6. novella - A zene szárnyain pályázat

Rémálom

Mindenhol ismerős hegycsúcsok, és a végeláthatatlan sivatag terült el körülöttem, itt-ott pedig egy-egy sötétebb árny jelezte a földből kiálló csontok helyét. Döglött állatokat vagy talán halott embereket jelezhettek, nem tudtam, csak azt, hogy nem állhatok meg, és nem félhetek semmitől, mert akkor vége lesz mindennek, és elbukom. Így hát nem törődve a rám telepedő jeges rémülettel haladtam előrefelé, mert pontosan tudtam, hogy hová tartok. Hogy honnan? Onnan, hogy a szél megsúgta nekem, és én megértettem minden egyes szavát, melyre csak a kiválasztottak voltak képesek.

Én is egy voltam közülük. Az volt a sorsom, hogy védelmezzem a természetet, és megvédjem azt a sötét erőktől, melyek el akarták pusztítani, hogy aztán ők uralkodhassanak, ezzel is Urukat szolgálva. Megvetően fújtam ki a levegőt, hiszen az Uruk nem volt más, csak egy gyáva féreg, aki a szolgáit küldi pusztulásba, és nem mer szembeszállni még velem sem, egy mindössze húsz éves lánnyal. Pedig az erőmről szinte semmit nem tudok, hiszen még időm se volt felfogni sem a dolgokat. Minden egy héttel ezelőtt kezdődött, amikor egy őszülő férfi keresett meg azzal, hogy segítenem kell neki, én pedig nem gondolva a következményekre, belementem.

Nem törődtem apám rosszalló tekintetével, ahogy a húgoméval sem, akik épp nálam vendégeskedtek, hanem beengedtem a házamba, és megengedtem neki, hogy amíg ekkora a hőség, meghúzza magát nálam. Tudtam, hogy az itteni hőmérséklet nem kímél senkit, és hamar ki lehet száradni, ha az ember nincs hozzászokva. Gyorsan eljött az este, apámék hazaindultak, én pedig egyedül maradtam az öregemberrel, akiről semmit nem tudtam, még a nevét sem.

– Elnézést, uram! – szólítottam meg félénken.

– Igen, lányom? – fordult felém érdeklődve.

– Hová tart? Mármint a falunk után már csak a sivatag van, és semmi más – kérdeztem kíváncsian.

– Már sehová, megtaláltam azt, akit kerestem. Hosszú évekig tartott, de még pont időben vagyok, végre megtaláltalak! – ragadta meg a karomat, én pedig ijedten ugrottam fel. Nem értettem egy szavát sem, de nem is akartam megérteni.

– Nem tudom, hogy mire céloz ezzel, de hagyja el a házamat – indultam el az ajtó felé, amikor hirtelen előttem termett. – Hogyan csinálta ezt? Mi maga? – faggattam, miközben elkezdtem hátrálni.

– Adj egy kis időt, és mindent elmagyarázok. Segítened kell, csak te vagy rá képes! – mondta, én pedig hitetlenül néztem rá, és meg sem tudtam szólalni. – Te vagy a kiválasztott, az, aki legyőzheti Őt!

– De mégis kit? – nevettem fel hisztérikusan. – És mégis milyen kiválasztott? Én csak egy lány vagyok, semmi különleges nincs bennem!

– De van, lányom. Kövess, és megmutatom – indult meg a hátsókert felé, én pedig követtem őt, miközben igyekeztem nem tudomást venni a félelemről. A végére akartam járni a dolognak, és bizonyítékot akartam arra, hogy ez csak egy hibbant vénember.

– Csukd be a szemed, és hallgasd, amit mond neked – szólalt meg az öreg, amikor már a kertben álltunk.

– De mégis kicsoda? Hiszen csak ketten vagyunk – meresztettem rá hatalmas szemeket, miközben körülnéztem a sötét kertben. Ez az öreg biztosan bolond.

– Csak tedd, amit mondtam, és megtudod – válaszolta sejtelmesen.

Nem bíztam benne, de a kíváncsiság erősebb volt bennem mindennél, így megtettem, amit kért. Behunytam a szemem, és csak figyeltem azt, ami körülvett. Hallgattam a szél dallamát, és a tücskök ciripelését, mely különlegessé tette az éjszakát. De egy idő után mindez megváltozott. A dallam inkább monológgá vált, és a susogás szavakká állt össze. Ijedten nyitottam ki a szemem, kerestem a tekintetemmel az öregét.

– Mégis mi volt ez? – faggattam rémülten.

– Hallottad Őt, igaz? Akkor tényleg nem tévedtem, és te fogod megmenteni Őt! – mosolygott rám, én azonban csak valamiféle ködön keresztül hallottam őt.

A szél susogása egyre hangosabb lett, és a szavak mondatokká álltak össze, ami pedig azt az érzetet okozta, mintha többen beszéltek volna hozzám egyszerre. Meg akartam szabadulni ettől a különös jelenségtől, azonban hiába próbálkoztam, innentől kezdve már képtelen voltam kilépni ebből a varázslatos világból.

– Ízisz, ne hadakozz a sorsoddal, mélyen magadban te is tudod, hogy igazat beszéltem – szakított ki a gondolataimból az öreg férfi.

– Mégis honnan tudja a nevem? – kérdeztem, miközben végigsimítottam hosszú, fekete hajamon, hogy egy kicsit lenyugtassam magam.

– Tényleg erre vagy a leginkább kíváncsi? – mosolygott továbbra is rendületlenül.

– Valóban nem – ráztam meg a fejem, belátva, hogy igaza van. – Inkább mondja el, hogy mi ez az egész.

– Csak hallgasd, amit mond neked – noszogatott, én pedig bólintottam, bár fogalmam sem volt, hogy mi fog következni.

Becsuktam a szemem, és átadtam magam a természetnek, mely körülölelt, és elvitt egy olyan helyre, mely olyan volt, akár egy mesebeli rét. Virágok nyíltak mindenfelé, egy patak húzódott meg a fák között, a madarak pedig boldogan csiripeltek. Lassan sétáltam körbe a tisztást, majd pedig lehajoltam, és végigsimítottam egy virág selymes szirmain. Ekkor pedig meghallottam Őt.

– Segíts rajtam, Éjleány! – suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam meg.

– Mit kell tennem? Mondd meg! – fordultam körbe, azonban csak a szellőt láttam, és éreztem.

– Keresd meg a helyet, ahonnan táplálkoznak, és semmisítsd meg. Csakis így mentheted meg mindazt, ami én vagyok – válaszolta.

– De hol van az a hely? És mi vagy te? – kérdeztem kétségbeesetten valami használható után kutatva. Semmit nem értettem, akárhogy is próbálkoztam.

– Ezt nem mondhatom el, de ha figyelsz rám, akkor segíteni fogok neked, és rávezetlek a helyes útra. Így ők sem tudják majd meg idő előtt, hogy mire készülsz – felelte elhalóan.

– Rendben. És a második kérdésre a válasz? – faggattam újra, még mindig nem tudva, hogy mit is keresek.

– Hogy mi vagyok én? – kérdezett vissza. – Minden és semmi. A valóság, és ami azon túl van. A vidámság, és a természet alkotója, mely mindent körbeölel, és aki vigyáz rá. Azonban egyedül túl kevés vagyok már. Segíts!

Ezer meg ezer kérdésem lett volna még, azonban hirtelen minden eltűnt, és én újra a sötétségben voltam, míg a fülemben csak az az egy szó ismétlődött: segíts. Ez pedig megtette a hatását, többé nem álltam ellen, hanem belenyugodtam abba, hogy nekem kell segítenem. Egyszerre hallgattam az öreg és a szél hangját, hogy megtanuljam azt, amit ezalatt a rövid idő alatt lehet, hiszen mindössze egy hetem volt arra, hogy megtaláljam azt a helyet, amiről a Természet beszélt nekem. Három napig tartott mire az erőmet úgy ahogy megtanultam kezelni. A szél pedig segített nekem, a szövetségesem lett, ahogy a többi erő is. A föld, a víz, a levegő, mind nekem engedelmeskedett, és alávetette magát az akaratomnak. Én pedig bonyolult igéket és kézmozdulatokat tanultam, hogy képes legyek megtenni azt, ami immáron a sorsom volt. Meg kellett mentenem a Természetet magát, mely minden jóság szülőföldje, és mely mindennek az alapja, mely nélkül mi sem létezhetnénk.

Felnéztem az égre, hiszen már majdnem besötétedett, én pedig még mindig nem érkeztem meg oda, ahová kellett volna. Pedig már napok óta csak gyalogoltam, néha megállva néhány órára, hogy megpihenjek és aludjak egy kicsit. Azonban az út sosem fogyott el, egyre mélyebbre merészkedtem a sivatagban, és egyre jobban eltévedtem.

– Messze van még? – fohászkodtam válaszért a szélhez, aki az egyetlen útitársam volt.

– Már közel vagy, hiszen te is érzed… – susogta halkan.

