Parfüm
Az utcai lámpák halvány fénybe vonták a spanyol nagyvárost. Az éjszaka csendje finom lepelként borult rá, a békés némaságot csak egy-egy, a főutcán végighaladó lovas kocsi zaja törte meg.
A járdán elegáns, középkorú férfi sétált előkelően. Mélyen magába szívta az esti félhomály fülledt levegőjét. Élvezte, ahogy a virágok friss, bódító illata betölti és édes kábulatba ejti az érzékeit: a szegfű kellemes, fűszeres aromájának keveredése a jázmin részegítő eszenciájával jóleső izgalommal töltötte el. Percekig nézte a lámpafénynél táncoló apró bogarakat, részletesen megfigyelte az épületek oldalán tovaszökő árnyékokat.
Reflexszerűen megemelte a cilinderét, majd biccentett a szembejövő idős férfinak.
– Jó estét, doktor úr! – köszöntötte a másik.
A megszólítás éles pengeként szúrta szíven, de tartotta magát. Nem hagyhatta, hogy az emlékek végleg maguk alá temessék. Tett még pár lépést, aztán befordult az egyik sötét mellékutcába.
A kivilágítatlan, keskeny utca végén a kéjnők kihallatszó hangos, kacér nevetése kihívóan csalogatta a buja élvezeteket kereső férfiakat. A doktor maga mögé pillantott, elmerengve nézte a főutca távolinak tűnő, pompás fényeit. Azután vett egy mély lélegzetet, és jobb kezének gyűrűsujjáról lassan lehúzta karikagyűrűjét. Az ékszert egy darabig a két ujja között fogta, és a bordélyház ablakain kiáramló tompa fényben forgatva nézegette. Végül, mielőtt belépett volna a világosságba, zakójának zsebébe ejtette.
Az ajtó mellett álló férfi sokat sejtető mosollyal invitálta beljebb. Az örömlányok már a nyüzsgő fogadószobában pajzán megjegyzésekkel ostromolták; egyikük végigsimított izzadságcseppektől csillogó nyakán, miközben tekintetével bűnre csábította. A férfi finom, csiklandozó érzést tapasztalt minden parányi ponton a nő vékony ujjai nyomán. Hirtelen, erősen megragadta a csuklóját, sötét szemeiben mély megvetés lángolt.
– Hagyj békén! – utasította fojtott hangon.
A nő engedelmeskedett, és lassan visszahúzta a kezét. Értetlenül nézett a férfi után, aki határozott léptekkel beljebb sétált az épületben. A prostituáltak összesúgtak a háta mögött, és amikor már eléggé eltávolodott tőlük, gúnyos megjegyzésekkel illették. De nem törődött velük, a szavak halk duruzsolásként, csak foszlányokban jutottak el a tudatáig.
Céltudatosan végigment a hosszú, szűk folyosón, amelynek vörös tapétájú falait sötét faajtók szakították meg sűrűn egymás után. A szeme megakadt az utolsó ajtó félhomályban kirajzolódó erezetén és a szépen csillogó rézkilincsen. Furcsa módon a részletek az otthonára emlékeztették; gyermekkorának képei élénken táncoltak lelki szemei előtt.
A szobákból kiszűrődő, kéjes hangok – a férfiak vad nyögései és az örömlányok erotikus sóhajai – keveredtek a levegőben a latin zene ritmusával. A férfin, egy átható sikoly hallatán, libabőr futott át, aztán elért a sejtelmes fényárban úszó, hatalmas teremig. Végignézett a kerek asztalokon, a rozoga székeken, a középen elterülő ütött-kopott színpadon, a pajzán tekintetű urakon és a sürgő-forgó prostituáltakon. Az egyikük egy vendég ölében ült; cipőjének sarkát a zene ütemére vágta a padlóhoz. A ritmikus koppanások egy pillanatra elnémították a férfi elméjében cikázó gondolatokat, azonban a következő percben újult erővel törtek a még megmaradt józanságára. A kínzó képek elárasztották a tudatát, de amikor a fények kihunytak és a zene elhallgatott, az emlékek is elhomályosultak.
A terem egyetlen pillanatra teljes sötétségbe burkolózott, aztán hirtelen felgyulladt a vakító, színpadi lámpa. Egy fiatal nőt világított meg, akit a jelenlévő urak hatalmas ovációval fogadtak. Oldalasan ült, lábait keresztbe téve egy, a nézőtérnek háttal fordított széken. Karját a háttámlán pihentette, miközben megvetően végigmérte közönségét. Az arcokat nem látta, a lámpa fénye elvakította, de jól tudta, miféle alakok kíváncsiak a műsorára. Már sokadik alkalommal lépett színpadra, fogalma sem volt, hányadszorra. Nem számolta, ahogy a gyorsan elrepülő éveket sem. Az álmainak már régen búcsút intett, azon a borús napon, amikor először kínálta pénzért a testét.
A következő pillanatban meghallotta az ismerős zene első taktusait. A nő kecses kacérsággal felállt, és érzékien vonaglani kezdett a latin ritmusra. Vörös, fekete csipkével díszített fűzőt, piros harisnyakötőt és fekete harisnyát viselt, sötét haját kontyba tűzte.
