtelen, mintha minden rózsaszín
ködbe borult volna, még a feje fölött is glória lebegett.
Könnyelműségeim közé tartozott többek közt az is, hogy hihetetlenül
gyorsan estem szerelembe - bár eddig még senkivel sem jártam, mert
rájöttem, hogy a legtöbb fiú csak egy újabb áldozatot keres, akit
magával hurcolhat az ágyába. Ő kifejezetten nem úgy festett, mint aki
ki van éhezve és bármelyik pillanatban rám vetheti magát - de azért
igyekeztem óvatos maradni, hiába éreztem úgy, hogy szinte a föld
felett lebegek. Markáns arca, lágy, mégis karakteres vonásai
bekarcolták magukat a szívembe és éreztem, hogy ez most más lesz, már
nem is tudtam neki ellenállni. Ragyogó aranybarna szemei izgatottan
csillogtak, ajkai gyöngéd mosolyra húzódtak és én majdnem elolvadtam.
Próbáltam lerázni magamról a szerelmet, de amivel nem érdemes, avval
nem is küzdöttem soha, így hát hamar feladtam és újra elmerültem
szemeiben, akár a legtisztább, legvarázslatosabb tóban. Önmagamnak
éreztem magam, nem is lettem volna képes más arcomat mutatni egy ilyen
gyönyörű fiúnak, akiről szinte sugárzott, hogy teljes szívéből ő is
ugyanúgy érez irántam, mint én ő iránta. Bár még nem is ismertem, a
nevét sem tudtam, sőt semmit sem tudtam róla, halvány fogalmam sem
volt róla, hogy ki lehet ez az alak - de visszavonhatatlanul elrabolta
a szívemet és el kellett ismernem: beleszerettem. Ostobaságot művelnék
ugyan, ha megpróbálnám elcsábítani, hisz nem tudhatom, hogy nincs - e
barátnője, de másfelől: ha van is, akkor nem érné meg, mert akkor ezek
szerint nem épp hűséges típus, aki megérdemelné a belé vetett
bizalmam. De az lehetetlen, hogy ez a pasi mindenkire ilyen
szívdöglesztő pillantásokat lövelljen, szóval tuti tetszem neki. Addig
győzködtem magam, míg én is elbűvölően nem kezdtem mosolyogni,
miközben akaratlanul is elfintorodtam: még sosem flörtöltem senkivel
sem. Erre felnevetett, én pedig úsztam könnyed, dallamos hangjában és
elöntött a mámor, éreztem, hogy zsibbadt végtagjaimat felül
múlhatatlan bizsergés lepi el, zihálva kapkodom a levegőt, hevesen,
ritmustalanul ver a szívem, a vér dübörögve száguld ereimben, izzadni
kezdek, alig tudom lenyelni a félelmemet és a gyomromban több száz
kilométer per órával cikáznak a pillangók - bár ebben kételkedtem,
valami erősebb szárnyasokra tippeltem. Szerelmes vagyok...
- Nocsak, valaki mohó volt! - vádaskodott ellenállhatatlanul vonzó
hangján, ami egyszerre volt mély, rekedtes és férfias, valamint édesen
kisfiús, majd kérdőn felvonta egyik szemöldökét. Először nem is
értettem, hogy miről beszél, csak ábrándozva meredtem a semmibe,
miközben szívem a torkomban dobogott és hangja visszhangzott a
fejemben. Aztán felriadtam a nyálcsorgatásból és gyorsan végig
pásztáztam magamon: még mindig csupa fagyi voltam, a krémes édesség
vékony patakokban csorgott le fehér pólómról. Hirtelen elakadt a
lélegzetem és nem tudtam mit mondjak, tátott szájjal felpillantottam
rá, mire ő ismét felnevetett. Én is próbáltam vele együtt nevetni de
ez nem ment olyan könnyen. Ilyen vérciki helyzetet! Legszívesebben a
föld alá süllyedtem volna, egyedül azért nem menekültem el, mert látni
akartam a szemeit! Örökké tudtam volna bámulni őt. Igen, csak aztán
újból eszembe jutott mit mondott és elgondolkoztam: talán még jó is
kisülhetne belőle - ez most csak tőlem függött, hogy sikeresen jóra
tudom - e fordítani a rosszat.
- És te a mellemet bámulod? - vágtam vissza megjátszott
sértődöttséggel, de belemosolyogtam, úgyhogy lelepleződtem és
mindketten felnevettünk. Nagy kő esett le a szívemről, hogy bevált a
tervem, mert mell terén nem voltam toppon, ezért is féltem felhozni -
vékony, sportos és leginkább fiús lány voltam, de nem éppen nőies,
ezért nem is sok fiút érdekeltem. Amíg együtt röhögcséltünk, először
észre sem vettem, de kissé közelebb hajolt felém, így még jobban
nézegethettem méz színű szempárját. Olyan édesen, ártatlanul nézett
rám, olyan intenzitással, hogy újból meg újból elámultam rajta, hogy
milyen csodálatos. Most már biztos voltam benne, hogy bejövök neki,
ezért kissé magabiztosabban folytattam ténykedésemet, miszerint most
és azonnal elbűvölöm. Úgy tűnt, hogy belemegy a játékba, legalábbis
eddig vette a lapokat.
- Nem... - rázta meg tiltakozva a fejét, miközben megállíthatatlanul
mosolygott. - Csak azon gondolkoztam, hogy nem kérsz - e az enyémből?
- nyújtotta felém és szemében láttam felcsillanni azt a bizonyos
rosszaságot. Csak most kaptam észbe, hogy nála is egy fagyi - méghozzá
eper ízű, nyami! Így meggondolatlanul belementem. Megfogtam, hogy
elvegyem, de nem engedte, így vigyorogva közelebb hajoltam, miközben
végig őt néztem, majd belenyalintottam. Erre közelebb húzta magához a
fagyiját és ő is enni kezdte - így hát ketten ettük, egymás szemébe
nézve. Kicsit perverz gondolatok járhattak a fejében, de nem bántam:
most az egyszer vele játszottam. Ott álltunk a tér közepén, egy fűzfa
mellett, én a fagyis pólómban, ő pedig hát nagyon szívdöglesztően,
miközben a tömeg jól megbámult - le sem tagadhattam volna, hogy nagyon
bejött nekem. Hirtelen beszivárgott a hideg lé a pólóm alá és gyorsan
behívtam a fa mögé, bár előre sejtettem, hogy ezt kezdeményezésnek
hiszi majd. De végülis nem bántam volna, ha most azonnal leteper - na
jó, talán. A zsebemből előhúztam pár zsepit és elfordulva tőle,
ügyetlenül törölgetni kezdtem magam. A bajlódásomat látva, elkezdett
kuncogni, mire bosszúsan szembe fordultam vele - bár önkéntelenül is
elmosolyodtam, mert rá egyszerűen képtelenség volt csúnyán nézni.
- Ne segítsek? - kérdezte behízelgő, doromboló hangon, miközben alig
bírta visszatartani nevetését. Felsóhajtottam, majd megráztam a fejem
és felálltam, hogy kidobjam a zsebkendőt a nem messze várakozó kukába.
Megütközve néztem rá, mert éreztem, hogy folyton bámul, de végülis nem
szóltam semmit, csak kivittem a szemeteshez és kidobtam. Majd
visszajöttem és leültem mellé a padra, máris gyöngédebb, kedvesebb
pillantással nézett rám. Lassan közelített felém, már azt hittem, hogy
megcsókol, de végül csak letörölt az orromról valamit. Zavartan
ránéztem az ujjaira és fagyi nyomait láttam - erre mérgelődve
elnyomtam egy mosolyt, amiért rosszat feltételeztem róla.
- Szóval... Hogy hívnak? - kérdeztem rá, elvégre azért ezt csak szabad
tudnom vagy nem? Erre rám villantott egy vakító mosolyt, majd
szórakozottan így felelt:
- A nevem Matt. Csak nemrég költöztem ide a környékre, de nem
sejtettem, hogy ilyen csinos lányok is lesznek! - vigyorgott rám,
miközben lazán lelógatta maga mellett a kezeit. Elpirultam és
lehajtottam a fejem, mert erre már nem tudtam mit válaszolni. Aztán
rájöttem, hogy illendő lenne nekem is bemutatkozni, ha már ő megtette.
- Az én nevem Amanda... - mondtam kissé kelletlenül, mert nem
szerettem ezt a nevet. - De légyszi szólíts csak Amynek! Mi már elég
régóta itt élünk Miamiben. Szuper a strand! - vigyorogtam rá
biztatóan, miközben a fülem mögé tűrtem egy rakoncátlan tincset.
Beharapva alsó ajkamat, elmélyülten lóbáltam a lábam: nem tudtam mit
mondjak. Sokáig nem is szóltunk egymáshoz, mégis egyre erősebben
érzékeltem a jelenlétét. Amikor felnéztem rá, meglepetten állapítottam
meg, hogy közelebb ült.
- Az jó, tudod, én imádok szörfözni. Ha gondolod egyszer elvihetlek
téged is. Mit szólsz hozzá? - kérdezte, mire majdnem elájultam.
Kezdtem kicsit túl gyorsnak érezni ezt a dolgot és tudtam, hogy ami
gyors, az nem tart sokáig, mert hamar véget is ér. Nem tudtam mit
feleljek az ajánlatára, végül ismét meggondolatlanul cselekedtem és
rábólintottam. Nem tudtam, hogy evvel életem egyik legnagyobb hibáját
követtem el. Másnapra meg is beszéltünk egy randit - édes istenem, egy
nap ismertség után! Folyton azon aggódtam, hogy mit gondolhat rólam,
de a szörfözés után már kezdtem érezni, hogy ebből valami több is
kialakulhat. Valami mélyebb. És attól kezdve minden egyes nap
találkoztunk és édes kettesben sétálgattunk, beszélgettünk és be nem
tudtunk telni soha egymással. Ösztönösen ragaszkodtam hozzá, a