És igaza volt, valóban éreztem, csak magamnak sem akartam bevallani, mert ijesztő volt a felelősség, ami rám nehezedett, és minden más is, ami körülvett. A szívem mélyén már egy ideje tudtam, hogy nem lehetek messze, hiszen minden egyre félelmetesebb lett, és bár nappal volt, az ég egyre sötétedett, minél hosszabb utat tettem meg. A nap nem sütött, és szinte teljesen eltűnt a vastag felhőréteg mögött, képtelen volt legyőzni a gonoszt. Hát innen indult el – gondoltam magamban, ahogy körbenéztem, és megláttam egy barlangot a legközelebbi hegy aljában. Nem volt kérdés, hogy arra kell tartanom, és már nem is ellenkeztem ellene, csak meneteltem, bár fogalmam sem volt, hogy mi vár ott rám.

Egyre közelebb értem, és egyre hidegebb lett, a szoknyám pedig beleakadt egy kiálló sziklába. Mérgesen próbáltam kiszabadítani, azonban nem sikerült, én pedig értetlenül álltam a dolgok előtt. Hogyan lehetséges ez?

– Használd az erőd! – kaptam az utasítást, én pedig követtem.

Egyetlen intésemre a szikla darabokra hullott, a ruhám pedig kiszabadult, így folytattam az utat, és többé eszembe sem jutott ez az incidens, pedig intő jel lehetett volna számomra. A barlang bejárata előtt egy utolsó pillantást vetettem még az égre, majd bevetettem magam a sötétségbe, és nem foglalkoztam semmivel. Becsuktam a szemem, és csak a természet zajaira figyelve meneteltem. Fogalmam sincs, hogy meddig tarthatott, talán órákig, talán csak percekig, míg megérkeztem oda, ahová tartottam. A sötétség hihetetlenül nagy volt, és úgy éreztem, hogy ha egy pillanatra is megállok, megfagyok. A jeges rémület pedig úgy suhant át a testemen, akár a villám, és nem hagyott menedéket. Úgy éreztem, elvesztem.

Ijedten kutattam valamiféle fényforrás után, azonban nem találtam semmit, csak a sötétséget, és a sziklákat. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Mégis hogyan ölhetném meg azt, amiről azt sem tudom, hogy micsoda? Hogyan kerekedhetnék felül azon, ami már évezredek óta létezik, és ami el akarja pusztítani a világot, hogy örök sötétséget hozzon rá? Hiszen én senki nem vagyok, csak egy gyenge emberi lény, aki mindössze egy hete szerzett tudomást erről a világról! Mit tegyek? Hogyan tegyem? Miként tovább? A kérdések csak kavarogtak a fejemben, és képtelen voltam legyőzni a kétségeimet, hisz sokkal erősebben dolgozott bennem a félelem, mint azt emberi ésszel fel lehetett volna fogni. Elvesztem, és ez ellen semmit nem tehettem, csapdába estem, és az egyetlen társam is magamra hagyott…

Nem tudom, hogy meddig állhattam ott, őrület közeli állapotban, csak azt észleltem, hogy egy fénypont közeledik felém, és a zajok körülöttem egyre erősödnek, hogy aztán ijesztő sziszegéssé álljanak össze. Felém tartottak, és én képtelen voltam megmozdulni, hogy elbújjak előlük. Szembe kellett néznem velük, és meg kellett próbálnom végezni velük, hogy a Természet megmeneküljön. Csak vártam, hogy végre megérkezzenek, és szembeszállhassak velük, azonban amikor már ott álltak előttem, és teljes valójukban megmutatkoztak, akkor azt kívántam, bárcsak ne én állnék ott, bárcsak otthon lehetnék a családommal, és bárcsak ne ez lenne a sorsom. Kívülről próbáltam magamat erősnek mutatni, azonban amikor megszólaltam a hangom remegése egy pillanat alatt elárult.

– Kik vagytok? Mit akartok tőlem? – kérdeztem.

– Tudod te azt nagyon jól – válaszolta egy fekete árny, mely olyan volt, mintha nem is lenne teste. A körvonalai elmosódtak, a hangja pedig olyan volt, akár egy hinta csikorgása. Kirázott tőle a hideg, az agyamra pedig valamiféle köd telepedett.

– Nem, nem tudom! – makacskodtam. Pedig tudtam, hogy igaza van. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy kik ők, csak magamnak sem akartam beismerni.

– Ha így, akkor így – vont vállat, majd belekezdett a magyarázatba, ami ha úgy vesszük, felesleges volt. – Én vagyok a legrosszabb rémálmod, a legrejtettebb félelmeid megtestesülése, és az, akivel sosem akartál találkozni, most mégis egymással szemben állunk…

– Csend legyen! – szakítottam félbe kiabálva, és befogtam a fülem, hogy ne kelljen tovább hallgatnom. Nem bírtam elviselni az engem körülölelő sötétet, hideget, és mormogást. Egyetlen dolgot akartam: elmenni innen, és egyedül lenni végre. A szörnyek azonban nem hagytak kiutat, gonoszan nevettek rajtam, és körbevettek, eltorlaszolva a menekülési útvonalaimat.

– Hagyjatok elmenni! – kértem őket hisztérikusan, miközben a tekintetem végigvándorolt a sötét alakokon. Félelmetesek voltak, és egytől egyig gonoszak.

– Csak akkor mehetsz el innen, ha megölsz minket – válaszolta az előbbi árny.

– Engedjetek el! – néztem rá könyörgően, azonban semmi jelét nem fedeztem fel annak, hogy az árny meg akarná ezt engedni.

A szeme gonoszan megvillant az esetlenségemet látva, és tudtam, hogy ezért meg fogok fizetni, ennek ellenére megfogadtam, hogy megnehezítem a dolgukat. Az utolsó reménysugaramba kapaszkodtam hát: az erőmbe. Meglendítettem a kezem, majd egy kört írtam le vele magam körül, mire a földből sziklák emelkedtek ki, hogy elzárjanak a szörnyek elől. Megpróbáltam kiutat találni, és időt nyerni ezzel, azonban olyasmi történt, amire nem számítottam. Az árny könnyűszerrel átúszott a falon, és megállt velem szemben. Egyetlen karnyújtásnyira voltam tőle, és tudtam, innen nincs menekvés.

Az erőm nem segíthetett, egyedül képtelen voltam felülkerekedni rajtuk, és ők ezt a túlerőt ki is használták. Hiába vetettem be mindent, amit tanultam, nem volt elég, és nem voltam elég erős. A kör újra bezárult, a gyűrű pedig fojtogatóan szoros lett, minden oldalról támadtak, végül pedig jéghideg leheletükkel belepték a testemet, lefagyasztva engem. Olyan volt, mintha hirtelen lebénultam volna, azonban mindent éreztem, hallottam, és gondolkodni is képes voltam. Láttam, ahogy egyre közelebb jönnek, ahogy leszakítják a ruháimat, és egy tőrt előhúzva végigkarcolják a jobb felkaromat, ahonnan a vér ijesztően kezdett el spriccelni. Fájdalmamban csak üvölteni tudtam, megmozdulni azonban képtelen lettem volna. A hideg behálózta a lelkemet, a szívem lelassult, és én egyre kevesebbet fogtam fel a körülöttem lezajló dolgokból. Még láttam, ahogyan az árny gonoszan elmosolyodik, majd a tőr ismét megvillant, körülöttem pedig elhomályosodott minden.

Sikítva ültem fel hevenyészett ágyamon, ahogy a rémálom véget ért. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, ahogy újra lejátszódott bennem az, ami álmomban is. Bár nem emlékeztem az egészre – valamiféle köd szállt ugyanis az agyamra –, de a jeges rémületre, és a gonosz árnyakra igen. Tudtam, hogy mindez a sötétek műve, amiért egyre közelebb érek az őket tápláló hely felé, mégsem tudtam napirendre térni a dolog felett. Nem emlékeztem, hogy túléltem-e álmomban az incidenst, és ez felettébb zavaró volt. Hiszen tisztában voltam azzal, hogy ha reggel útnak indulok, akkor újra azoknál a szikláknál leszek, és újra azokkal a szörnyekkel kell majd szembenéznem. Ha álmomban győzedelmeskedhettem, akkor az egyfajta bizonyosságot adott volna, így azonban csak kétségek gyötörtek. Viszont bármi is fog történni, tudtam, hogy szembe kell vele néznem, és emelt fővel kell elviselnem azt is, ha elbukom, mert nemes célért halok meg, ha így történik majd.

Így hát nem haboztam tovább, felkeltem, és mindent magam mögött hagyva, magabiztos léptekkel elindultam a félelmetesen fölém meredő hegyhez, és az annak aljában ismerősen ásítozó barlanghoz…

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Carrie:

Végig a hideg futkosott a hátamon! A zenét tökéletesen megjelenítetted a novelládban, de mégis a mű kapja a fő figyelmet, nem pedig a zene, ami hatalmas, sőt gigantikus piros pont. Nagyon tetszett a történet, beleborzongtam, annyira izgultam a főhősünkért. Már vártam valami pozitív végkifejletet, de a csattanó, hogy csak egy álom… Le a kalappal. Nem tudok belekötni, nagyon élveztem. Gratulálok!