A sarokban álló férfi nem bírta levenni róla a szemét: mély, hívogató dekoltázsa, formás csípője, kerek feneke és hosszú lábai nem kötötték le a figyelmét; fűzőjének lágy csipkéjét tanulmányozta. Megfigyelte a ruha minden apró gyűrődését, a zsinór erős csomózását. Eszébe villant a felesége szolid, fehér csipkés alsóneműje, felidézte a divatos ruhák visszafogott színeit, bőrének finom parfümillatát és gyönyörű mosolyát, miközben tekintetét a színpadon táncoló nőre szegezte. Fogalma sem volt, mit keres itt, hogy valójában miért jött ide. Az agyában pislákoló, erőtlen józanság próbálta távozásra bírni, de már késő volt.
A műsor után az örömlány lesétált a vendégek közé. Hűvösen elutasított minden közeledést, és egyenesen a szobájába sietett. A pillantása találkozott a férfiéval, mikor elért a szűk folyosóhoz. A doktor udvarias biccentését egy kacér mosollyal jutalmazta.
A második ajtó halk nyikorgással nyílt ki a jobb oldalon. A férfi a hang irányába fordult; elrévedve figyelte, ahogy a nő belép a szobába és eltűnik a szeme elől.
A kurtizán fáradtan rogyott le az ágyára. Fásultan bámulta a plafon jól ismert repedéseit, és közben élvezte, ahogy a nyitott ablakon beszökő nyári szellő finoman simogatja hamvas bőrét.
Az ajtó újra kinyílt; a padló tompán koppant a férfi léptei nyomán.
A nő hirtelen felült. – Ma nem fogadok vendéget – közölte nyers határozottsággal.
– Megbeszéltem a madame-mal. Busásan megfizetlek – mosolygott az örömlányra.
A nő megadóan felsóhajtott, és lassan felállt. Hátat fordított a férfinak, és kényelmesen kibontotta a kontyát. Mikor végzett, finoman megrázta a fejét. Fekete, hullámos haja lágyan omlott le a hátára. A doktor beleszagolt a levegőbe, majd elégedetten felsóhajtott, amikor a finom virágillat betöltötte az érzékeit. A kéjnő mögé lépett, és szorosan átfogta karcsú derekát. Mohón csókolta a nyakát, aztán durván az ágyra lökte.
A figyelmét pár másodpercre megragadta a fésülködőasztal tükrén megcsillanó lámpafény. A megváltó őrület kapuja feltárult előtte, már majdnem maga mögött tudta a pokoli kínokat, a fájdalmas emlékeket. Az elméje csupán az utolsó cseppre várt.
Újra a nőre nézett, aki addigra már feltérdelt az ágyon. A doktor gondolkodás nélkül mögé helyezkedett. Miközben meglazította a nyakkendőjét, újabb látomás jelent meg az elméjében: ahogy próbálja megmenteni fiatal feleségét a haláltól.
Ingerülten kigombolta a nadrágját, mialatt az emlékek tovább ostromolták. A szajha eközben megszabadult a fehérneműjétől. A férfi egy határozott, durva mozdulattal hatolt belé, mire ő kéjesen felnyögött, hogy vendége mindenképpen elégedett legyen.
A gyenge, nyári szellő lágyan meglibbentette a függönyt. A férfi érezte, hogy elönti a végső vörös köd, maga alá gyűrve maradék józanságát. A levegőben keveredő szegfű- és jázminillat felesége parfümjének romlatlan esszenciájára emlékeztette. Nem volt képes tovább harcolni az őrület ellen, amely lassan zúzta darabokra régi önmagát.
A lámpafény élesen megvillant a fémen. A nő borzongató melegséget érzett a nyakánál, és minden elsötétült. Örökre.
A teste élettelenül hanyatlott előre a férfi karjaiban.
A téboly végérvényesen bekebelezte a doktor ép elméjét. Görcsösen szorongatta a véres kést, amelynek tisztán maradt felülete vakítóan csillant meg a kezében. Elmerengve forgatta a fényben, mialatt végigsimított a halott nő nyakán. Az ujjai között morzsolgatva figyelte a kezén pirosló nedvességet, miközben lelki szemei előtt megjelent az utolsó emlék: gyönyörű felesége élettelen teste a műtőasztalon.
A lámpa fénye még egyszer, utoljára élesen megvillant a fémen. A férfi csupán egy pillanatig érezte a mellkasát elöntő, üdvözítő melegséget, aztán minden elsötétült. Örökre.
Hol a tizennyolcas karika!? XD
Nagyon tetszett a műved. Visszaadta a múltbéli hangulatot, ami révén eljutottunk a tizenkilencedik századba. Remekül sikerült. Minden benne volt, aminek benne kellett lennie, és nem volt felesleg. Ahogy olvastam, teljesen úgy éreztem, mintha belecsöppentem volna abba a korba.
Csak gratulálni tudok!
Carrie:
Huh... nagyjából ennyi volt az első gondolatom :) Miközben olvastam, ment a zene is, de rá se hederítettem, kellemes háttérdallamként szólt csak, annyira elvarázsoltál. Minden felesleg nélküli, letisztult történet volt. Elrepítettél vele Spanyolországba (amiért külön köszönet), pár perce kizártam a külvilágot. Nincs mit ragozni, nagyon jó volt :)
Gratulálok!