boldogságom forrásához, ő nélküle úgy éreztem magam, mint aki nem
teljesen egész, mint aki meg van fosztva mindentől, ami jó, mint aki a
legsanyarúbb sorsú ember a világon. Tehát minden napomat vele
töltöttem, édes rózsaszín ködben. Egy gyönyörű nap befejeztével éppen
az alkonyatot néztük a tengerparti homokban feküdve, amikor hirtelen
megmozdult és én is éreztem, hogy eljött az idő. Soha nem feledtem azt
az édes, gyöngéd, mégis lágyan követelőző, tüzes ajkakat, amik
életemben először megcsókoltak. Feledtetett velem minden rosszat, és
én akkor csak a pillanatnak éltem, úgy éreztem, mintha soha nem tudnék
elszakadni tőle. Végül mégis én szakítottam meg csókunkat, mert
levegőhöz akartam jutni, de láttam rajta, hogy ő is gyorsan zihál.
Erre elmosolyodtam, majd újra csókolózni kezdtünk, teljesen
felhevültem, belemerültem ebbe az újonnan felfedezett játékba. Szinte
az örökkévalóságig tartott. Mikor véglegesen befejeztük, mert
kimerültünk, önfeledten felnevettem.
- Szeretlek! - suttogta hirtelen. Szeme égetően parázslott a
szenvedélyes vágytól, de láthatóan visszafogta magát. Gyorsan, lázasan
beszélt, alig értettem el - elakadozó szavait, de nem érdekelt, a
szívemet így is, úgy is megdobogtatta. - Szeretlek! - ismételte meg. -
Mindennél jobban imádlak és kívánlak téged! Te vagy a legjobb dolog az
életemben! - vallotta be szemlesütve, mire én ismét megcsókoltam,
csak most már lassabban, mint az előbb. Én is így éreztem, de én már
százszor mondtam neki ezelőtt is, most ő jött. Mikor nem szólalt meg,
rátekintetettem és összetalálkoztam várakozással teli, feszült
pillantásával.
- Én is... - mosolyogtam rá megerősítésképp, miközben izgatottan
vártam, hogy folytassa. Érthette a célzást, mert tovább beszélt az
érzelmeiről, legalábbis én akkor bedőltem minden szavának, valahogy
csődöt mondott a képességem, egyszerűen csak szeretni tudtam minden
hozzá tartozó jóval és rosszal.
Hirtelen újra, mintha időutaztam volna, csak most már fájdalmasan
közel jártam a jelenhez. Ismét a padon ültünk, csak azóta kapcsolatunk
még inkább mélyült és hetek teltek el, lassan közeledett az augusztus,
bár még júliust írtak, már érezhető volt az ősz. Sok nyári flörtről
hallottam már, de reméltem, hogy ő nem tenne velem ilyet, miután annyi
mindent feláldoztam érte. Mert mondanom sem kell: a barátaimat
elhanyagoltam, a szüleimet semmibe vettem és senki más nem létezett
rajta kívül. Tehát ott ültünk egy kora este és éppen beszélgettünk -
vele olyan jó volt. Belevéste a padunkba az ő nevének kezdőbetűjét és
az enyémeket és mindezt egy szívbe rajzolta, miközben beszélni
kezdett:
- El kell mondjam, hogy te vagy az első szerelmem, és mindig az is
maradsz: az első és az egyetlen. A többi lány eddig mindig csak
játszott velem, megcsaltak, becsaptak, elárultak és elhagytak...
Remélem te nem fogsz ilyet tenni. Mert én sohasem hagylak el! - ígérte
csöndesen. Ám mielőtt meghatódtam volna, fejbe kólintott az ép eszűbb
énem és elsötétedő arccal, összevontam a szemöldököm, hirtelen nem
tudtam miképp reagáljak erre. Kezdtem sejteni a baljós igazságot:
hamarosan minden véget fog érni. Vettem egy mély lélegzetet, majd
mosolyogva kiböktem:
- És, ha mégis... Ha elhagysz, veled mehetek? - kérdeztem incselkedve,
miközben lassan összekulcsoltuk ujjainkat. Választ nem kaptam, csak
egy puszit a számra, ami elfeledtetett velem minden mást. Ezek után
következett a fájdalmas igazság, ami ma ért utol. Augusztus utolsó
estéje volt és éreztem, hogy ezzel nem csak a nyár, hanem valami más
is véget fog érni ma este, mert ez a mai este sorsdöntő volt.
- Miről akartál beszélni? - szegeztem neki a kérdést, könnyes szemmel,
miközben vártam, hogy közelebb jöjjön. Most is hihetetlenül,
lélegzetelállítóan szép volt, akárcsak első találkozásunkkor. Komoran
lehajtotta a fejét, majd elindult a pad irányába, én pedig követtem. -
Nos? - feszegettem tovább, türelmetlenül. Ha szakítani akar velem, hát
bökje ki, ne legyen gyáva - gondoltam dühösen.
- Amy... Sajnálom, de vége. Én mást szeretek! - közölte velem, de még
arra sem méltatott, hogy a szemembe nézzen. - Minden szavam hazugság
volt hozzád, sohasem szerettelek igazán, csak egy jó szórakozás
voltál... - ismerte be halkan, mire elöntött az őrjítő düh. Mindvégig
tudtam! Keserűen felnevettem ennek hallatára és bármennyire is fájt,
egy álarc mögé rejtettem a fájdalmamat.
- Örülök neki... - morogtam. - Tehát akkor most mi lesz? Felszívódsz
és eltűnsz innen mindörökre? - találgattam tovább közömbösen, miközben
belül majd megszakadt a szívem és magamat szidtam, amiért nem vettem
észre a figyelmeztető jeleket. - Keresel egy másik hülyét, aki
beveszi, hogy szereted? - faggatóztam, bár alig tudtam megszólalni.
Kényszeresen tudni akartam, hogy hova megy, aztán rájöttem az
igazságra. Bármennyire is gyűlölöm most, szívem mélyéből még igaz
szerelemmel várni fogok rá az idők végezetéig, és még tovább. Ekkor
váratlanul felállt helyéről, megcsókolta még utoljára a homlokomat,
majd sarkon fordult, de amíg a szemébe néztem, egy másodperc
töredékéig, mintha könnyet láttam volna csillogni bennük.
- Ne! - sikoltottam kétségbeesetten, majd a tenyerembe temettem az
arcomat. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg elhagyott, elment, magányos
lettem. Hirtelen felálltam és futni kezdtem, ahogy csak bírtam, mintha
az életem függne tőle - bár most valami sokkal fontosabb dologról volt
szó. Akárhányszor azt hittem, hogy utol érem, rá kellett jönnöm, hogy
már túl messze van, nem érhetem utol soha. De nem adtam föl, követtem
őt, hiába tűnt úgy, hogy végleg elveszik, nem hagyhattam elmenni
életem egyetlen értelmét. Egyszer csak, mikor már karnyújtásnyira
voltam tőle, hogy elkaphassam, hirtelen köddé foszlott - nem csak ő,
hanem minden körülöttem. És mikor felemeltem a fejem, rájöttem, hogy
csak a képzeletem játszott velem szörnyű játékot. Még mindig ott ültem
a padon, egyedül és könny áztatta arccal, hogy hagytam elveszni
mindent, hagytam elveszni őt. És mikor kiléptem a fűzfa árnyékából már
csak a sivár, üres utcán találtam magam. Valahol messze még láttam az
egyre távolodó hátát, de alakja lassan beleveszett a semmibe, én pedig
ködös tekintettel meredtem utána. Elment. - Ne! -suttogtam újra, de
most már csak magamnak. Egyszerre fájt és dühített. Volt egy olyan
érzésem, hogy az egész egy átverés volt, az előbbi vitánk, csak
megjátszotta, hogy nem érdeklem, de nem tudtam, hogy ez nem csak én
próbáltam - e elhitetni magammal vagy igazam volt. Csak bízni tudtam a
jövőben és remény nélkül is tovább reménykedni. Ismét kusza
gondolataim közé keveredtek az ő mondatai és dühömben sírva fakadtam.
És mi van az ígérettel? Keserűen megráztam a fejem, mert szabadulni
akartam ettől a borzalmas rémálomtól. De ébren voltam sajnos, ez a
valóság, mind megtörtént. Újra a felszínre törtek az érzelmek,
hirtelen összerogytam a földön, belemarkoltam a sáros, ragacsos
talajba, belevájtam körmeimet a macskakövek közti apró résekbe.
Legszívesebben üvöltöttem volna. Mi van az ígéreteiddel? Mondd mit ér
még, ezek után? Tudtam, hogy megbolondultam, hogy magamba kezdtem
beszélni, de azt kívántam, bárcsak ezt mind ő is hallaná. Sírni
kezdtem, miközben a fűzfa búsan lekonyuló ágain hajlongó levelek
vigasztalóan zizegtek. A Hold megvilágította sápadt arcomat és az
éjkék égbolton ragyogó milliárd csillag fénye is búsan vetődött rám. A
lelkemből örökre és visszavonhatatlanul kitéptek egy darabot. Veled
együtt a szerelem is elment, a boldogságom is eltűnt és minden más
érzelem örökre elveszett. Évek múltán is titokban még vágyom rád,
várlak téged a padunkon, hátha egy szép nap majd visszatérsz... Hisz
azt ígérted, hogyha elhagysz, én akkor is veled mehetek. És én bízom
benned, hiába törted darabokra a szívemet, hiába okoztál annyi
fájdalmas csalódást. Ez csak rádöbbentett, hogy milyen sokat érzek
irántad. További évek telnek el így, kínzó reménykedéssel, de soha nem
adom fel, mert tudom, hogy egyszer még visszatérsz és minden
ugyanolyan lesz, mint rég. Még most is várlak...

6. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

Az élet olyan rövid, oly gyorsan peregnek le a napok, mint a homok az órában. Egyet sohasem bánok az életemben, hogy volt egy srác, aki megismertette velem a szerelem csodáit, és ezért örökké hálás leszek neki.

- Boldog születésnapot kincsem! – ölelt át az apám, miután behozták a háromemeletes tortát.
Nem szerettem a felhajtást, de mégsem mondhattam a szüleimnek, hogy ne szervezzenek ekkora felhajtást. Az anyám egyfolytában azt hajtogatta, hogy csak egyszer lesz az ember tizennyolc éves, és milyen igaz.
Mire mind a hatvan vendég jókívánságait és felköszöntését végig hallgattam, már elment az a csöpp kedvem is, ami még valahol a lelkem mélyén pislákolt bennem. Képtelen lettem volna megbántani a szüleimet, ezért inkább egész este úgy tettem, mintha örülnék az egésznek. Egész esti mosolygást már úgy éreztem, hogy mentem görcsöt kap az arcom és soha többé nem tudom levakarni magamról a vigyort.
- Ugye boldog vagy kincsem? – kérdezte apám, amikor egy lassú számra táncoltunk. Szerettem őt és az anyámat, hisz a szüleim voltak, bár az életem nagyobb részében dadusokkal és személyzettel voltam körülvéve, mert apám állandóan utazott a munkája végett, és anyám gyakran elkísérte.
- Persze apa. Köszönöm ezt a csodás estét.
- Örömmel tettem, hisz az egyetlen gyermekem vagy, és tudod, hogy nagyon szeretlek.
- Tudom, és én is téged.
Már éjfél is jócskán elmúlott, amikor végre minden vendég haza ment, és én fáradtan zuhantam a selyem párnáim közé.

Sajnos két nap múltán, megint el kellett utaznia az apámnak, most éppen Új Zélandra, mert valami zűrök voltak az ottani cégénél. Mivel anyám megint elkísérte, így megint egyedül maradtam. Persze a személyzet leste minden kívánságomat, de ez nem volt ugyanaz. Hiányoztak a szüleim, habár már megszokhattam volna, hogy hetekre, hónapokra elutaznak. Mégis üres volt a ház és az életem is nélkülük. Elhatároztam, hogy ma elmegyek vásárolni, így reggeli után, magamhoz vettem a hitelkártyámat, és beültem az új chevimbe és meg sem álltam a plázáig. Nem nagyon szerettem ide járni, de most valamiért nem tudtam otthon maradni. Egyre jobban fojtogatott a bezártság, így ideje volt kimozdulnom.
Szerencsére két boltban meg tudtam venni minden szükséges dolgot, majd a kávézóba mentem, mert már nagyon megszomjaztam. Ahogy az itallapot nézegettem, egy árnyék vetült az asztalra, majd egy kellemes hang ütötte meg a fülem.
- Jó napot kisasszony. Mit hozhatok?
Felemeltem a fejem, és egy gyönyörű barna szempárba tekintettem. Még lélegezni is elfelejtettem hirtelen, annyira lenyűgözött a látvány. A pincér is ugyanúgy nézett rám, és ettől zavarba jöttem.
- Egy narancslevet kérnék – tettem le a lapot.
A pincér bólintott, majd elment, hogy egy perc múlva újból felbukkanjon. Kezében egy tálcán az üdítőmmel egyensúlyozva. Alaposan szemügyre vettem őt. Magas, kisportolt testalkata volt, rövid barna haja és gyönyörű barna szemei. Még sohasem láttam ilyen klassz pasit.
- Parancsoljon kisasszony – tette elém a nedűt.
- Kö… köszönöm – jöttem megint zavarba megint. – Tiana – mondtam.
- Parancsol? – emelte fel a szemöldökét és rám szegezte a tekintetét, ami szinte égetett.
- Tianának hívnak.
- Értem kis…Tiana. Én John vagyok – mutatott a pólóján lévő kitűzőre.
Miután lecsillapítottam a szomjamat, távoztam.