Join:

Szóhoz sem jutok…! (Tátott szájjal bámulom a monitort percekig.)

Imádom a rémtörténeteket, és bevallom még néhány nagy írót is lepipáltál ezzel a novellával. GRATULA!

Nem tudom mit is lehetne írni kominak, mert szerintem ez a mű magáért beszélt.

Csak így tovább, még sokra viheted! J

Lea:

Hát hűha… Erre nagyon mást nem is lehet mondani J Kikerekedett szemekkel olvastam, egyre csak izgultam, hogy s mint lesz ennek vége, és amikor bekövetkezett, kellett jó néhány perc, amíg magamhoz tértem. Borzongás volt ám a javából! A csattanó nálam annyira nem ütött, már a címből érezni lehetett, hogy ez csak egy álom leírása. De le a kalappal, eddig nálam te vagy az egyik lehetséges befutó J

5. novella - A zene szárnyain pályázat

Varázslat a levegőben

- Uuuváááááááááá! – sikoltottam, mikor a tükörbe néztem.

Eltűnt a csodaszép arcom, a pelyhes szakállam, markáns állívem, és férfias vállaim is. Minden porcikám átváltozott, és kigömbölyödött, aminek nem csak hátránya volt, csak az első sokk idején még nem igazán figyeltem fel erre az apró tényre. Nő voltam. Nővé változtam – egy gömbölyű mellű, rózsás pofikájú, telt ajkú, szőke, dús hajkoronájú nő.

Nézegettem magam, de valahogy nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Innom kellett, mert a bortól mindig feloldódtam, sokkal könnyebben tudtam elemezni az eseményeket. Lekaptattam a pincébe, egy üveg jóféle Rosét vettem magamhoz, és visszarohantam a szobámba. Szépen, megfontoltam iszogattam, miközben figyeltem a nőt a tükörben.

A nap lassan telt, vagy csak nekem tűnt úgy, azonban egyre több üres üveg lepte el a padlót, és én egyre inkább kezdtem rájönni e test előnyeire. Itt-ott nemcsak, hogy szép, de kívánatos idomokat is felfedeztem, és a bor mámorában néhol le is csekkoltam magam.

Lassan egy egész napom azzal ment el, hogy csak magammal foglalkoztam, bort iszogattam, és azon gondolkodtam, hogyan is változhattam nővé. Hisz este, mikor lefeküdtem, még minden rendben volt, még megvoltam olyan tökéletesnek, mint mindig, egészen eddig a reggelig. Nem tettem semmi rosszat, mármint a szokásos játékaimon kívül, és még Angliát sem idegesítettem olyan sokat, mint szoktam.

Az órára néztem, majd akkorát csaptam a homlokomra, hogy felborultam a székkel. Nyolc óra volt, kilenckor pedig egy nagyon fontos, V.I.P. partira voltam hivatalos. De mégis hogyan mehetnék el nőként? Hisz senki sem ismerne fel. Óóó… hm… senki sem ismerne fel. Ez nem is rossz, így sokkal szórakoztatóbb lehetne a buli, elsősorban számomra. Minden egyes vetélytársamnak elcsavarhatnám a fejét, és kényszeríthetném őket, hogy behódoljanak, vagy harcoljanak a kedvemért. Anglia mekkorát nézne, ha sikerülne őt is megvezetnem, márpedig majdnem biztos vagyok benne, hogy összejönne a dolog.

Készülődni kezdtem, még a bor bódító hatása is egy-kettőre elmúlt, ahogy felvillanyozódva tervemtől rohangálni kezdtem a szobámban. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy annyi nővel volt kapcsolatom, elvégre egyesek itt felejtett ruháinak végre hasznát vehettem. Sok rongyot válogattam, hajigáltam szerte szét, és túrtam fel, mire végre elfogadható öltözetet találtam. Nem volt valami különleges, de szexi volt – még én is beindultam magamtól, képzelem, hogy reagál akkor majd a többi ország azon a híres-neves bulin.

Hihetetlennek tűnt, de azért még azt is megtettem a többiek kedvéért, meg persze a céljaim könnyebb elérése érdekében, hogy magas sarkút vettem. A hajamat feltűztem, hogy szabadon hagyjam hosszú, vékony nyakamat. Egy gyémánt nyakláncot is találtam a komódom legaljában, még valami régi szerelmemnek vehettem, vagy csak valami nagy harcból szerzett ereklye volt, nem tudtam, mindenesetre egészen jól harmonizált a fekete ruhámmal.

Tökéletesnek éreztem magam, és indulásra késznek. Már amúgy is időben voltam, ugyan még nem eléggé ahhoz, hogy ne késsek el, de inkább mondanám elegáns megérkezésnek, mert ugye a hívatlan vendégben legyen már annyi tartás, hogy késve is érkezzen, hogy biztosan mindenki felfigyeljen rá. Hívatlan vendég azért vált belőlem, mert senki sem ismer meg, nagy valószínűség szerint így, női testbe bugyolálva, és míg úton leszek, ki is kell találnom, hogy mit is fogok mondani, ki vagyok, ha kérdezik.

***

Hintóval menni egy olyan bulira, ahova mindenki autóval utazik, nagyon fennkölt és ízléses, és nem kevésbé figyelemfelkeltő is. Igazi hölgynek akartam látszani, hogy sikerüljön minden országot behódoltatnom, és megszereznem a hatalmat felettük. A hintó zörögve, recsegve állt meg, és amint kinyílt az ajtó, én kecsesen kimásztam az apró fülkéből.

Combközépig felhúztam a szoknyámat, de azért ügyeltem, hogy ne mutassak túl sokat, és végre lesétáltam a három lépcsőfokon. Egyetlen férfi állt kinn, valaki ismeretlen, vagy csak ismeretlennek tűnt a sötétben. Aztán mégis felismertem, és majdnem kitörtem a nyakam is ijedtemben. A magas sarkú beszorult két kavics közé, és elsüllyedt a homokban, én pedig majdnem elestem, de aztán mégsem, mert a sötétben bujkáló alak már mellettem is termett, és elkapott.

A hátborzongató arckifejezéssel, amivel mindig is szokott bámulni – mintha azt mondaná vele: Az enyém vagy. –, nézett most is az arcomba, csak éppen nem tudta, hogy én Franciaország vagyok. Megrebegtettem a pilláimat, és gyorsan feltápászkodtam a karjába kapaszkodva. Úgy sprinteltem be a biztonságot nyújtó házba, mint a nyúl, amit vadász üldöz, vissza sem néztem. „A kis sálas” meg valószínűleg ott állt, ahol hagytam, vagyis én azt hittem, de – A csudába is! –, amint beléptem az ajtón, máris a karmai közé sétáltam. Mintha a semmiből került volna elő.

Menekülésképp inkább kihátráltam, majd gyorsabban, mint előtte, törtem át a barikádon, melyet a testével alkotott, mire elterült a földön, én meg gyorsan átszökkentem felette. Majd meghaltam, már most úgy fájt a lábam a magas sarkúban, de ez még semmi volt, még az est folyamán millió és egy országgal kell táncolnom, hogy kicsalhassam tőlük a területeiket.

- Hát, te meg ki vagy, Csibe? – kérdezte Lengyelország, lenyalt szőke haja mögül.

- Lengyelország! – sivalkodtam bájosan. – Nem ismersz meg? Én emlékszem rád.

- Találkoztunk már? – töprengett el. – Nem, nem hiszem. Sőt, biztos is. Nem találkozhattunk, hisz egy ilyen bigére, mármint izééé… nőre csak emlékeznék.

- Francica vagyok, te butus – legyintettem, és közben „véletlenül” megsimítottam a mellkasát. – Jó Francia bátyus kicsiny unokahúga, egy aprócska sziget a tengeren.

- Hölgyem, lenne szíves táncolni velem? – A vér is megfagyott az ereimben, mikor hátrafordulva megláttam „A sálas fickót”.

- A-a – ráztam a fejem, miközben könyörgőn néztem Lengyelországra.

Sosem hittem, hogy egyszer tőle fogok segítséget kérni, de lásd, hova süllyedtem! Női ruhákban próbálom meg arra késztetni a többi országot, hogy adják nekem a területiket, és eszelősen menekülök Oroszország elől, és még arra is képes lennék, hogy hagyjam Lengyelországnak, a segítségért cserébe, hogy akár meg is tapizzon. Teljesen betegessé tett a hatalomvágy… Ezt már szeretem!

- Még egy lépés, és életbe lépnek a lengyel szabályok! – ismételte Lengyelország a szokásos szöveget, de ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha nem vigyázol, hamarosan Varsó lesz a fővárosod.