Lea:
Én is igényt tartanék egy tizennyolcas karikára J
Remekül sikerült visszavarázsolni minket, az olvasókat a múltba, mindenféle cifrázás nélkül, tökéletesen visszaadtál érzelmeket, hangulatokat, színeket. A vágytól fűtöttség olyan erős volt, hogy szinte lyukat égetett a monitoromon. A végén meg kirázott a hideg, a gyilkos ujjainak táncolása a halott nő testén több mint bizarr. Tetszett, hogy nem igazán zártad le a történetet, így aztán mindenki azt gondol a végén, ami akar. Nagyon nagy pirospont J Gratulálok!
Egy beteljesült álom
Egy apró kis versike, életem értelme, menyit jelent nekem a boldogság lényege.
Nem hittem, hogy most fog elérni a szerelem, mar oly rég óta keresem.
Benned leltem meg, te adtad számomra a reményt, hogy magányom egyszer véget ér.
Mindig éreztem, hogy kedvelsz, de nem mertem azt hinni, hogy szeretsz.
Vajon boldogok leszünk? Ha már ennyit szenvedtünk,
Vagy csak egy újabb sikertelen kapcsolat, ami hamar véget érhet, nem akarlak megbántani téged.
Nem tudom mit kéne tennem, van, hogy olyan a kedvem,
Hogy teli torokból üvölteném, miért szerettél belem,
Máskor meg zokogva könyörögnék, hogy légy az enyém!
Rettegek, hogy mi lesz velünk, ha a nagy szerelem kihűl,
A barátságunk megmarad? Vagy nem lesz más csak egymagad.
Te és én, vagy mi ketten, segíts, hogy eldöntsem!
Ezek a gondolatok járnak az fejembe, néha azt kívánom, bár könnyebb lehetne,
De mikor látom boldog mosolyod, elszállnak ezek a gondolatok.
Ilyenkor a tied akarok lenni, és minden gondot elfeledni, és csak téged szeretni.
De mikor magamra hagysz, a kétségek rögtön előtörnek, és folyton csak gyötörnek.
Nem akarok egyedül lenni, csak veled menni,
Bárhová ahova akarod, nem akarom elengedni a karod.
Te vagy az, aki mindig meg tud vigasztalni, történjen velem bármi.
Te vagy az, aki folyton megnevetett, melletted az élet is sokkal vidámabbnak fest.
Én hiszek neked, és bízok benned, mikor azt mondod: minden rendben lesz.
Még nem mondtad nekem nyíltan, hogy mit is érzel irántam,
De ma délután talán megtörik a jég, a magány egyszer véget ér.
Csendesen ülünk egymás mellet, az eget kémleljük egymás helyet.
Már elfáradtunk a sétába, és jócskán benne vagyunk a témába.
Semmiségekről fecsegünk, és érzem, hogy te közelebb ülsz.
Kezdődik! Most már nem tudok nemet mondani, hagyom, hogy történjen bármi.
Engedem, hogy átölelj, érzem, hogy szíved hevesebben ver,
Nem szólok semmit, mikor a kezem megfogod, csak még szorosabban hozzád bújok.
Ennyi lenne az egész? Néhány apró gesztus, és kész?
Ha ilyen könnyen elcsábítasz, könnyen az ujjad köré csavarhatsz.
Meg se szólalunk, csak ülünk és bambulunk,
De nem is baj, hiszen szavak nélkül is megértjük egymást, azt hiszem.
Ebben a pillanatban úgy érzem, boldog vagyok, teljesen.
De a kétségek most is beférkőznek meg mérgezik szívemet, és a lelkemet.
De búcsúzáskor megnyugtatsz, hogy ne féljek, mert te el nem hagysz.
Most már tudom, hogy szeretsz és a szívem már rég a tied.
Amikor elolvastam, csak az jutott eszembe, hogy ; de szeretnék tőled olvasni még, még, még…
Nagyon érzelem teljes volt a versed. Eszméletlen jól bánsz a szavakkal!
GRATULÁLOK!!!
Carrie:
Gyönyörű szerelmes vers volt, amit csak kiegészített a zene, nem kellett hozzá, hogy teljessé tegye. Néha kissé rímtelennek éreztem, de ez nem sokat rontott a minőségén. Nagyon szépen bánsz a szavakkal.
Gratulálok!
Lea:
Csupa-csupa teljesen természetes, mondhatni hétköznapi érzelem sorakozik fel a versedben, amiket nincs olyan ember, aki nem ismeri. A gyötrődés, tanácstalanság… ezek mind olyan dolgok, amiről mindenki órákat tudna mesélni. Csodaszép köntösbe bújtattad őket, bár itt-ott volt némi pontatlanság, de elhanyagolhatóak. Gratulálok neked is és sok sikert!
Igazi harc
Az élet küzdelem,
Igazi harc, fájdalom, félelem.
Az egész csak gyötrelem.
Az ember próbál kiutat találni,
De bárhogy kutatja, nem leli.
S, van hogy azt kiáltja:
Elég már, elegem van!
Inkább örökké álmodnék,
nyugalomban, békességben.
Vagy inkább szárnyalnék,
repülnék a végtelen kék égen!
Miért nem adjuk akkor fel?