Már két hét telt el, úgy, hogy képtelen voltam kiverni a fejemből azt a srácot. Ha lehunytam a szeme, mindig a gyönyörű szemeit, és férfias arca jelent meg előttem. Ha csak rá gondoltam, a szívem hangosan verni kezdte a bordáimat, és a lélegzetem is felgyorsult. Nem értettem mi lehet velem. Ilyent még soha nem éreztem. Látnom kell őt! Muszáj, mert nem tudok szabadulni ezektől a képektől.
Beültem a kocsiba, és a plaza felé vettem az utam. A kávézóban leültem az egyik asztalhoz, de a tekintetemmel végig pásztáztam a helyiséget. Amikor egy szőke lány jött felvenni a rendelést, teljesen letörtem. Vajon hol lehet John? Miért nem látom?
Miután megittam a kért üdítőt, fizettem és távoztam. Szokásomhoz híven megint nem néztem előre és nekiütköztem valakinek.
- Bo… - néztem fel, és a látványtól elakadt a lélegzetem. Ő volt. Teljes valójában, és ahogy mosolyog… Rögtön elolvadok. Az arcom teljesen vörös lett, majd zavartan fordítottam el a fejem. – Bocsánat – nyögtem, miután meg tudtam szólalni.
- Semmi baj – engedett el. – Tiana, ugye? – bólintottam. Legszívesebben röpdöstem volna az örömtől, hogy emlékszik a nevemre. – Nincs kedved – mutatott az asztalokra.
- De – vágtam rá habozás nélkül, mire ismét elmosolyodott.
Rendelt két narancslevet, majd beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem neki szinte az egész életemet, ami nagyon furcsa volt, hisz sohasem szoktam ennyire kitárulkozni. Pláne nem egy idegen előtt. John figyelmesen végighallgatott, majd ő is mesélni kezdett.
Kiderült, hogy három évvel idősebb nálam, és egy árvaházban nőtt fel. Most egyetemre jár itt LA-ben és azért dolgozik, hogy fizetni tudja a tanulmányait. Egyáltalán nem zavart, hogy nem egy társadalmi rétegből valók vagyunk. Ezt a megkülönböztetést mindig is egy hatalmas baromságnak tartottam. Én sem akarok állandóan a szüleim vagyonán élni. Ha befejeztem a sulit igenis dolgozni fogok. Nagyon hamar elszállt az idő, és sajnos, ha nem is akartunk, el kellett búcsúznunk egymástól. Egészen a kocsimig kísért, majd egy mosollyal köszönt el. Olyan boldog voltam. Főképp azért, mert holnap is találkozunk, és együtt nézzük meg a naplementét. Már alig várom a holnapot. Magamba dúdolva szaladtam fel a lépcsőn. A személyzet néhány tagja elég furán nézett rám, de ez sem érdekelt. Egy kiadós zuhany után, bezuhantam az ágyamba, és vártam az újbóli találkozást John-nal.

Alig tudtam kivárni a délutánt. Annyira izgatott voltam, hogy amit a kezembe vettem, azt vagy eltörtem, vagy használhatatlanná tettem. Órákon át válogattam a ruháim közül, mire egy világoszöld egészruha mellett tettem le a voksomat, ami elől végig gombos volt, és térd fölé ért. Hosszú barna hajamat feltűztem egy csattal, mert nagyon meleg volt, és ilyenkor így kényelmesebb. Az álló tükör előtt vizsgálgattam magam. Tényleg jól állt ez a ruha. Ment a zöld szememhez. Aztán végre eljött az idő, hogy végre elinduljak a móló felé. Szörnyű volt a délutáni forgalom, ezért amennyire csak tudtam, kikerültem a tömeget. Sajnos így is vagy húsz percet késtem. John a korlátnak támaszkodott, és amikor meglátott, ellökve magát, felém tartott. Észveszejtően jól nézett ki, vajszínű pólójában és világos feszülős farmerben. Nagyot kellett nyelnem, hogy ne hagyjam a szívemet a tokomon kiugorni.
- Szia – mosolygott, és egy puszit nyomott az arcomra, amitől megint lángba borult az arcom.
- Szia. Sajnálom, nagy volt a forgalom – szabadkoztam, de mosolyogva megrázta a fejét.
Kéz a kézben ballagtunk le móló végébe, ahonnan csodaszép kilátás nyílt a hullámzó óceánra, és a benne eltűnő vörös napkorongra. Ahogy ott álltunk, egyszer csak gyengéden átölelte a derekam, és magához vont. Csak néztük egymást szótlanul. Teljesen elvesztem a barna szemekben. Minden megszűnt körülöttem, csak ő volt és én. Aztán lassan közeledett, majd ajkait az enyémre nyomta. A vágy ezerrel tört rám, és végig bizsergette minden egyes porcikámat. Ekkor döbbentem rá arra a tényre, hogy beleszerettem ebbe a férfiba.

Az elkövetkezendő időben, minden nap találkoztunk suli után, és amikor haza értek a szüleim, izgalommal mutattam be nekik a szerelmemet. Anyámnak nem nagyon tetszett, az a hülye társadalmi réteggel volt mindig elfoglalva, de apám egyből megkedvelte. Még állást is ajánlott neki az egyik cégénél, hogy ne keljen neki pincérkedni, de John tisztelettel visszautasította, amitől még nagyobbat nőtt apám szemében.
Gyorsan teltek a hónapok, és beköszöntött a december. Persze itt LA-ben nem nagyon számított, mert így is elég jó idő volt. Karácsonyra meghívtuk a szerelmemet is, hogy legyen velünk ebben a két napban. Amikor elfogadta, velem madarat lehetett volna fogatni, annyira örültem. Kikönyörögtem, hogy a mellettem lévő szobát kapja meg, aminek a fürdőszobája közös volt. Apám nem tiltakozott, és anyámnak sem hagyta, amiért nagyon hálás voltam neki.
Johnt először kissé zavarta, hogy hozzánk költözik két teljes napra, de hamar elszálltak az aggályai.
A nap nagy részét a szobámban töltöttük, és beszélgettünk, vagy éppen csókolóztunk. Hát nem volt az a nyomulós fajta.
Este vacsora után, felmentünk és éppen a fürdőben álltam a zuhany alá, amikor benyitott, egy száll alsónadrágban. Először meglepetten, majd csodálattal néztük egymást. Aztán hirtelen hozzám lépett, és átölelve megcsókolt. Kezei gyengéden kezdtek simogatni. majd felkapva, a szobájába vitt, és elterültünk az ágyon. Meg kell vallanom, sohasem gondoltam, hogy ilyen lesz az első együttlétünk. John olyan gyengéd és odaadó volt, hogy szinte elolvadtam a karjai közt, miközben hatalmas magasságokba repített. Mondanom sem kell, hogy a zuhanyzásból csak másnap reggel lett valami, az is nagyon hosszúra sikeredett.
Boldog voltam. Határtalanul boldog és ezt senki nem veheti el tőlem. Legalább is azt hittem. Egy tavaszi napon, hiába vártam Johnt a sulinál, nem mutatkozott. Nem mondta, hogy ma nem jön iskolába, és fel sem hívott. Talán csak elfelejtette, bár azt kötve hiszem. Valahol legbelül, nagyon furcsa érzésem volt, ami egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Remegve tárcsáztam a számát, de még ötszöri kicsengésnél sem vette fel. Vajon mi lehet vele?
„Nyugi, Tiana! Nincs semmi baja, csak otthon hagyta a mobilját” – nyugtatgattam magam, ami nem nagyon ment.
Idegesen száguldottam végig az utcákon, egyenesen a lakásához, de hiába csöngettem, nem válaszolt. Az egyik szomszéd lesett ki az ajtaján.
- Mr. Fostert keresi?
- Igen. Tiana Harris vagyok, a barátnője – mutatkoztam be, de hangom remegését nem tudtam elrejteni. – Asszonyom talán tudja, hogy hol van?
- Sajnálom kisasszony – nézett bánatosan. – Reggel óta nem láttam.
Letörten ballagtam vissza a kocsimhoz, és megpróbáltam megint felhívni. Meglepetésemre egy női hang szólt bele.
- Mr. Foster telefonja – mondta tárgyilagos hangnemben.
- Jó napot. Tiana Harris vagyok és Johnt keresem.
- Sajnálom Mis. Harris. Mr. Fosternek balesete volt, és…
- Hol? – vágtam közbe. – Hol van most!?
- A Memorialban…
Kinyomva a telefont, bevágtam magam a kocsiba, és nem törődve a mögöttem villogó rendőr kocsival, végig száguldottam a városon. Még parkolót sem kerestem, és az ajtót is nyitva hagyva rohantam a recepciós pulthoz.
- Hol van? – lihegtem. – John Foster, melyik kórteremben van?
- A kétszázhármasban – mondta meglepetten a nővér. – De nem mehet be! – kiabált utánam.
Végigrohantam a folyosón, magamban imádkozva, hogy ne legyen komoly baja. Az ajtón benyitva, a szörnyű látványtól lefagytam. Akadozva kezdtem el levegőért kapkodni, mert úgy éreztem, menten megfulladok. Szédelegve botorkáltam az ágyhoz, amin a szerelmem feküdt. Csövek és drótok lógtak mindenhonnan. Egyik karjába valami színtelen folyadék, a másikba vér folyt. Arca hamuszürke volt, és, ha nem hallom a gyenge csipogást, ami a szívritmusát ellenőrizte, azt hinné az ember, hogy halott. Zokogva borultam térdre az ágy mellett, miközben a kezét szorongattam. Észre sem vettem, hogy a nővér, nyomában az orvossal és két rendőrrel belép a szobába, csak amikor megérinti valamelyik a vállam. Ijedten rezzentem össze, majd rájuk emeltem könnytől homályos szemeimet.
- Kisasszony, nem maradhat itt – mondta az orvos.
- Kérem – könyörögtem. – Kérem. Rajtam kívül nincs senkije – zokogtam fel.
Meglepetésemre még a rendőrök sem zaklattak, pedig már fel voltam készülve, hogy az éjszakát egy cellában fogom eltölteni. Szerencsére mindenki megértő volt velem, és még azt is megengedték, hogy vele maradjak.