Több se kellett, Oroszországnak elsötétült az arca, ilyenkor pedig tanácsosabb olajra lépni. Nekem szándékomban is állt, de magamtól mégsem tudtam mozdulni, úgy szerettem volna lekeverni egyet „A sálas majomnak”. Végül aztán mégsem maradhattam, épp csak annyi láttam, hogy Oroszország neki ugrik a lenyalt frizurásnak, aztán egy villanás, annyi sem, és máris teljesen máshol találtam magam. Egy őrült szemüveges mosolygott a képembe, és próbált meg táncba vonszolni.

Hagytam magam, de csak egy kicsit, mert közben azon töprengtem, hogy miért van minden őrült rám szállva. Nem kellett egészen sokat agyalnom, tudtam, hogy mindenkinek az kell, ami az enyém, vagyis én magam. Megcsavargattam a csípőmet, és végre újra a tervemre koncentráltam. Majd megtanulják ezek itt, hogy Franciaország milyen nagy, és dicső.

- Rrrrr-riva… - toppant be közém és Amerika közé egy vad, és szexi férfi, torreádor szerelésben, mint a spanyolok egyetlen mintapéldánya.

Bár a zene nem épp az ő stílusában szólt, mégis képes volt rázni magát, és észvesztően fehér fogait villogtatni rám. Kezdtem azt hinni, hogy ez a szerencsétlen megpróbál elcsábítani, miközben ezt csak én tehetem, de aztán eszembe jutott az is, hogy ha ő el akar csábítani, akkor nekem nyert ügyem van. Boldogan csaptam össze a kezem, és kezdtem volna önfeledten táncolni, mikor az újdonsült partnerem hirtelen eltűnt a semmiben. Csak egy suhanást láttam, aztán a két ország egy asztalon fetrengve próbálta meg eldönteni, kinek van több joga meghódítani engem.

- El a mancsokkal, te piperkőc! – kiáltott Amerika az asztalon fetrengve. – Itt én vagyok az egyedüli HŐS, tehát csak nekem van jogom, a szexis, új csajokat felszedni.

- Miket hordasz itt össze?! – rivallt rá a másik, s végre leesetek az asztalról.

Kifejezetten élveztem, hogy itt is, ott is értem harcoltak. Megint úgy éreztem, hogy én vagyok a nagy, a híres, az „álmok ne tovább”-ja. Mindenki hozzám akart tartozni. Megint fénykoromat éltem! Francis a világ ura!!!

Egyedül ácsorogtam a tánctér közepén. Végre legalább egy szusszanásnyi időm volt a sok ármánykodás után. Nyugodtan ránézhettem az órára, hogy aztán felzaklatottan észleljem, hogy pörög az idő. Már tizenegy óra volt, és én tíz órakor már mindig ágyban szoktam lenni. Hihetetlen volt, hogy nőként még tovább bírom ébren, talán éjfélig is.

- Francicuskám, gyere tááááááááááááááááá!!! – visított Oroszország, majd a füléhez kapott.

Egy aprócska, gyenge kéz akaszkodott a fülcimpájára, és rángatta egyre lejjebb és lejjebb magához, hogy az aprócska, morcos lány arca egy vonalban legyen „A kis sálas”-éval. A lány csak megvetést és haragot mutatott, mire Oroszország rettegve csapkodott felém a karjaival, hátha megsegítem a menekülésben. Eszemben sem volt, sőt, kárörömmel néztem végig, ahogy az apró, fekete ruhás lány kiráncigálja az ajtón, hogy ott aztán jól megbüntesse.

Gyorsan elsétáltam egy csendes, sötét sarokba, amit a plafonról lógó színes selymek lágyan beárnyékoltak, és jótékonyan takartak a kíváncsi szemek elől. Nem volt kedvem még egy, hasonló balhéba keveredni most, mikor már majdnem mindenkit a markomban tartottam. Már csak Anglia volt hátra, legalábbis azok közül, akiknek ténylegesen be kellett hódolniuk. A többiek amúgy is mind engem akartak, csak látniuk kellett a példát a nagyoktól.

Amint levágtam magam, éreztem, hogy valami puhára ültem. Hoppá! Ez valakinek a keze volt, de mégis ki más kuksolhat itt a sötétében, akit még nem láttam? Figyelmesen végigmértem a mellettem hortyogót, s azonnal kitaláltam, hogy a macskamániás az, akivel összehozott a jó szerencse. Ő is fontos területekkel rendelkezett, így isteni jelnek vettem, hogy így összehozott minket a véletlen.

Próbáltam közel kerülni hozzá, kevés sikerrel, és különben is feleslegesnek tűntek a próbálkozásaim, semmire sem reagált, még a szemhéja sem rándult meg, hogy tudjam, legalább figyel. Egyáltalán semmi jelét sem adta, hogy érdekelném, még abban sem vagyok biztos, hogy felébredt-e egyetlen pillanatra is, mikor keltegettem. Halk beszéd neszezését hallottam hirtelen, mire felkeltem az álomkóros Görögország mellől. Hátrapillantottam, és láttam, ahogy kinyitja a szemeit a hasztalan fickó, majd dühösen elvágtattam, ám előtte még hallottam, ahogy álomittas hangon elmormogja a nem létező bajsza alatt:

- Hát, ez meg ki a fityfene volt?

A sutyorgást követve közelítettem, az egyik vészesen világos folyosó felé. Rettegtem, hogy talán Oroszország keveredett vissza valahogy, talán elszökött Fehéroroszországtól, miközben továbbra is hallgatóztam.

- Szerinted hol vagyunk? – érdeklődött egy gyenge, kisfiús hang gazdája, akit még mindig nem láttam.

- Nem tudom, de borzalom ez a zene – így a másik. – Remélem, van zongorájuk, mert sürgősen le kell játszanom egy kis Mozartot, hogy ne kapjak halláskárosodást, vagy esetleg elmezavart.

- Órák óta barangolunk, nem lehet, hogy mégis balra kellett volna fordulnunk? – kérdezte félénken az első.

- Én is azt mondtam, csak te nem hallgattál rám!

- Még, hogy mondtad! Te erőszakoskodtál, hogy menjünk jobbra, de azóta sem jutottunk előrébb.

- Ti?! Itt? – hitetlenkedtem, mikor végignéztem a két jelmezes idiótán. – Mégis hogy kerültök ide?

- Ki vagy te? – kérdezte a másik kettő egyszerre, majd Ausztria folytatta. – Mit keresel a bulinkon, és hol a jelmezed?

- Milyen buli? Milyen jelmez? – értetlenkedtem.

- Hát… ez Németország háza – dünnyögött csendesen Japán, aki egy fekete kiscicának volt öltözve. – Jelmezes bulit tartunk, a macskám, Hong Shi születésnapja alkalmából.

- Ez nem az a ház – mondtam röhögve, majd mellkason böktem Ausztriát, aki zongorának volt öltözve. – Ez egy másik buli, egy másik házban, egészen pontosan Angliáéban.

- Jól eltévedtünk – mondta Ausztria, mint egy tényszerűséget. – Ez mind a te hibád, Japán! Legközelebb olyannal menj a mosdóba, aki tudja a visszautat!

Japán épp valami cirkalmasat káromkodott, amit nem értettem, mert a hatalmas, kakukkos óra épp ekkor ütötte el az éjfélt. Hangosan zengett: bimm-bamm, majd egyszer csak már nem is találtam olyan kényelmesnek a női ruhát, az ékszert a nyakamban, és a magas sarkút sem a lábamon. A hajam is kicsúszott a csatból, ami hatalmas csattanással ért földet és tört darabokra, mintegy lezárásaképp a mai estének. Az arcomhoz kaptam, és újra éreztem az államon a szakállamat.

Japán és Ausztria egyként ámuldoztak és kaptak röhögő görcsöt, majd, mint akik mégsem találják viccesnek az esetet, elhúzták a csíkot arra, amerről jöttek. Hirtelen úgy éreztem, mindenki engem figyel, de mikor megfordultam, csak a földön fetrengő két szerencsétlent láttam, akik alig vertek valamit a másikon, mégis mindketten hullafáradtak voltak. Amint azonban megláttak, rögvest mindketten talpon voltak, és egyszerre törölgették a szemüket, hogy jól látnak-e. Én csak rájuk vigyorogtam, és az ajtó felé kezdtem rohanni.

A nyitott ajtó mellett, most először az este folyamán, megláttam Angliát, ott ücsörgött egy széken, kezében az elmaradhatatlan teájával, és épp úgy nézett rám, mintha gyilkosságra készülnék. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, egyre szélesebb lett a vigyorom, s mikor láttam, hogy csúszik le a székről, és borítja magára a teáját, egyenesen kétrét görnyedtem a vihogástól. Alig bírtam elmenekülni az est színhelyéről, úgy vihorásztam. Végül aztán, most először életemben, éjfél után feküdtem be a pihe-puha ágyikómba.

Egy nappal korábban…

Anglia, a varázsló

- Hókusz-pókusz, ó, szellemek, segítsetek!