Miért születünk, miért nem halunk épp most meg?
Miért állunk talpra s emeljük föl fejünket?
Mert van miért küzdeni!
Mert igenis megéri!
És minden áldott reggel,
Mikor a nap főnix képében felkel,
Új remény ébred a szívekben.
Hátha ez a nap másfajta.
Talán ma megtörténik a csoda.
Hisz nincs is másunk nekünk,
Csak ez, az életünk.
Ez nagyon jó kis vers, csak egy baj van vele…… RÖVID J Még olvastam volna tovább is, mert nagyon tetszett!
Csak gratulálni tudok!
Carrie:
Jaj, úgy szeretnék én is ilyen szép verseket írni. Nagyon tetszett a versed, és annyira olvastam volna tőled, akár több oldalon keresztül. Néhány rövidke sorban annyi életigazságot beleírtál, és ami külön piros pont: nem a zene irányított, hanem te irányítottad azt.
Gratulálok, nagyon ügyes vagy!
Lea:
Fogalmam sincs, hány éves vagy, de a szavaidban annyi élet van, amit egy bölcs is megirigyelhetne. Jól bántál a szavakkal, úgy fűzted egymáshoz őket, hogy csaknem indulót faragtál ebből a néhány sorból. Gratulálok, nagyon jó lett!
Egy hétvége a tengeren
Egy verőfényes júniusi napon egy kamaszlány lázban égett. Nagy dolog történt vele életében, Iris Wilderhalver a tizenöt éves lány izgatottan sietett a barátnőjéhez Nashii Danteshez, hogy elmesélje neki a jó hírt. Nashii a nagynénjével élt a szomszédságban. Gyorsan átszaladt az úton, majd megnyomta a csengőt, nem sokkal később a hosszú, fekete hajú barátnője kilépett a házból. Sietve odament a kapuhoz és kinyitotta, amint meglátta a barátnőjét, széles mosoly húzódott az arcán. Iris köszönt neki, mire Nashii visszaköszönt. A fiatalabbik annyira izgatott volt, hogy azt se tudta, hol kezdje az újságolnivalót. A másik intett neki, hogy jöjjön be hozzá. A lány bement a kertbe, majd a másik visszacsukta a barna fakaput. A barnahajú megvárta a tizennyolc évest az ajtóban, és együtt bementek a házba. Iris illedelmesen köszönt a nagynéninek, aki épp a konyhában sürgött-forgott. A lányok utána bementek Nashii szobájába. A vendég lehuppant a vörös fotelbe és felhúzta a térdét, miközben a lányt figyelte, aki kinyitotta az ablakot.
- Jól van Iris, mondhatod, mi az! Hallgatlak! – ült le vele szemben az ágyra.
- Rendben. Ma reggel anyuék nagy meglepetést szántak nekem, mivel a bizonyítványom jó lett, ezért kaptam két jegyet egy hajóútra – mondta izgatottan.
- Ez óriási!– jegyezte meg a fekete hajú.
- Szerinted kit szeretnék magammal vinni? – mosolyodott el sejtelmesen a tizenöt éves.
- Ez komoly? – kérdezte izgatottan az ágyon ülő, mire a másik bólintott. – Juj, de jó! – állt fel, és kezdett el ugrálni az ágyon. – Nem szeretem a hajókat, se a tengert…
- Jaj, ne csináld már, csak egy hétvége.
- Na, nem bánom, csak kibírom valahogy, de rózsaszínt nem erőltetsz rám.
- Nem ígérem neked. Csak gyere el, kérlek!
- Nyaralok Irissel, nyaralok Irissel! Lehetne ennél jobb ez a nyár? – kérdezte, és elkezdett kacagni.
Az édesanyja bement a szobába, hogy mi ennek a nagy örömnek az oka? Amint meglátta a lányokat, hogy fel vannak dobódva, meglepődött.
- Mi ennek a nagy örömnek az oka? – érdeklődött.
- Fara néni, képzeld, Iris szülei adtak neki két jegyet, hogy elmehet egy hajókirándulásra és a másik jegy az enyém – mesélte nagy izgatottsággal.
- Hm, és beleegyeztem, hogy elmehetsz? – kérdezte a nagynénje, mire Nashii befejezte az ugrálást. Iris csalódottan pillantott a barátnője nénikéjére. – Csak vicceltem – jegyezte meg Fara. – Persze, hogy elmehetsz rá, Nashii, ha Wilderhalverék sem bánják.
- Nem, nem bánják. Azt mondta apu, hogy azt hozok magammal, akit csak szeretnék – szólt a lány.
- Nos, akkor ez esetben elmehet Nashii. Csak annyit szeretnék tudni, mikor lesz ez a nyaralás?
- Most pénteken indulunk és vasárnap jövünk – mondta a lány.
- Rendben, addig összekészítjük, ami kell az utazáshoz – mondta, és ott hagyta a lányokat a szobában.
- Hogy-hogy pont rám gondoltál? – tette fel a kérdést Nashii, és elnyúlt az ágyán.
- Mivel a barátnőm vagy, és mert szeretlek.
- De a gimiben is van sok barátnőd, például Mandy, Debora…
- Őket idén ismertem meg, ők a barátnőim valóban, de egy év az semmi a kilenchez képest – mondta.