Két teljes hét múlt el változatlanul. Csak addig voltam távol tőle, mag haza mentem zuhanyozni és átöltözni, így még a suliból is kimaradtam, de nem érdekelt. Apám mindenben támogatott, de anyám megint hozta a formáját, és azt mondogatta, hogy aki ilyen sokáig van kómában, az sohasem fog felébredni. Ez nagyon szíven ütött, és napokig nem is beszéltem anyámmal, annyira megharagudtam rá.
Én reménykedtem benne, hogy egyszer fel fog ébredni. De, ha nem akkor követni fogom. Nélküle elképzelni sem tudtam a jövőt, ami most kilátástalan volt.
Fáradtan huppantam a fotelba, amit az egyik ápoló hozott be, és megfogtam szerelmem kezét.
Vajon, hogy mondjam meg neki, ha elhagy, követni fogom. Tudtam, ezt sohasem engedné meg, De ha elhagy, megyek utána. Nem fogom megkérdezni, hogy veled mehetek-e, csak követem, mert értelmetlen lenne az életem.
Aztán két nap múlva bekövetkezett, amitől tartottam. Elbóbiskoltam mellette, a fejem az ágy szélére hajtva, és egy hangos csipogó hangra riadtam. Ijedten néztem a monitorra, ami csak egy egyenes vonalat mutatott. Egy csomó fehérköpenyes ember rontott be elsodorva engem John mellől. Hiába kiabáltam, hogy mentsék meg, hiába akartam mellette lenni és a kezét fogni, egy ápoló visszatartott. Amikor az orvos kimondta, amit soha nem akartam hallani, minden elsötétedett és zuhantam egy mély, sötét szakadékba.
Mikor kinyitottam a szemem, egy fiatal nővért láttam.
- Végre, hogy magához tért kisasszony – fogta meg a csuklómat. – Azonnal szólok a doktorúrnak.
Ahogy magamra maradtam, felkeltem, és szédelegve osontam ki a kórházból. Már semmi nem érdekelt, csak az, hogy minél előbb a szerelmemmel lehessek. Remegve indultam el, most betartva a sebesség korlátokat. Nem akartam, hogy pont most kapcsoljanak le.

Kimentem a kedvenc mólónk végébe, és lenéztem a mélybe. Elég magasan voltam, és szerencsére este révén, már nem sokan jártak erre. Felálltam a korlátra, majd átléptem rajta, és megkapaszkodva néztem a háborgó óceánt. A hullámok méter magasan ostromolták a móló cölöpeit.
- Szeretlek John – suttogtam, majd levetettem magam a magasból.
Hideg volt a víz, és úgy éreztem, mintha egy csomó tüskében landoltam volna. A szél egyre jobban korbácsolta a haragos vizet, s felkapva az egyik vastag cölöpnek vágott. Éreztem egy hangos reccsenést. Vérem vörösre festette körülöttem a vizet. Nem fájt semmim, és ahogy lehunytam a szemem, elnyeltek a hullámok egyre lejjebb és lejjebb ringatva a béke és a nyugalom felé.

5. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

Fájt minden tagom. Úgy éreztem, mintha máglyán égnék de soha nem akarna vége lenni. Borzalmas volt, leírhatatlan. Tehát ez a halál, gondoltam. Biztos a pokolba kerültem, azért van ennyi fájdalom, de hát amit tettem, érthető is ha oda kerültem….
Aztán vége lett. Mintha elvágták volna. Már nem éreztem semmilyen fájdalmat. Sőt egyre inkább az volt az érzésem, hogy nem is haltam meg. Éreztem, hogy ágyban fekszem, hogy lélegzem. És hogy a végtagjaim határozottan a helyükön vannak. Viszont valami megválto-
zott, és nem tudtam, hogy mi. Próbáltam odafigyelni, és aztán a lélegzet is bennem maradt.
A hallásom teljesen más volt. Nemcsak azt hallottam, hogy valaki még velem van a szobában, hanem, mindent. Szó szerint mindent. Azt, hogy az emeleten és hogy a földszinten ki mit csi-
nál, mond. Mi történik az utcákon. Kinyitottam a szemem. A szobában teljes sötétség volt, de így is mindent tisztán láttam. Az utolsó rostot is a fa komódban, és főleg azt, hogy nem a saját házamban voltam. Nem értettem, mi ez az egész, de sejtéseim szerint ahhoz volt közé aki most nekem háttal állt és nézte Chicago éjszakai fényeit. Amint meghallotta, hogy felülök, rögtön odajött hozzám.
- Szia Joanna.- köszönt kellemes hangján. Én csak néztem ezt a magas szőke férfit, igéző barna szemekkel. Olyan ismerős volt, de egyszerűen nem tudtam, hogy honnan.
- Nézd, ne haragudj. Remélem egyszer meg tudsz majd bocsátani. – küszködve mondta a szavakat. Úgy tűnt, mintha kínszenvedést okozna neki a beszéd.
- De mégis mit?- kérdeztem, majd rögtön el is hallgattam, mert ez a hang inkább egy lágy dallam volt, semmint az én hangom.
- Johanna, én tudom mi történt a családoddal. És nem hagyhattam, hogy megtedd. – én csak tátott szájjal bámultam rá. Most már eszembe jutott ki is ő. Danielnek hívják és az egyetemen mindig ugyanakkor tanultunk a könyvtárban és többször is beszélgettünk. Emlékszem mennyire tetszett. De azt képtelenségnek tartottam, hogy bármit is tudjon a személyes tragédiámról, hiszen senkinek sem beszéltem róla.
- Mégis hogy?- suttogtam alig hallhatóan
- Nézd…van egy olyan speciális képességem, hogy hallom más gondolatait- adta meg a választ, de közben egyszer sem nézett rám. Láthatóan zavarban volt. Én még mindig nem tértem magamhoz meglepetésemben. Nem láttam értelmét, hogy megkérdőjelezzem a képességét, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy senkinek nem beszéltem róla, hogy meghaltak a szüleim. Senkinek a világon. Ennek a gondolatnak az emléke, viszont késként hasított belém.
Egészen egy héttel azelőttig, boldog családban éltem, aztán egyik pillanatról a másikra árva lettem. Nem volt elég a veszteség terhe, a világi dolgok is mind az én nyakamba szakadtak, tekintve, hogy nem voltak a szüleimen kívül rokonaim. Még egy macskám sem volt, akihez szólhattam volna. És az egyetem? Na azt inkább hagyjuk. Mindig is magányos farkas voltam. Nem nagyon kötődtem a szüleimen kívül senkihez. Így aztán reméltem, hogyha egyszer már nem megyek többet órára, nem fogja észre venni senki. Ezek szerint tévedtem. Lenéztem a két csuklómra, de meglepetésemre tökéletesen épek voltak. Semmi nyom, vagy kötés nem volt rajta. Kezdtem egyre jobban összezavarodni. Úgy éreztem ott van a fejemben a válasz, de valami még meggátolja, hogy felszínre törjön. Daniel bűnbánóan nézett rám.
- Remélem egyszer meg tudsz bocsájtani- mondta ismét. Én felelni akartam neki, de csak krákogás lett belőle. Valami furcsán keserű ízt éreztem a számban. Ami aztán lassan marni kezdte a torkomat és a gyomromat. Megint krákogtam. Daniel úgy pattant fel, mint akit megcsíptek .
- Erről majdnem elfelejtkeztem- mormolta és eltűnt az egyik ajtó mögött, majd egy bögrével a kezében tért vissza. Én mohón megittam, ami a bögrében volt. De csak miután a tartalma csillapította az égető érzést, akkor éreztem meg, hogy mi is volt benne. A bögre kiesett a kezemből, és azt hittem hatalmas csattanással fog földet érni viszont én hihetetlen gyorsasággal elkaptam. Túl gyorsan.
- Mi vagy te?- szegeztem neki a kérdést Danielnek, közben bögrével a kezemben hátráltam a szoba másik végében, készen arra, hogy hozzá vágjam a bögrét.
- Nézd, ne haragudj, de nem hagyhattam, hogy meghalj. Annyira fantasztikus ember vagy és én szerettem volna egy társat magam mellé. Már egy évszázada magányos voltam- hisztérikus kacaj hagyta el a torkomat.
- Egy évszázada? Hiszen akkor…- de nem fejeztem be. Az eszelős mosoly az arcomra fagyott. Daniel félősen pislogott rám, valószínűleg hallotta, ahogy egyesével a helyére kerülnek a kirakós darabjai a fejemben. A bögre tartalma, a hallásom, a látásom, a gyorsaságom és a gyógyulásom..
- Jaj Istenem!- csak ennyit mondtam és eltűntem az ajtó mögött ahol a fürdőt sejtettem.
A látvány, ami a tükörben fogadott szinte sokkolt. Nem az a lány volt, akit 22 éve ismertem.
Törékenyebbnek tűntem, a bőröm fehérebb lett. A derékig érő hosszú fekete hajam most valahogy sokkal szebben fénylett. Sosem voltam amúgy én se csúnya, de mintha most valami plusz lett volna még bennem. Viszont a szemeim ijesztőek voltak. A régi gyönyörű vízkék szemeim most rubintvörösek voltak. Ez már túl sok volt. Összecsuklottam a fürdőszoba padóján akár egy harmonika. Csak átöleltem a lábam és próbáltam megemészteni ezt az iszonyatos fordulatot az életemben. Annyi minden történt olyan rövid idő alatt. De furcsa módon nem voltam kétségbeesett… annyira. Inkább kíváncsi. Meglepődve hallottam a kuncogást, ami tőlem származott. Végül is nem meg akartam halni? Hát tessék megkaptad.
- Joanna?- Daniel ott állt az ajtóban. Gondolom érdekelte, hogy mi lehet velem, mert túl régóta nem mutatkozhattam. Lassan, nagyon lassan felültem.
- Segítesz?- csak ennyit kérdeztem tőle, hiszen csak erre voltam kíváncsi. Ő meglepődve nézett rám, szerintem attól tartott, hogy időzített bomba módjára pár pillanat alatt felrobbanok és dühömben a fejét is leszedem. Akkor bizony nagyot tévedett.
- Természetesen. Azért vagyok…hogy gondolhattad- megrázta a fejét- Soha nem hagynálak magadra!- és tudtam, hogy komolyan is gondolja.
Nekem ennyi pedig elég is volt. Közelebb mentem hozzá és fejemet a vállára tettem. Jó érzés volt megint tartozni valakihez és hogy ez most már végleges, örökre szól. Olyan hihetetlenül elmondhatatlanul boldog voltam… elképesztő hogy mennyire tud örülni az ember, annak, ha megölik.. Ezen a kicsavart gondolaton el is nevettem magam.
- Akkor nem vagy dühös?- nézett rám karamell szemeivel.
- Nem, nem vagyok. Bármilyen hihetetlen is, boldog vagyok- suttogtam halkan, mert még teljesen azért nem mertem elhinni. Most láttam Danielt új életemben először mosolyogni. Eszméletlenül jó képű volt.. és az illata…az valami mennyei. Még közelebb bújtam hozzá, ő pedig szorosan átölelt…

… Aztán kiderült, hogy vámpírnak lenni nemcsak kellemes érzések és illatok egyvelege. Hanem annál jóval több, szebb és pokolian nehéz. Ha röviden akarjuk magunkat kifejezni.
Éppen egy sikátorban lihegtem, és olyan erőt éreztem magamban, hogy egy háztömböt fel tudtam volna dönteni. Daniel vasöklei a falnak nyomva tartottak.
- Nyugodj meg!- suttogta a fülembe. A lehelete még ilyen állapotban is csiklandozta a nyakam.
- Hogy bírod megállni?- a méreg keserűen kavargott a számban és egész bensőmet emésztette.
- Muszáj. Ha be akarsz illeszkedni és nem akarsz embert ölni- erre abbahagytam az amúgy is hasztalan ficánkolást. Dehogy is akartam embert ölni!
- Talán nem a legjobb módszert alkalmaztam, de hidd el menni fog… este viszont kárpótollak- mosolygott huncutul és az én gyomrom megint megrándult, de most nem a szomjúságtól. Este aztán kiderült, hogy teljesen más elképzeléseink voltak. Taxiban ültünk, ami kifelé vitt minket a városból. Rajtam kapucnis pulcsi volt, hiszen nem lett volna szerencsés halálra rémítenünk az embereket a vérvörös szememmel.
- Hová megyünk? – kérdeztem izgatottan.
- Vacsorázni- mondta nemes egyszerűséggel, az én állam pedig leesett meglepetésemben. Akkor tehát vadászni. Már elmesélte, hogy hogyan szokott táplálkozni, de az elmúlt két napban még csak az ő felügyelete alatt néhány utcányira távolodtunk el a lakásától. A vért pedig ő szállította nekem. Izgatottan mocorogni kezdtem.
- És akkor, a szemem, már amiről beszéltünk, mikor fog javulni?- igyekeztem úgy fogalmazni, hogy még véletlenül se legyen gyanús a taxisnak a beszélgetésünk.
- Néhány hónap és hasonló lesz, mint az enyém - felelte mosolyogva. Néhány hónap és teljesen egyformák leszünk. Közben a taxi lassított és kitett minket szó szerint a város szélén. Itt már nem volt semmi, csak fák, fák és fák. Mikor egyedül maradtunk Daniel beljebb vezetett a fák közé. Az a sok új illat és hang, amit akkor éreztem, szinte fejbe vágott.
- És most merre? És hogyan? És tudni fogom, mit kell csinálni? – csak úgy záporoztak belőlem a kérdések. Ő megint csak mosolygott…
- Furcsa lány vagy Joanna. Még nem láttam senkit, aki ennyire szeretett volna vámpír lenni, mint te. - Én nevetve nyelvet öltöttem rá és továbbra is izgatottan vártam az instrukciókat.
- Csukd be a szemed, koncentrálj és mond el, hogy mit érzel- és én hallgattam rá. Nehéz volt azonnal felelni, de szép lassan minden szag, illat, hang a helyére került.
- Dél nyugat felé egy csapat melegvérű állat- jött ki önkéntelenül is belőlem a válasz. Ő csak bólintott.
- Szarvasok. Ők lesznek az első prédáink. Most pedig kapj el, ha tudsz- és már el is tűnt a sötétben, és csak a nevetése csengett még a fülemben. Utána eredtem és meglepődve tapasztaltam, hogy isteni érzés futni. Úgy száguldottam akár a szél. A vadászat is úgy ment, mintha már ezer éve ezt csináltam volna. Három szarvassal végeztem, igaz kicsit több mocsokkal járt az én vadászatom, mint Danielé, de biztosított róla, hogy majd minél többet gyakorlom annál jobb lesz. Miután a szomjam majdnem teljesen elmúlt, szépen lassan haza indultunk. Séta közben pedig Daniel igyekezett minél többet elmondani a vámpírokról, rólunk. Hogy soha többet nem fogok aludni, nem fogok elfáradni (ez határozottan tetszett, mennyi mindenre lesz időm!) Hogy csak északon mehetünk ki a napra és ott se mindig. Itt megígérte, hogy megmutatja, majd mire gondol. Elmesélte, hogy a sok babona, amit eddig valószínűleg már hallottam vámpírokról az mind pont olyan mese mint amilyennek tűnik.
Én pedig ittam a szavait. A nehézségektől eltekintve imádtam vámpírnak lenni, úgy gondoltam rá, mint lehetőségek tárházára.