A szőke férfiisten, aki titkon hatalmas mágus is volt, az óriás pentagramma közepére helyezett üst körül táncikált, és kántált csupa rosszmájú megjegyzést egy másik szőke, szakállas, borimádó álompasira, aki megint rossz fát tett a tűzre. Anglia úgy gondolta, végre beváltja az ígéretét, és minden egyéb nélkül megbünteti a nagyszájú ficsúrt. Verekedni már eleget verekedtek, hát most majd önmagához méltón, végre a különleges fegyverével leckéztetheti meg.

Anglia tovább ugrándozott a fortyogó üst körül, tovább motyogott, és továbbra sem figyelt másra, csak, hogy a pentagrammon belül maradjon. Valami vöröses csillant fekete köpenye zsebében, talán méreg volt, talán nem, de egyre kijjebb és kijjebb csúszott. Míg pattogott, vele együtt a fénylő darab is kibuggyant már rendesen a feketeségből, felismerhetővé vált a könnyed textília. Egy csábító, vörös, női tanga fityegett varázslónk zsebéből, ami egy újabb szökkenéssel később máris a varázsfőzetben landolt. Anglia, e drága, figyelmes ország ezt az apró malőrt nem vette észre, s tovább táncolt, ugrált, kántált, mintha mi sem történt volna.

Végül aztán csak kifáradt a mágusok és férfiak legkiemelkedőbbike, s lihegve, csónakevezőt ragadva, kavargatni kezdte a rózsaszínű, gőzölgő löttyöt. Homlokráncolva nézegette, de aztán elsiklott afelett a tény felett, hogy a főzet színe eltért az átlagostól, hisz ez volt a legkevesebb, a bájital ennek ellenére is hatásos lesz.

Gyorsan feltűrte kezén a köpenyt, hogy le tudja lesni az alkarjára írt, bonyolult varázsigét, majd halkan morogni kezdett, hogy beizzítsa a hangszálait. Hirtelen köhögőroham tört rá, a nagy dorombolásban ugyanis valami szemtelen porszem kapargatni kezdte a torkát. Aztán csak ráhagyta ezt is, lenyugodott, s végre felkészült a varázslat utolsó fázisára.

- Wikitikki-wakkavawé… csiki-csiki, békolóó-héjaaabéjó, bambarééééééé… bimmm-bummm, sikitíííííííííííí-wakavéééé-édoraaaa... – hadart egyre inkább, s így az ismeretlen nyelv még ismerenetlenebbé vált, de aztán lassított. – Segítsetek, hogy Fran-ci-ca nőciiiii! – prüszkölt egy hatalmasat.

Ezután dühében elhajította az evezőt – mire az bánatában kettétört –, ledobta magáról a köpenyt, és mérgesen fortyogva kicsörtetett a pincéből.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Carrie:

Életemben nem olvastam még ilyen novellát. Nagyon élveztem minden sorát, nem szokványos volt, hanem számomra valami merőben más. Azonban a történet fanyar humora mellet felütötte a fejét a becsvágy, hatalomvágy, féltékenykedés, agresszió és a bosszú. Amennyire szürreális volt a novella, ezek az érzelmek mégis reálissá tették.

Gratulálok, nagyon szép munka!

Join:

Hát ez nagyon elmebeteg volt! Még életemben nem olvastam ennyi maszlagot, de tetszett J még annak ellenére is, hogy egy egoista, nagyravágyó, gonosz a főszereplője.

Eszméletlen jó a fantáziád, gratula!

Lea:

Hát ööö… Körülbelül ez volt az első reakcióm olvasás után. Ez már szürrealizmus volt a köbön, mondhatom J Itt-ott belekavarodtam a sok zagyvaságba, de éppen ezért volt lebilincselő. Még sosem találkoztam a tiédhez hasonló novellával, és ha őszinte akarok lenni, nem is biztos, hogy szeretnék. Valahogy olyan ez, mint amikor az ember felül a világ legnagyobb hullámvasútjára tériszonyosan. Frenetikus élmény, de egyszer egy életben elég J. Mindenesetre le a kalappal a csavaros agytekervényeid előtt, és gratulálok a műhöz.

4. novella - A zene szárnyain pályázat

A táncverseny

Katrin Stevens egy átlagos 17 éves lány, akinek szenvedélye a zene és a tánc. Ebben semmi különleges nincs és ezt ő is így gondolta, amíg a területi táncverseny színt nem csempészett a szürke hétköznapokba.