- Na és Derek? – kérdezte Nashii sejtelmesen.
- Ugyan már, Derek… Ő nem való hozzám. Egy olyan különc fiú, aki beképzelt is. Van benne valami furcsa, valami rémisztő… - jegyezte meg. Valóban furcsa volt ez a srác, és volt benne valami természetfeletti, de Irisnek akkor is tetszett, amit magának sem akart bevallani.
- Én vettem úgy észre, vagy neked tényleg tetszik?
- Dehogy tetszik nekem, nem az esetem – tiltakozott Iris.
- Ahogy gondolod – mondta a lány.
Nashiinak támadt egy ötlete, és elment sétálni a lánnyal a közeli parkba. Mivel meleg volt, így a legtöbb ember ott töltötte a délutánját. Leültek a gyepre a tóhoz, és nézték, amint a hattyúk és a kacsák úszkáltak. A szellő belekapott a két lány hajába. Nashii azelőtt vidám arca kicsit szomorúbb lett, nem is szomorú, inkább elmerengett. Miközben kisöpörte az egyik éktelenkedő hajtincsét arcából, így szólt:
- Emlékszel még, mikor megismerkedtünk? A gyerekkorunkra? – fordult a barna hajú fele, aki bólintott.
- Igen, emlékszem – mondta, és mind a kettőjüknek eszébe jutottak az emlékek.
Kiskoruk óta barátnők voltak. A kislány hat éves volt, mikor megvédte Nashii, aki akkor volt nyolc éves. Az elején az ellentétek kiütköztek a gyerekek között, és Nashii nem akart a cserfes kislány barátnője lenni. Ám kiderült, hogy a nyolc éves kislány magányos volt, míg nem találkozott a hat évessel, és minden gyökeresen megváltozott. Együtt sok mindent megéltek. A legnagyobb sorsfordultat Nashii édesanyjának a halála volt, de Iris akkor sem hagyta el őt. Közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha, szinte olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek.
Egyszerre néztek egymásra és elmosolyodtak, majd elindultak haza.
***
Eljött a péntek. Iris korán fent volt, hogy mindent ellenőrizzen az utazás előtt. Az anyukája összecsomagolta a családnak az utolsó dolgokat, ami kellett, mint például a fogkefe, vagy a fogkrém. Iris hívta telefonon a barátnőjét, aki rögtön felvette. Megbeszélték, hogy negyed nyolckor találkoznak a kapu előtt, és akkor Fred, Iris apja segít áthozni Nashii motyóját. Jayne, Iris húga nagyon izgatott volt. Kicsit aggódott, hogy egy nagy hajóra kell menniük, de tudta, ha a család ott van, baj nem lehet. Negyed nyolckor találkoztak, Fara is kijött, hogy elköszönjön a családtól. Megköszönte Wilderhalveréknek, hogy elvitték magukkal az unokahúgát. Berakták Nashii utazótáskáit, majd becsukták a csomagtartót, beültek a kocsiba, és elindultak a kikötőbe. Nem sokkal később megérkeztek a St. James kikötőbe, ahonnan a Shining Moon nevű hajó indult. Amint meglátták a lányok, egymásra néztek és összeölelkeztek. Legjobban a Titanicra hasonlított ez a hajó, a fedélzete hatalmas volt. A hajójegyeket ellenőrizték, majd felmentek a hajóra. A tengerre pillantottak és a messzeséget kémlelték. Jayne odalépett a lányokhoz. Iris megpuszilta a testvérének a homlokát, majd mikor hívták őket a szülők, akkor odamentek. Két kabint kaptak, az egyik Irisé és Nashiié volt, míg a másik a szülőké, és Jayne is velük aludt. Irisék bementek a kabinba és elámultak, mikor meglátták.
- Hányadik osztályra szólnak a jegyek?
- Az elsőre – felelte a lány, és leült az ágyra.
A kabinban két kép lógott a falon. Csodaszép dísztárgyak voltak a polcon. Hanna áthozta Iris táskáját, és bepakolt a szekrénybe Nashiival együtt. Hirtelen a hajó kürtjét hallották. Egymásra néztek, majd a fedélzetre siettek, amint kifutott a hajó. Iris elmosolyodott, és Nashiira nézett, aki visszamosolygott a lányra.
Nem sokkal később visszatértek a kabinba, és befejezték a kipakolást. Iris a nyitott ajtó előtt meglátott egy fiút sétálni, akinek nyakig érő barna haja volt, és olyan pulcsija, mint az egyik iskolatársának.
- Nem, az kizárt, nem lehet ő az… - jegyezte meg a lány.
- Mi az? – kérdezte Jayne, mire a lány a húgára nézett, ám a kék kapucnis pulcsis fiú már nem volt ott.
- Semmi, csak mintha… Mindegy, gyere anyuék várnak már! – mondta, és el is felejtette, hogy kit látott.