Két nappal később viszont már nem így gondoltam, a pokolba kívántam az egészet.
- Drágám,nem történt semmi- simogatta a hátamat Daniel, én pedig a hatalmas francia ágyon elterülve kapálóztam, mint egy hisztis kétéves.
- Igen is történt!- visítottam elfúlva- Majdnem megöltem!!- zokogtam volna, ha képes vagyok rá. Szokásos napi gyakorlatunkon voltunk, a szemem sem volt már ijesztő vörös hanem most már enyhén barnába hajlott át. De ma valami miatt megremegtem..Így is olyan érzés volt az emberek között, mint egy anorexiásnak a cukrászdában, annyi illat..annyi eszencia..Most pedig a közelembe került valaki, akinek az átlagnál is elbűvölőbb volt az illata. És én kitéptem a kezem Danieléből és utána eredtem. Már majdnem megérintettem a vállát, mikor Dan elkapott. Szerencsére. Beletelt pár percbe mire az életet, a tudatot visszahozta belém, mert akkor nem voltam más csak egy ragadozó, akit megzavartak vadászat közben.
- Hidd el, egyre ügyesebb leszel. Már most az vagy!- tudtam, hogy igazat mond, de nem akartam foglalkozni vele. Még egy darabig tocsogni akartam az önsajnálatban. Mindig is maximalista voltam, és most sem volt ez másképp. Azonnal a lehető legjobb akartam lenni, és ha ez nem sikerült, akkor persze jött a teljes kétségbeesés, mint most. Egyedül akartam lenni.
Nem akartam Danielt, hogy tovább vigasztaljon, azzal csak rontott volna a helyzeten. Nekem kellett tisztába jönni magammal. Mennem kellett. Bárhová csak el innen, mozgásba lenni. Tudtam, hogy nem a legjobb ötlet, de nem tudtam egyhelyben megmaradni. Elhatározásom után már talpon is voltam, dzsekim a kezemben és mentem a lift felé. Ő elkapta a kezemet még mielőtt beszállhattam volna.
- Veled kell mennem- ez nem óhaj volt, hanem kijelentés, és tény. A teremtőm akarata. Én pedig nem tudom mi ütött belém, de előjött belőlem az újszülött. Daniel kezét lefejtettem magamról, talán kicsit túl erősen is, mert felszisszent egy pillanatra.
- Egyedül megyek - morogtam a fogaim között, és érzésem szerint igazi szikrákat is szórt a szemem. Zakatolt a fejem…nem akartam mást csak kiszellőztetni. Igaz ezt nem épp a péntek esti Chicago utcáin kellet volna, hiszen ekkor volt a legnagyobb a tömeg. De már megvolt a tervem. A ház melletti parkba akartam csak menni, hiszen rossz volt a közvilágítás, sok volt a hajléktalan így a halandók ösztönös elkerülték este, ha tehették. Úgy nézett ki, hogy igazam is volt. Leültem egy padra és mélyeket szippantottam a tavaszi levegőből. Kezdtem megnyugodni, mikor felbukkant ő. Isteni illata volt. Csokoládé, levendula és mandula keveredett benne. A szám automatikusan megtelt a méreggel.
- Hello Cicus!- ordibálta. Egyértelműen nem volt józan. Fiatal fiú volt, és felém tántorgott. Én behunytam a szemem, próbáltam mélyeket lélegezni, de közben úgy szorítottam mind két kezemmel a fém padot, hogy félő volt ketté töröm. Menj el! Menj el! Mondogattam magamban.
- Hahóóó Csinibaba, mi az? Nem hallasz?- és akkor odajött. Nem kellett volna. Az egész egy pillanat műve volt. Még annyi ideje sem volt, hogy felfogja, életveszélyben van. Egy bokor mögé rántottam. Az emberi vér valami hihetetlen volt. Nem lehetett leállni. Mikor már teljesen tele voltam, csak akkor álltam fel. Elborzadtam magamtól, ahogy a fiú holttestére néztem. Tehát mégiscsak megtettem…gyilkoltam. Ösztönösen és természetesen. Szívem szerint öngyilkos lettem volna…hoppá hiszen már meghaltam…a fenébe! Azonnal visszamentem a házunkba. Daniel társaságát akartam, most jobban, mint bármikor. A fiú képét viszont egyszerűen nem tudtam kiűzni a fejemből. Borzalmasan undorodtam magamtól. Mikor felértem Daniel az ablaknál állt. Nem volt szükség semmire, látta a fejemben a képeket, mintha ott lett volna.
- Annyira sajnálom!- kinyújtotta a kezét és én odafutottam hozzá. Zokogtam volna, ha képes lettem volna rá.
- Hidd el, mindenkivel előfordul- suttogta a fülembe. És én hinni akartam neki. Válaszolt a kérdésemre mielőtt kimondhattam volna.
- És igen, könnyebb lesz. Túl leszel ezen és gondoskodom róla, hogy ne történjen meg megint. Így is nagy felelőtlenség volt téged elengednem egyedül. – duruzsolta tovább. Az hogy zaklatott voltam, enyhe kifejezés volt. Ezt követően percek, órák estek ki az emlékezetemből. Nem ájultam el nyilván, csak valamilyen katatóniás állapotba kerültem. Mikor magamhoz tértem, már tudtam mit akarok tenni.
- El akarok innen menni- szögeztem le. - Találkozni akarok más vámpírokkal is- vártam Daniel reakcióját, de úgy tűnt, hogy számított erre.
- Ha elhagysz, akkor veled mehetek?- mellém guggolt és a kezemet simogatta. Elmosolyodtam.
- Nélküled el sem indulnék- mondtam halkan, majd gyengéden megcsókoltam.

Pár órával később már egy Alaszkába tartó gépen voltunk. Daniel kezét fogtam, közben pedig az eget néztem… végre hosszú idő után meg tudtam nyugodni. Éreztem, hogy most már biztonságban vagyok és mi ketten ezután már végérvényesen együtt maradunk.

4. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

„Változunk, és mégsem változunk. Bölcsek leszünk, de gyarlók maradunk. Csak emberek vagyunk, akármeddig húzzuk. Ez benne a csoda és az átok.”
/Kárhozottak királynője/


Egy poros kis padlásszobában ültem egymagamban – már ha nem számítom a körülöttem nyüzsgő apró élőlényeket –, és vártam, hogy a jelenés újra megkísért-e. Azt reméltem, hogy ha elszökök előle, akkor végre nyugtom lesz, és nem akar majd folyton arra csábítani, hogy visszatérjek. De sejtettem, hogy ebben is tévedek, ahogy oly sok mindenben vele kapcsolatban.
Ráadásul minden olyan gondolatom ellenére, amiben elutasítottam őt, szinte kívántam, hogy megjelenjen az én „szellem-Bellám”, ahogy elneveztem a megmagyarázhatatlan jelenséget.

Pár hónapja kezdődött az egész.
Még együtt voltam a családommal, bár csak fizikailag éltem velük, mert a tudatom egy másik helyen bolyongott. Nála.
Ekkor jelent meg először Bella. Áttetsző volt, halovány, mintha délibáb lenne, vagy egy kísértet. A nappalink közepén állt és békésen mosolygott rám.
A többiek nem látták Őt; a gondolataik változatlansága legalábbis erre engedett következtetni. Valószínűleg kifejezetten csak engem akart kínozni. Pedig már eddig is természetfeletti erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne menjek vissza hozzá.