Katrin már hónapok, sőt évek óta készült erre a versenyre. Ez volt az első komoly megmérettetése. Az összes számot és koreográfiát megtanulta, kivéve a páros számot, mivel nem volt párja. Hosszú ideje keresett párt neki a tanára, de egyetlen fiú sem érdeklődött a tánc e formája iránt. Már majdnem feladták a keresést, amikor 1 hónappal a verseny előtt egy új fiú költözött a városba.
Nick bár jól nézett ki, nem volt sem kedves, sem udvarias és még figyelmes sem, egyszóval bunkó volt; legalábbis látszólag; de volt egy hatalmas előnye: táncolt és elvállalta a versenyzést.
Katrin egyrészt rettenetesen örült, hogy mégis indulhat, mert van kivel táncolnia, és hálás volt Nicknek, másrészt félt és idegenkedett tőle, hogy rajta múljon a jövője. Sokat várt ettől a versenytől, erre építette a jövőjét.
Mivel már csak egy hónap volt hátra, ezért minden szabadidejük a felkészülésre ment el. Eleinte nem igazán viselték el egymást, de a lány a célra koncentrált és bár nehezére esett, elengedte a füle mellett a fiú bunkó beszólásait. Az elején az együttműködés egyáltalán nem ment, de fokozatosan összeszoktak. Ennek ellenére gyűlölték egymást, és ha tehették, megkeserítették a másik életét. Ám abban a pillanatban, hogy beléptek a táncterem ajtaján, félretették az ellentéteiket és minden erejüket a táncba fektették. Szerencsére Nick is eléggé győzni akart ahhoz, hogy ezt megtegye. Neki is fontos volt a jó helyezés elérése.
A verseny előtt két héttel; bár az életben még folyamatosan marták egymást; a táncban teljes volt az összhang közöttük. Rengeteget próbáltak és minden szabad percükben a lépéseket gyakorolták.
Az utolsó héten éjt nappallá téve táncoltak. Már Chris Spheeris Electrája is a könyökükön jött ki, de még mindig harcoltak. Egymás ellen a hétköznapokon, a próbákon pedig együtt a tökéletes produkcióért.
A verseny előtt 3 nappal, már órák óta próbáltak, amikor egy szenvedélyesebb mozdulatsor közben egy csók, majd egy pofon csattant. Ez utóbbival Katrin ajándékozta meg táncpartnerét, de ez Nicket nem zavarta és újra megcsókolta a lányt. Amit az egy újabb pofonnal jutalmazott. – Nem mintha nem tetszett volna neki a fiú. Tetszett neki, nagyon is, de nem szerette, ha így letámadták. Főleg tánc közben nem, amikor már csak napok vannak a területi versenyig. – Ezt a csók-pofon dolgot még eljátszották volna egy darabig, ha a második után nem jön vissza a tánctanár és küldi őket haza.
Ez alkalommal Nick sem vette fel a szokásos bunkó álarcot, inkább azért könyörgött a lánynak, hogy beszéljék meg a dolgot.
- Katrin! Kérlek, beszéljük meg! Szeretlek! Nem akartam még elmondani, a versenyig nem, de már nem bírtam magamban tartani! Kérlek, Katrin beszéljük meg!
- Holnap találkozunk! Szia Nick! - köszönt el a lány, figyelmen kívül hagyva a fiú könyörgését.
Katrin este rengeteget gondolkodott a dolgon. Többször is kétségbe vonta, hogy jól döntött-e, hisz ő is szerette Nicket. De ilyenkor mindig eszébe jutott, hogy ez az egész csak összezavarná, és bonyolultabbá tenné a dolgokat, sőt talán rontana az esélyeiken is és neki most ez a verseny volt a legfontosabb az életében. Ezen múlott a jövője, nem dobhatta félre mindezt egy abszolút bizonytalan kapcsolatért. Így végül arra jutott, egyelőre elfelejti ezt az esetet.
Nicket ezzel szemben szörnyen megviselte a dolog, mert ő őrülten belezúgott Katrinba és teljes szívéből szerette őt. Egyáltalán nem volt olyan amilyennek mutatta magát, csak az új hely és az új érzések ezt váltották ki belőle. Ezzel próbálta védeni magát. Igazából kedves, figyelmes, udvarias, vidám fiú volt, de a szerelem új volt neki és nem tudott mit kezdeni vele. A visszautasítás nagyon megtörte, teljesen magába fordult. A táncpróbán nyújtott teljesítménye is sokat romlott és ez 2 nappal a várva várt megmérettetés előtt eléggé rosszul jött.
Mikor 3 óra után sem sikerült egyszer jól végig táncolni, Katrin kezdte úgy érezni, rosszul döntött. De azzal győzködte magát, hogy Nick másnapra kiheveri ezt az egészet és újra jól fog teljesíteni. Addig is újra és újra próbálkoztak, de a fiúnak egyre rosszabbul ment. Úgy 4 óra hiába való gyakorlás után feladták és hazaindultak.
- Nick! Kérlek! Tegnap még olyan szépen ment. Próbáld meg összeszedni magad! - kérlelte a lány.
- Katrin! Beszéljük meg! Légy szíves! Én szeretlek! Csak 5 percet kérek! Légy szíves, Katrin! - hagyta most ő figyelmen kívül a táncpartnere kérését.
- Holnap találkozunk! Kérlek, szedd össze magad. - mondta, majd egyszer élünk alapon adott egy puszit az arcára. - Szia Nick!
- Szia. - dadogta a fiú.
Bár nem sikerült tisztázni a dolgokat, az a búcsú-puszi jót tett a lelkének. De nem eléggé, hiszen ezt egy egyszerű baráti gesztusnak fogta fel. Így továbbra sem javult a helyzete, még mindig össze volt omolva.
Katrin este megint nagyon sokat gondolkozott és sokszor jutott arra, hogy rosszul döntött. De mindig sikerült meggyőznie magát a döntése helyességéről.
Pénteken, a verseny előtti napon már iskolába se mentek. Egész nap csak gyakoroltak, ám Nick most sem tudta jól eltáncolni. Folyton hibázott vagy elfelejtette a következő lépést. Órákig próbáltak, ennek ellenére egyszer sem sikerült hibátlanul. Este korán hazaindultak, hogy kipihenhessék magukat.
- Nick kérlek, szedd össze magad!
- Katrin beszéljük meg! Szeretlek!
Egymást győzködték, viszont egyikük sem vette figyelembe, amit a másik mondott.
Katrin egész este ezen gondolkozott. Nem tudott dönteni. A verseny volt számára a legfontosabb, de már nem tudta, hogy mi lenne a jobb: ha bevallaná Nicknek, hogy ő is szereti, vagy ha továbbra sem venné figyelembe őt. Egyszerűen nem tudta. Abban biztos volt, hogy az eredményhirdetés után elmondja neki. Most azonban felötlött benne, ha a fellépés előtt vallja be, akkor talán Nick újra olyan jól táncol majd, mint a csók előtt. Döntés nélkül aludt el.
Amikor a verseny előtti utolsó próba is szörnyen sikerült, Katrin teljesen kétségbe esett. Nem tudta mit tegyen, mi lenne a helyes. Győzni akart, ehhez pedig tökéletes produkció kellett. Ám Nick nem volt abban az állapotban, hogy ezt elérjék. A fellépésig hátralévő időt gondolkodással töltötte. Tudta, bárhogy dönt, rosszabb nem lehet. Sokat vívódott és végül döntött. De már nem volt ideje beszélni vele, mert mennie kellett öltözni.
1 percük maradt még, amikor újra találkoztak.
- Katrin! Ígérem, összeszedem magam, és mindent beleadok! Tudom milyen fontos ez neked és nekem is. - hadarta a fiú és indult volna a táncparkettre.
- Nick! Várj! - kiáltott utána a lány.
Az említett megállt, visszafordult és a lány mellé sétált.
- Igen?
- Szeretlek! - mondta és megcsókolta. Nick először nagyon meglepődött, aztán visszacsókolta őt.
- Szeretlek! - suttogták egyszerre, miután ajkaik elváltak egymástól.
- Gyere! Mi jövünk! - fogta kézen Katrin a táncpartnerét.
Fülig érő szájjal léptek ki a közönség elé és komoly erőfeszítésekre volt szükségük, hogy felvegyék a szokásos fapofát, de sikerült. Mikor felcsendült a zene egyszerre mozdultak meg a ritmusra. Teljes volt az összhang közöttük, a produkció tökéletesre sikerült.
Lecsengett az utolsó ütem is. A közönség tapsával kísérve vonultak le a táncparkettről. Még volt pár versenyző.
Ők ezalatt összeölelkezve, néha egy-egy csókot váltva, feszülten várták a végeredményt, míg el nem jött a pillanat.
A zsűri a parkettre hívta az összes párost. A versenyzők pattanásig feszült idegekkel várták az eredményt. A teremben teljes csend uralkodott, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Ekkor felállt a zsűri elnöke.
- Köszönjük, hogy ilyen sokan érdeklődtök a tánc iránt, és hogy ilyen színvonalas produkciókat láthattunk. Nagyon nehéz dolga volt a zsűrinek. De nem is húzom tovább az időt, titeket biztos jobban érdekelnek az eredmények. Mindenki ügyes volt, de sajnos nem nyerhet mindenki. Harmadik helyezett a 14-es pár. Nicole Grant és Kevin Stuart. Gratulálunk nekik. Nagyon szépen teljesítettek. A második helyen a 6-os számú pár végzett. Sarah Bright és Matt Smith. Nagy tapsot nekik. És az első helyezett pár a 21-es. Katrin Stevens és Nick Johnson. Nagy tapsot nekik. Gratulálunk. Egy nagyszerű, hibátlan produkciót láthattunk. Ti jutottatok tovább az országos versenyre. Még egyszer gratulálunk.
Katrinék alig akartak hinni a fülüknek. Az utolsó napok borzalmas teljesítménye ellenére is győztek. Úgy látszik Nick megtáltosodott attól a csóktól.
Felhőtlenül boldogok voltak, a versenyt megnyerték, és együtt vannak. Ebben a pillanatban semmi sem árnyékolhatja be örömüket.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Carrie:

Szépen életre keltetted a zenét a novellában, gratulálok. Nagyon megértettem Katrin vívódását, hiszen életem két nagy szerelme között kellet döntenie, de szerencsére megkaphatta mindkettőt.

Tetszett, ahogy szikrázott a levegő a két szereplő között, és hogy nem omlottak egyből egymás karjába.

Egy apróság: jobb, ha betűvel kiírd a számneveket, sokkal inkább élvezhetőbb úgy olvasni.

Gratulálok a novelládhoz!

Join:

Még, még, még!!! De szerettem volna tovább olvasni!!!!!!!!!!

Gratulálok neked és a párnak a remek szereplésért! J Nagyon tetszett a novellád. Ahogy kibontakozott az egész. Szépen felépítetted a művet. Tetszett, hogy össze tudták egyeztetni a szerelmet és a munkát a végén.

Csak egy apró megjegyzést had ejtsek. Ha a számneveket nem számmal, hanem betűvel írnád legközelebb, az hatásosabb lenne.

Csak így tovább!

Lea:

Nos, számomra ez most annyira nem volt megfelelő. A történet igazán klassz, az alapanyag remek, de a szereplők viselkedése nekem hiteltelenné tette az egészet. A lány viselkedése pedig egyenesen elborzasztott. Szegény fiú könyörög neki, hogy csak hallgassa meg, de szóra sem méltatja. Ez azért elég nagy baj. Aztán meg a nyakába ugrik, mint aki jól végezte dolgát. Ahogy mondtam, az alaptörténet igazán ötletes, de ez számomra kevésnek bizonyult, sajnálom. Mindenesetre sok sikert!

3. novella - A zene szárnyain pályázat

Egy akkord, egy következmény

Figyeltem, ahogy kattog az óra mutatója. Még két perc, bírd ki! – kiáltottam magamban. De nem találtam a helyem a padban. Még fél, perc, és én már nem bírtam tovább ücsörögni. A tanár még mondta volna a magáét, de én ügyet sem vetve rá, felugrottam az első padból. Gesztenyeszín, hosszú hullámos hajam egyenesen a képembe tódult, gyorsan kisimítottam az arcomból. Ekkor már meg is szólalt a csengő, így a tanár – szerencsére- nem szólt rám. A tankönyveimet válogatás nélkül hajigáltam be a táskámba, de egy üres kottalapot és egy tollat az asztalon hagytam. A táskát a vállamra rántottam, és ügyet sem vetve az osztálytársaimra, kirontottam az ajtón.