A nap nagy részét a medencében töltötték. Iris fürdőruhája rózsaszín volt, Jaynenek a kedvenc színe a narancssárga volt, ezért olyan színű volt az övé. Nashii pedig a feketénél maradt. Elfintorodott a barátnője bikinijét látván, mert neki ez a szín maga volt a pokol. Sokat lubickoltak, és pancsoltak. Este pedig vacsoráztak, ami a nagyteremben volt. Svédasztalos vacsora várta a hajó utasait. Irisnek különös előérzete volt, kicsit feszültnek tűnt, úgy érezte, hogy valaki figyeli. Végignézett az embereken, de semmi olyat sem látott, ami indokolttá tette volna a gyanúját. Leültek, és elfogyasztották a vacsorát, miközben beszélgettek, és nevettek. Utána fáradtak voltak a lányok, így elmentek korán lefeküdni.
Másnap reggel Nashii hamarabb kelt, mint Iris. Mikor az egész család felébredt, akkor elmentek megreggelizni. A reggeli után Jayne, Iris és a barátnője meglátogatták a konditermet a hajón, és sokat nevettek ott is, miközben futópadoztak. Miután megunták, átöltöztek, fürdőruhára, és bementek a wellnes részlegbe. A hajón volt egy nagy medence a fedélzeten is, és három másik a wellnes helyiségbe, valamint volt szauna. Iris a fóbiája miatt, nem mert bemenni a szaunába, így Jayne és Nashii mentek be. A pancsolás után ebédeltek, és délután elmentek lepihenni, mert szombat estére, az utolsó estére nagy bulit rendeztek a hajón. Este Iris azon aggódott, mit vegyen fel, mígnem Nashii mutatott neki néhány fekete felsőt, amit nem akart felvenni arra az alkalomra. A tökéletes ruha egy lila felső lett, egy fekete boleróval és egy fekete szoknyával, ami a térdéig ért. Nashii egy farmernadrágot és egy fekete, csillogós felsőt vett fel. A folyosón találkoztak Mr. és Mrs. Wilderhalverrel illetve Jaynevel. A buli hasonlított egy nagy show-hoz. Éjfélig táncoltak, utána a két lány felment a fedélzetre.
- Iris, köszönöm, hogy elhoztatok magatokkal. Nagyon jó volt ez a hétvége – köszönte meg Nashii.
- Igen… - mondta. – Olyan furcsa érzésem van napok óta, mintha valaki figyelne – jegyezte meg.
- Paranoiás vagy, Iris. – kacagott Nashii.
A lány ránézett, és elnevette magát, majd mind a ketten a tengerre néztek, ahogy a hullámokon a Holdfény megtörik.
- Nashii, ígérj meg most nekem valamit! – szólt a lány, és amint előre dőlt barna haja előre omlott.
- Mit?
- Ígérd meg, hogy mindig ilyen jó barátnők leszünk, mint most, és nem fogunk veszekedni. Ígérd meg, hogy sose hagysz el! – mondta Iris.
- Megígérem. Engem nem lehet ám olyan könnyen lerázni, már kilenc éve barátnők vagyunk, ezek után nem lépek le, ha eddig nem tűntem el.
- Rendben. – Együtt nézték a Holdat. Iris elmosolyodott, és hálás volt Nashiinak.
Nashii mutatta meg neki, milyen az igazi énje. Ő mutatta meg neki, hogy ér annyit, mint bármelyik másik ember, és nem rossz, mint ahogy kilenc éve az osztálytársai bántották. Iris önmaga lett - egy rózsaszínkedvelő, aranyos lány, akinek a szíve hatalmas, míg Nashii régen magányos volt, akkor már társa lelt. Kiegészítették egymást. Akármennyire voltak ellentétek, jó barátnők lettek az évek során. Valamint a hajókiránduláson pedig megígértek egymásnak, hogy mindig barátnők lesznek.
Az egyik kabin ablakából egy különös alak figyelte a lányokat. Zöld szeme gonoszan csillant, barna haja a nyakáig ért, és egy kék, kapucnis pulcsi volt rajta. Azon az estén Iris és Nashii rájöttek, az igaz barátságnak mekkora ereje van. A hajókiránduláson annak ellenére, hogy Nashii nem szerette a tengert, mégis jól telt a nyaralás. Ám nem sejtették, hogy azt az ígéretet, amit Nashii tett, később nem tarthatja be…
Hmmm…
Az alap sztori jó, de viszont ahogy felépítetted, az nem tetszett. Nagyon monoton és vontatott volt az egész és nem nagyon kötötte le a figyelmemet.
A gondolataid jók, de próbáld meg izgalmasabbra, pörgősebbre venni a sztorit, hogy oda tudd szegezni az olvasóidat a monitor elé. Hidd el menni fog, mert van tehetséged hozzá.
Carrie:
Hát, hát.... igen csak vegyes érzelmeim vannak. Tetszett, hogy illett a zenéhez a mű, ezt jól megoldottad. Azonban sajnos beleestél abba a hibába, hogy a részletek tömény felsorakoztatásával monotonná tetted a művet. Érdekes gondolat volt, lehet inkább a "kukkolókra" kellett volna helyezni a hangsúlyt. Néha egy - két gondolati kisiklás is volt, pl.: nagynéni helyett anyukát írtál.