Borzalmasan kínzott a hiánya. Tudni akartam, hogy jól van-e, hogy sikerült-e túllépnie rajtam, visszatalált-e a megszokott életébe? De egy sanda gyanú azt súgta, hogy ha újra látnám, többé nem tudnék elszakadni tőle.
Erre most megjelenik ez a halovány hasonmás, és romba dönti a nehezen felépített elhatározásomat.

Olyan valóságosnak tűntek szerelmem fakó vonásai, mozdulatai, arckifejezése, még annak ellenére is, hogy áttetsző volt, mintha tényleg ő állna előttem, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen.
Aztán az jutott eszembe, hogy vajon miért látom őt? Miért pont most? Kell, hogy legyen valami oka, amiért eddig nem kísértett, de most megjelent. Szívből reméltem, hogy nem történt vele semmi baj és nem a szellemét, a testétől elvált lelkét látom.

- Minden rendben (van) velem, Edward, ne aggódj! – válaszolt a gondolataimra, mintha ő lenne képes mások elméjében olvasni és nem én. – Csak szörnyen hiányzol.

Te is hiányzol nekem – válaszoltam neki magamban, nehogy a többiek meghallják. Már így is eléggé bolondnak tartanak, bár más-más okból.

Alice meg volt róla győződve, hogy úgyis kudarcot vallok és hiábavaló minden próbálkozásom, hogy távol maradjak Bellától. Nem fogom kibírni – folyton ezt hajtogatta.
Rosalie viszont azt nem értette, hogy miért van rám ilyen hatással egy egyszerű ember-lány. Egyáltalán miért engedtem, hogy így behálózzon, amikor évek múltán úgysem lehet már velem. Valószínűleg csak az ősi női irigység beszélt még mindig belőle, amiért ő sose vonzott.

Ahogy meg akartam érinteni ezt a törékeny víziót, semmivé foszlott. Napokig tűnődtem rajta, hogy vajon csak az én elmém kreálta Őt, mivel annyira vágytam már rá, vagy valami más áll a jelenség hátterében.

Aztán egy jó ideig nem jött újra, nem mutatkozott az én szellem-Bellám, és kezdtem azt hinni, hogy bármennyire is lehetetlen, csak álmodtam az egészet. Viszont így, hogy láthattam Őt, még ha nem is a valóságban, a hiánya még jobban kezdett égetni, még fájóbbá vált.

Olyan voltam, mint egy céltalan élőhalott, aki csak kódorog az emberek, vagy jelen esetben vámpírok között. Nem volt miért élnem. Egyedül az tartott még ezen a világon, hogy tudtam, vagyis inkább reméltem, hogy Ő boldog.
Már biztos kihevert. Biztonságban van, távol a veszélytől, amit én jelentek számára.
Alice biztos látná, ha nem így lenne. Hallottam a gondolataiból, mennyire igyekszik nem figyelni Forks-ra, de sejtettem, hogy ha nagy baj lenne, nem tudna megálljt parancsolni a látomásainak.

Mikor újra, másodjára is meglátogatott a kísértő szellem, jobban mellbevágott, mint először. A kép élesebbé vált, habár még mindig távol állt a valós látványtól. De Bella így is észvesztően gyönyörű volt. Ebbe a szépségbe most mély szomorúság vegyült.
Sokkolt az a fájdalom, ami az arcvonásain és a szeme fénytelen pillantásában látszott.

Fizikai kontaktust meg sem próbáltam kezdeményezni vele, nehogy eltűnjön.
Ismét csak gondolatok útján érintkeztem vele.

- Valami baj van, Bella?
Keserűen elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Csak fáj, hogy nem vagy itt velem.
- Jobb ez így neked. Normálisabb, biztonságosabb – súgta felé az agyam.
- Nem tudhatod – válaszolta vádlón.

És igazat kellett adnom neki: nem tudhattam. Sokszor eltűnődtem azon, hogy talán mégsem jobb így neki, talán szenved, és nem bír továbblépni.
Aztán mindig azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy nem voltam én olyan jelentős az életében, hogy ne tudna hamar elfelejteni, mintha csak egy könnyed kis nyári románc lett volna, ami köztünk történt.
De azért a kétely apró, szívós magja el lett ültetve bennem, és megállíthatatlanul növekedett az ég felé.

Hányszor gondoltam rá, hogy visszamegyek, megszegem az ígéretemet, csak hogy azt a kis gonosz növényt megállíthassam, gyökerestül kigyomlálhassam. De aztán mindig győzött az a cseppnyi józanság, amim még volt, hogy nem játszhatom ki Bella bizalmát. Még ha ő nem is tudna a látogatásomról, akkor is becsapnám.
Így inkább megpróbáltam a helyemen maradni, de minden egyes új napot pokolként éltem meg nélküle és vele.

Végül, mikor már egyre gyakrabban láttam az én édes-keserű Szellemem, döntést hoztam.
Nem bírtam tovább a családommal maradni és még több szenvedést okozni nekik.

Carlisle, Esme és Emmett amiatt volt búskomor, hogy engem ilyen állapotban talált nap, mint nap, Jasper pedig még át is élhette, amit én.
Ráadásul Alice szóban és gondolatban is folyton a saját véleményét szajkózta, hogy teljesen felesleges és hiábavaló, amit csinálok. Már nagyon untam.
Talán még Rosalie volt a legelviselhetőbb, bár úgy sejtettem, hogy az ő viselkedése mögött inkább a közöny áll, mint az együttérzés.

Így aztán fogtam magam, elbúcsúztam mindenkitől és nekivágtam a világnak. Semmi felesleges ingóságot nem vittem magammal, még egy váltásruhát sem, egyedül a telefonomat.
Nem számított, hogy hová megyek, csak el innen, minél messzebbre a szeretteimtől, hogy végre visszatérhessenek a fajtánkhoz képest normális és boldog létezésükhöz.

Egy ideig Dél-Amerikában kóboroltam, távol az emberektől és minden civilizációtól, azt remélve, hogy itt nem fog kísérteni a fájó látomás. De azt hiszem, legbelül, tudat alatt vártam, szinte kívántam, hogy még ha csak haloványan is, de ismét láthassam.
És természetesen itt is megtalált.

- Ugye tudod, hogy nem tudsz elmenekülni! Nem futhatsz el a múltad elől! Az érzéseid elől!
- Miért nem hagysz békén végre? Miért akarsz elgyengíteni? – kérdeztem tőle durván, mérgesen, most már nem csak gondolatban.
Az esőerdő közepén úgysem hallotta senki, így hangosan szólhattam hozzá.

- Tényleg arra vágysz, hogy ne jöjjek többé? – látszott rajta, hogy nem vár választ, hisz tökéletesen érzi, mennyire várom mindig, hogy megjelenjen.
Nem is feleltem semmit, csak bámultam, amíg el nem tűnt.

Nem kellett sok idő és ráuntam a dzsungelek egyhangúságára. Aztán ebben a dohos, poros padlásszobában kötöttem ki, valahol az öreg kontinensen.
Nem is reménykedtem már, hogy egy óceánnyi távolság gondot fog okozni a Szellememnek.

A félhomályos kis zugban motoszkáló állatok zaja elcsendesítette az elmémet, így nem is vettem észre először a mellettem álló ködös alakot.
- Edward – hallottam a nevemet, mire odakaptam a fejem.
Végtelen szomorúság hallatszott a hangjában, ahogy a szavakat kiejtette.
- Nem jövök többet.
- Miért? – kérdeztem kétségbeesetten. Nem bírnám elviselni, hogy örökre eltűnjön, hogy soha többé ne láthassam.
- Nem akarok többé szenvedést okozni neked. Nem akarlak kísérteni. Semmi értelme már – nézett rám bűnbánóan.
- Nem akarom, hogy elmenj! – a hangomba erőteljes könyörgés vegyült.
- Jobb lesz így neked, hidd el! – mosolygott.

A halovány jelenés közelebb lépett hozzám, majd leguggolt elém. A keze felém nyúlt, de még mielőtt megérinthette volna az arcomat, semmivé foszlott.
Ezzel pontosan egyidőben éreztem, hogy a mobilom rezegni kezd…