Legközelebb próbálj meg nem elveszni a részletekbe, hagyd egy kicsit dolgozni az olvasó fantáziáját. Ahogy Join is mondta, van tehetséged, ez kétségtelen, úgyhogy írj, gyakorolj, és egyre jobb leszel :)
Lea:
Nos… Nagy reményekkel álltam neki a művednek – ahogy mindenkiének – de ezek közül csak kevés váltotta be az ígéretét. Nagyon elvesztél a részletekben. Néha jobb, ha az ember kicsit slankít, kihagy bizonyos dolgokat, hagyja dolgozni az olvasót is. Az alapötlet remek, de ez a végtelenségig tartó részletezés már a felénél elvette a kedvemet az olvasástól. Apró hibák vannak, néhol nem figyeltél a dolgokra (Carrie is mondta, nagynéni-anyuka keveredés), de még mindig a túlzott bemutatás a legnagyobb gond. Mindenesetre látszik, hogy van érzéked a dologhoz, így azt tudom tanácsolni, hogy olvass sokat, írj sokat és akkor a későbbiekben nem lesznek ilyen problémák. Gratulálok a részvételért és sok sikert neked is!
Körhinta
Élet. Ez egy instabil fogalom. Azt a valamit, amit életnek nevezünk, már rég elrontottuk. És, hogy mivel? A tömény, megmásíthatatlan valósággal, ami valójában nem létezik, hisz mindenki hazudik, a valóság is csak egy hazugság, egy blöff. Felkelsz reggel, kiválasztod az aznapi maszkod és azzal járkálsz egész nap. A barátaidtól elvárod, hogy őszinték legyenek, ugye? Megkérdezhetem, hogy van ehhez pofád, ha te sem vagy az?
A kapu kilincsére helyezem a kezem. Zömmel ez a játszótér volt múltam vidám részeinek tetthelye. Kiskorom óta ide járok, itt töltöm szabad időm szinte minden percét. Azt hiszem, lassan az összes kis zugot ismerni fogom... Kerek egy hete voltam itt utoljára. Rég nem hanyagoltam el ezt a helyet ilyen sokáig. Azóta minden megváltozott. Az élénk, rikító színek kifakultak, minden tiszta por. A földön szélkergette szemetek futkosnak, bár már ők sem játékosan, mint régen, inkább unottan és csüggedten... Eltűnt az élet, a vidámság... Vagy épp csak én változtam meg túlságosan, én látok mindent ilyen borúsnak.
Azóta talán felnőttem. Már nem vagyok gyerek, nem is tekintenek rám úgy, mint egy gyerekre. Túl sokat éltem meg. Egyedül vagyok egy most már unalmas játszótéren az emlékeimmel és az összes bajommal. Ennél még a fiúk utáni nagy vödör fagylalt is jobb.
Emlékszem, itt tanultam meg biciklizni, édesapámmal. Itt esett ki az első fogam, édesapámmal. Itt sírtam az első iskolai rossz jegyem után, édesapámmal. Itt ettem az első krumplicukrom, édesapámmal.
Itt életem. édesapámmal. Ez volt a mi helyünk.
Minden nap iskola után az első dolgom volt, hogy ide jöjjek. Itt játszottam a többi gyerekkel, amíg a papám el nem szabadult a munkából és nem jött ő is. Mindig hozott nekem valamit. Soha nrm törődött a saját fáradtságával vagy anyagi hogylétünkkel. Egyetlen lánya vagyok, meg is becsül.
Egy héttel ez előtt is rá vártam. Vártam. Bolond voltam és ostoba, akárcsak minden fiatal. Vártam rá akkor is, amikor már senki nem volt velem, hazamentek, egyedül maradtam.
Pont, mint most...
Emlékszem, egyszer, amikor még nagyon csöpp kislány voltam, az egyik hintán ültem. Nem hajtottam magam, csak a lábam lógattam. Épp nem volt játszótársam, hát csak ültem egymagamban és figyeltem homokozó, fogócskázó társaimat.
Majd valaki meglökött. Meglepetten pillantottam hátra.
- Apuuu!- Úgy, ahogy voltam kiugrottam a még mozgó hintából és a nyakába vetettem magam.
Megperdített a levegőben, lerakott, majd leguggolt, hogy egy szintben lehessünk, a szemembe nézhessen. Elém tolta két, marokba szorított kezét.- Jobb vagy bal?- Nevetve böktem az egyik kezére, valójában még nem is ismertem az irányokat.
Édesapám mosolyogva tárta fel előttem kincseit. Egy- egy krumplicukor lapult a mancsain, az édességbolt csinosan becsomagolt, színes papírzacskójában. Kérdés nélkül ragadtam el tőle az egyiket, majd egy padhoz ballagtunk, hogy együtt elszopogathassuk őket.
- Köszönöm!- vigyorogtam, mint egy vadalma.- Most igazán boldoggá tettél!
Kicsomagoltam az édességet, és habozás nélkül ráharaptam, nem törődve annak keménységével.
- Amíg élek, nem hagyom, hogy szomorú légy!- mosolygott rám édesapám.
Most tudom csak igazán, mennyire igaza volt. Már ő sincs, a boldogság is elszállt.
Körbenézek. Hinta, csúszda, mászóka... körhinta. Ez a kedvencem! A kedvencem volt.
Lassan odasétálok és belemászok. Élesen nyikorog alattam. Ez a játszótér egyetlen olyan játéka, amire apa is felmászhatott, talán ezért ültünk olyan sokat rajta. Kacagva és visítva hajtottam kettőnket ( megmondom,nem volt könnyű) , miközben édesapám hátradőlve nézte, hogyan erőlködök. Emlékszem, hogyan lobogott a hajam és hogyan csapott a szemembe a menetszél... Ha becsukom a szemem és elmerülök az emlékeimben, még mindig hallom biztatását: "Ez az, kincsem, hajtsd! Megy ez!"
Ráhelyezem a tenyerem a középső tányérra- ezzel kell hajtani- és erősen meghúzom. A körhinta tompa hangot hallat, dob egyet rajtam, majd kínkeserves visítás közepette megadja magát, elindul. Húzok rajta még egyet, had gyorsuljon. És gyorsul is... A kezem egyre fürgébben jár, a körhinta egyre sebesebben forog, én egyre inkább nekiszorulok az ülésnek, a fém keret a hátamba nyomódik. Számomra ismerős ez az érzés, most mégis erősen szédülök és a gyomrom is liftezni kezd. De nem igazán érdekel, hajtom én akkor is, ha kiszédülök belőle. Hajtom, mert amíg ezt teszem, van lehetőségem pár pillanatig azt hinni, hogy minden rendben van, minden a régi, hogy mindez nem történt meg. Hogy megint csak édesapámat várom, jöjjön, együtt szopogassunk krumplicukrot, majd együtt menjünk haza anyuhoz, aki meleg étellel vár minket gyümölcsös főzőkötényében, főzőkesztyűvel a kezén.
A fejem szabályosan lüktetni kezd, annyira szédülök. A szemem előtt megannyi szép emlék pereg le, ahol hárman vagyunk, együtt az egész család. Én, anya.... apa. Nos, ilyen már nem lesz. Egy héttel ez előtt édesapám épp hozzám igyekezett, amikor balesetet szenvedett. Nekem még mindig nem mondták meg, mi történt vele, csak annyit tudok, hogy azóta is kómában van, a gépek híján ennyire sem élne.
Nem hajtom tovább magam. Már nincs erőm hozzá. Hátradőlök és hagyom, hogy lelassuljon, miközben azon töprengek, az élet maga is egy körhinta. Felszállsz, hajtod, hajtod, mész körbe-körbe, rendesen elszédülsz, majd mikor már nem bírod tovább, elengeded magad és kizuhansz. Vagy egyszerűen csak kiszállsz... Még meg sem áll, én máris kifele veszem az irányt. A lábam épphogy éri a talajt, én máris elesek. A kavicsok élesen vájnak az arcomba. Fáj. Pár másodpercig fekszek, a fejem üres. A gondolatok sikítozva menekülnek belőle. Ez amolyan automatikus védelmi mechanizmus. De végül tenyeremet a földre helyezem és felnyomom magam, felállok. Ingatag léptekkel indulok megint el. Olyan érzésem van, mintha másnaposan gázolnék az iszapban, a talaj nem biztos, szédülök.
Kétségbeesetten körbenézek... Szemetes! Amennyire tőlem telik, sietős léptekkel vonszolom magam, majd amint elérem, kiadom magamból, ami kijön. Erősen markolom a kika fém keretét. A kezem izzad, a szemem könnyezik, a számban savas íz terjeng, a fejem pedig úgy lüktet, attól félek, majd szétszakad.
Felemelkedem, körbenézek. A körhinta nyikorogva megáll. Ahogy ő is, itt minden rajtam röhög. Haza kéne mennem, ezt pedig tudják ők is. Igazuk van. Az édesapámmal kéne lennem és ezt tudják ők is. Igazuk van. Ma még kómában van, de holnap lekapcsolják a gépekről. El kéne búcsúznom tőle. Nem kéne hagynom, hogy nélkülem menjen el.
Összeszorítom a fogam, mély lélegzetet veszek, hogy kitisztuljon a fejem. Újult erővel indulok meg a kapu felé. Itt kell hagynom ezt a helyet, itt az ideje Goodbye-t intenem.
Még sok dolgom van. Fel kell dolgoznom a fájdalmam, túl kell lépnem rajta, vagy ha ez nem megy, hát meg kell tanulnom együtt élni vele.
Ezúttal édesapám segítsége nélkül.
Igen, sajnos ez az élet!
Nagyon szépen leírtad az egész történetet. Kerek és érthető volt minden szava. Értékelem, amikor úgy ír valaki, hogy bele tudja élni magát az olvasó.
Gratulálok!
Carrie:
A novellád annyira valósághűre sikeredett, hogy végig borsódzott a bőröm. A zene és a novella teljesen egy húron pendült, zaklatott hangvételt is sikerült átadnod. Bevallom, nagyon kíváncsi voltam, hogy erre a zenére mit alkotsz, de megemelem a kalapom. Szívszaggató írás!
Gratulálok!
Lea:
Nem mostanában olvastam olyasmit, ami megérintett, neked sikerült. Annyira valóságszagú lett a történeted, hogy libabőrös lettem, elszorult a szívem és egy-két könnycsepp is betársult. Külön megemlíteném, hogy roppantul tetszett, hogy nem próbáltad szépirodalmi köntösbe bújtatni, mertél „szabadabb” kifejezéseket használni. A végén azt a ’Goodbye’-t én nem tettem volna bele, de ettől eltekintve még mindig azt mondom, hogy le a kalappal előtted. Gratulálok!