Vegyük sorban, gondoltam; hazamegyek, közben gondolkozom az utolsó soron, minden lehetőséget ki kell próbáljak. Majd otthon átöltözök a szép, elegáns ruhámba, és elindulok a zeneiskolámba.
Istenem, végre eljött ez a nap! Már olyan régóta várok rá! A zenesuli versenyt hirdetett, aminek az a lényege, hogy egy saját dalt kell komponálni, és a zsűri előtt előadni. Ha tetszik nekik, akkor pályázhatsz az ösztöndíjra, a világ egyik leghíresebb zene iskolájába. Hát ezért sietek olyan nagyon. Írtam egy csodálatos zongoradarabot, csakhogy az utolsó sort csak nem tudom megírni. Eddig rengeteg variációt kipróbáltam már, de egyik sem stimmelt. És ma van a verseny. Csodás.
Már kiskorom óta zongorázom. A zenetanárok csak úgy istenítenek. Szerintük csodás vagyok. Mikor először ültem le a zongora mellé, csak úgy, a magam szórakoztatására elkezdtem ütögetni a billentyűket. A szüleim meg bejöttek, mert azt hitték, hogy a tévében találtam valami zeneműsort. Még aznap beírattak a zeneiskolába.
És ma végre eljött a nagy nap. Megmérettethetem magam. Végre. Kb. fél éve erre készülök.
De az utolsó sort nem tudom megírni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Egyik sem tökéletes, márpedig én maximalista vagyok. Még ki se értem az iskolából, a lapom máris tele volt firkálva áthúzott hangjegyekkel. Miért vagyok képtelen rá? Ez most valami olyasmi, mintha egy költő írna egy csodás verset, de az utolsó sorban nem talál rímet. Nem írhatja át a művet, mert azzal elrontaná a harmóniáját. De rímet sem talál. Patthelyzet, pont, mint nálam.
Koncentrálnom kell. Ha ez most nem sikerül, akkor nem valószínű, hogy felvesznek a zeneiskolába. Márpedig én oda akarok, nem szeretnék, akarok járni. És ha felnövök, akkor filmzenéket szeretnék komponálni. Ez minden vágyam, ennyit várok az élettől.
Gyorsan szedtem a lábaimat, minél előbb haza akartam érni. Oda sem figyeltem, mikor kiléptem az úttestre. Ez hiba volt. Valami közeledett felém, de sikerült idejében lefékeznie. Egy busz. Reflexből visszaugrottam a járdára. De volt valami a busz mögött, ijesztő sebességgel közeledett, de le kellett fékezzen. Egy mentőautó. Csodálom, hogy nem hallottam. Pedig nagyon hangosan szirénázott. Megvártam, amíg kikerüli a buszt, és továbbhajt, de nem ez történt. Kikerülte ugyan a buszt, és befordult a mi utcánkba, ezzel értékes másodperceket veszítve. A buszvezető is megrémült, látván, hogy hibát vétett, de csak állt tovább. Aztán leesett. Egem akar átengedni. Gyorsan átszaladtam az úttesten, be az utcánkba.
És csak itt fogott el igazán a vakrémület. Lehet, hogy meghalt valaki miattam. Kapkodva szedtem a levegőt, ahogy futottam haza. De már messziről láttam, azt, amit eddig csak sejtettem. A mentőautó a házunk előtt állt. Még gyorsabban futottam, minél előbb oda akartam érni. Mikor odaértem, egy végtelen pillanatig megálltam a házunk előtt, hogy erőt gyűjtsek. Sajnos a térdem úgy remegett, hogy járni sem tudtam, azért csak megpróbáltam.
Beügyetlenkedtem magam a nyitott kapun, és szédelegve mentem egyre közelebb a bejárathoz. Egyik kezemet a ház falán tartottam, biztos, ami biztos, nehogy összeessek.
Aztán mély levegőt vettem, és beléptem az ajtón. Pontosan az történt, amitől a leginkább féltem. Az édesapám magába roskadva ült a kanapén, amíg a mentősök összeszedték az édesanyámat.
Azonnal odarohantam apámhoz.
- Mi történt...? – kérdeztem légszomjjal küszködve.
- Az... az édesanyád egyszer csak összeesett... Nem tudtam mit csinálni. – Csaknem sírt.
Majd az édesanyám felé fordultam. Hamuszín arca nem mutatott érzelmet – el volt ájulva. A mentősök rárakták egy hordágyra, és rákötözték. Az egyikük megismert. Szánakozó és egyben bosszús pillantást vetett rám, majd felkapta a hordágyat, és megindult kifele. Követtük őket apával, bezártuk az ajtót, és felszálltunk a mentőautóra.
A könnyeim patakokban ömlöttek, folyt az orrom, és zsebkendő sem volt nálam.
Úgy éreztem, hogy a szívem megszakad, úgy aggódtam anyámért, és annyira átkoztam magam a szertelenségem miatt. Hogy tehettem ezt? És ha anya meghal most miattam? Ránéztem a békésen kisimult arcára. A mentősök olyan gyorsan vezettek, szlalomoztak az autók között amennyire csak lehetséges volt, bár én mégis azt kívántam, hogy sietnének jobban.
Apám egy szót sem szólt, csak fogta anya kezét. Ha tudná, hogy mindez az én művem! De hamarosan meg fogja tudni. El kell majd mondanom neki. Most nem. Egyelőre beszélni sem tudok, úgy bőgök, mint egy óvodást. Le kell csillapodjak. Mély lélegzetet vettem, majd még egyet. A táskám még mindig a vállamon volt, kivettem belőle az ásványvizemet. Nagy kortyokban megittam a maradékát, majd az üres üveget visszaraktam a táskámba.
Nem volt szándékos, mégis eszembe jutott a mai verseny. Szomorú szívvel gondoltam, rá, mert tudtam, hogy nem tudnék indulni. Addig nem, amíg nem látom az édesanyámat újra egészségesen. Így pedig az egész jövőm elúszott. A versenyt tízévente tartják. Hát, ideje más pályaválasztás elé nézni.
Mikor megérkeztünk a kórházba, anyut elvitték, mi meg kint maradtunk a váróhelységben. Idegességemben tovább firkálgattam a kezemben tartott lapra. Szinte nem is figyeltem, gépiesen karcoltam fel a papírra az utolsó sort. Tökéletes. Kár, hogy pont most született meg, mikor már túl késő.
A papír maszatos lett a könnyeimtől. Az írás olvashatatlanná vált, számomra mégis tiszta, és világos volt. Önkéntelenül az órára pillantottam. Még bőven lenne időm.
Az édesapám finoman megkocogtatta a vállamat.
- Menj csak.
Két szó. De ez a két szó megrémisztett és reménnyel töltött el. Nem mehetek, mégis mennem kell. Bátorítást remélve ránéztem az apámra. Bólintott, bár látszott rajta, hogy nagy áldozatot hoz.
- Én itt leszek mellette.
Mély levegőt vettem, és felálltam. Majd hátra sem nézve elfutottam. Gyorsan felugrottam arra a buszra, amelyik a lehető leggyorsabban haza tud vinni. Kezem-lábam remegett, alig bírtam megállni. De nem ültem le, mert féltem, hogy ott maradok. Csöndes agóniában vártam, hogy megérkezzek. Mielőtt még teljesen elhagytam volna magam, leszálltam a megfelelő megállóban és próbáltam nem megfulladni a rám törő deja vu-től. Ugyanitt, de egy másik időpontban. Mielőtt ráléptem volna az útra, jó alaposan körülnéztem. Nem ismétlődhet meg ez a mostani eset! Az nem lehet!
Mikor megbizonyosodtam róla, hogy közel s távol egy autó sincs az útón, gyorsan átsiettem. A gyomrom remegett, mert emlékszem, hogy hogyan tettem meg ezt az utat pár órával ezelőtt. Azóta nem sok minden változott bennem. A bűntudat iszonyú erővel hasogatott, de csak mentem tovább, leszegett fejjel.
Hazaértem. Benyitottam a hevenyészve bezárt ajtón, és körülnéztem. Most minden olyan csendes és üres volt, vagy talán csak azért, mert tudtam, hogy hol vannak a szüleim. Mély levegőt véve beléptem a szobámba, és átöltöztem. Felvettem a csodaszép, elegáns ruhámat, harisnyába bújtattam a lábaimat, és egy leheletnyi sminket kentem az arcomra. Majdnem elsírtam magam, mert tegnap még azt beszéltük anyuval, hogy segít nekem előkészülni, sőt, mind a ketten ott lesznek a versenyen.
Mikor menetképes voltam, átírtam a meglévő kottát egy tiszta papírra, és gyorsan, de csendesen elhagytam a házat. A verseny már elkezdődött, de nem aggódtam amiatt, hogy lekésem a saját előadásomat. A nevem kezdőbetűje eléggé hátul van a névsorban, és még akár órák is eltelhetnek anélkül, hogy engem hívnának. Talán lesz időm megnyugodni. Talán képes leszek lejátszani a dallamomat sírás nélkül.
Mennyire megváltozott minden! Nem egészen huszonnégy órája a szüleimmel tervezgettem a mai napot, most meg...?
A mellemben valami hatalmas üresség volt, fájt, lüktetett. Vissza akartam menni a kórházba. Most rögtön. De sajnos, mint azt már olyan jól megtanultam, a kötelesség előbbre való a saját vágyainknál. És ez itt most nem csak rólam szól. Ez lenne a jövőm, az általam választott út. Ezért nem megyek vissza anyához, ezért nem roskadok össze a fájdalomtól.
Benyitottam a zene suli ajtaján. Az előadások már javában mentek, még szerencse, hogy nem kell bejelentkezni, mert azt már megtettem egy hónapja. Leültem az utolsó sorba, és hallgattam az isteni muzsikát, amely a kisfiú ujjai alól áradtak. Egyértelműen csodálatos volt. Mégsem jobb, mint az én darabom.
Valahol mélyen sejtettem, hogy nem itt kéne üljek a többi néző közt, ezért odamentem az információs pulthoz, ahol elmagyarázták nekem, hogy merre vannak a versenyzők ülése. Oda vettem az irányt.
Innen nem lehetett látni az előadásokat, de hallani kitűnően lehetett. Csodálatos zenék szóltak. Egy könnycsepp majdnem kigurult a szememből, éppen hogy elcsíptem, és letöröltem. Még nem engedhetem el magam. Még nem. Majd a verseny végén. Nagyot sóhajtottam, hogy megnyugodjak.
A gyerekek, akik mellettem ültek, többségükben mind ismerősök voltak. De ma nem. Ma mindenki idegen volt számomra. Egyre több lett az üres hely, és a végén már tudtam; én következem.
Szólítottak, és én felálltam, próbáltam nem figyelni a lábaim remegésére.
Leültem a zongora mellé, és elkezdtem játszani. Szívemet lezártam, arra a pillanatra, és csak arra figyeltem, hogy a helyes billentyűket üssem le. Az ujjaim simogatták a zongorát, majd egyre gyorsabban száguldoztak rajta. A mű eleje lassú volt, melankolikusan zengett a levegőben. Majd egyre jobban begyorsult. A szomorú hangvétel végigkísérte a zenémet. Eleinte, mikor elkezdtem írni, nem találtam ilyen szomorúnak, de talán az elmúlt idő eseményei megkeserítették ezt a csodás dallamot. A körülöttem ülő embereket kizártam az agyamból, egy burokkal elválasztottam magamat tőlük. Egyedül maradtam a fájdalommal és ezzel a leplezetlenül szomorú zongoraszóval.
De, a rám törő fájdalom hullámok ellenére nem hagytam abba. Játszottam, kitartón, amíg csak tudtam. Ameddig tudtam, hogy még nem késő.
Akarva-akaratlan elkezdtek hullani a könnyeim, amikor a vége felé közeledtem. A látásom már elhomályosult, de hála annak a sok-sokévi kitartó zongorázásnak, fejből tudtam, hogy hol vannak a billentyűk.
Majd rátértem a lényegre; az utolsó sorra. Tökéletesen beleillettek, ezzel egészítették teljessé a harmóniát.
Befejeztem. Lejátszottam a művemet. Rengeteg munkám volt benne, és tudom, hogy nem hiába. Felálltam, hogy meghajoljak. Majd észrevettem az édesapámat. Ott állt leghátul, sírt, ez jól látszott. És akkor megértettem.
Mindennek oka van. Annak is, hogy én most itt állok. Az édesanyám meghalt, de a versenyt megnyertem. Ezt tudtam, legbelül éreztem.
El akartam menekülni innen. El ebből a kegyetlen világból!
Képzeletemben szárnyakat növesztettem, és el, messze szálltam a valóságból.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Carrie:

Most én is ott ülnék legszívesebben a nézőtéren, és én is megkönnyezném ezt a darabot, mert az a színes, érzelmi háttér, amibe beletetted, csak még tökéletesebbé teszik. A kétely, amit a lány érzett amiatt, hogy menjen – e erre a versenyre, a zongorázás közbeni érzelmek, egy rossz lépés következménye… mind – mind úgy írtad le, hogy az ember a sajátjának érzi. Gratulálok a novelládhoz, nagyon szép munka

Join:

Bevallom, először azt gondoltam, hogy egy elkényeztetett öntörvényű lányról olvasok, de később megcáfoltad a gondolataimat. Csodálatosan írtad le minden sorát a művednek. Nem vagyok egy sírós fajta, de kissé elhomályosodott a szemem a végére. Teljesen átéreztem, mit is érzett a lány és nagyon megfogott, csak gratulálni tudok!

Lea:

Először is, hadd nyújtsam virtuálisan a kezem, hadd szorítsam meg a tiédet gratuláció céljából! Annyira érzékletesen vitted végig a történetet, annyi színt, annyi érzelmet csempésztél minden bekezdésbe, hogy ember legyen a talpán, aki kibírja elérzékenyülés nélkül. A döntések mindig nehezek, legyenek bár könnyűek, vagy olyan súlyosak, mint a történetedben, de te gördülékenyen vitted végig a cselekményt elejétől a végéig, ami azért tiszteletet ébreszt másokban. Véleményem mellé csatolom őszinte gratulációmat és szerencsekívánságok tömkelegét.

2. novella - A zene szárnyain pályázat

Az életem egy zongorakompozícióban

Csak álltam és nem mozdultam. Monoton néztem az előttem lévő fehér ajtót, de nem nyúltam a kilincsért. Úgy éreztem minden izmom ólomsúlyú. Nem bírtam felemelni a kezem. Végül mégis elszántam magam, de összeszorult a mellkasom.

A szoba, melybe beléptem, majdhogynem üres volt. A falak a lila és a rózsaszín átmenetében pompáztak, bár színűket elhomályosította a sok sötétítő, amit két-három napja aggattam az ablakokra. Bútor egyáltalán nem volt a középen elhelyezkedő hófehér zongora kivételével. A falakat képek fedték be. Rengeteg fénykép, melyek hat gyönyörű hónapot meséltek el. Azonban, mint minden jónak, ennek is hamar vége szakadt. Túlságosan is hamar. Tudatom legmélyén tisztában voltam azzal, hogy ennek nem így kellett volna lennie, de mégse tudtam ellene tenni. Tulajdonképpen végignéztem tétlenül, hogy a Sors oly kegyetlenül elveszi tőlem életem értelmét, és ez mérhetetlen dühvel töltött el. Azonban én dühöngés, törés, zúzás helyett máshogyan adtam ki magamból ezt az érzést. Zenével. Amélia elvesztése után már csak a zene maradt nekem.

Izmaimat nagy nehezen mozgásba lendítve a zongorához sétáltam, helyet foglaltam, majd játszani kezdtem. Nem gondolkoztam csak átadtam magamat az érzéseknek, és hagytam, hogy önálló életet éljenek az ujjaim a billentyűkön. A tudatalattim először a kellemes érzéseket, a boldogságot idézte fel, melyet Amélia megismerésekor éreztem. Hirtelen megjelent a szemem előtt az a nap.

Szokásomhoz híven aznap is a parkon keresztül mentem hazafelé a munkából. Már nem emlékszem, hogy miért, de siettem, így nem vettem észre a velem szembe jövő lányt, aminek az lett a következménye, hogy nekiütköztem, és mindketten a földön kötöttünk ki. Sűrű bocsánatkérések közepette segítettem neki felszedni az elejtett holmikat, míg ő csak mosolygott, és folyamatosan azt hajtogatta, hogy nincs semmi baj. Aztán mikor a kezébe akartam adni a dolgait, mozdulni sem bírtam. Éreztem, hogy ott helyben valami a hatalmába kerített, és soha nem fog elengedni. Haja ébenfekete volt, hosszú, enyhén hullámos, szemei akár az ónix. Bőre enyhén barna. Nyár lévén gyönyörű piros ruhát viselt, mely csak még jobban kiemelte hajának és szemének feketeségét. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Igazából az térített magamhoz, hogy láttam, zavarban van. Észhez kaptam, elmosolyodtam, átadtam a könyveit, füzeteit, felsegítettem a földről, és ellensúlyozva a kellemetlenségeket meghívtam egy italra. Legnagyobb örömömre igent mondott. Miközben italunkat fogyasztottuk, sokat beszélgettünk. Végül búcsúzáskor megbeszéltünk egy újabb találkát. Aztán azt követte még egy, és még egy, és így tovább. Szép lassan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és három hét után kijelentettük, hogy egy pár vagyunk.
Akkor úgy éreztem, hogy végre révbe érek, ám ezt a képzetet egy vasárnap délután tökéletesen szétzúzta.

Az is csak egy szokásos napnak indult. Miután felkeltünk, Amélia a konyhába indult reggelit csinálni. Megreggeliztünk, felöltöztünk, majd elmentünk sétálni, hogy valahogy elüssük az időt. Bő két órát sétálhattunk, majd felfrissülve visszamentünk a lakásba. Mivel nem volt jobb dolgunk, elhatároztuk, hogy nézünk valami DVD-t. Előrementem, hogy kiválasszam a filmet, míg Amélia hozott pattogatott kukoricát és italt. Már épp ültem volna le a kanapéra, mikor két egymást követő hatalmas csattanásra lettem figyelmes. Azonnal a konyhába rohantam, és Améliát a földön összeesve találtam.

Éppen ennek a résznek a felidézésekor kapcsolódott bele a zongorajátékomba egy hegedű, mely a szomszéd lakásból szólt. Fájdalmasan elmosolyodtam és még jobban beleéltem magam a dallamba, melyet most már a hegedű és a zongora együttesen alkotott.

A rémület jeges kézként mart a szívembe. Azonnal szerelmem mellé rohantam, és próbáltam felébreszteni, de semmi. Pulzusa, hála istennek, volt, így tétovázás nélkül hívtam a mentőket. Szerencsére hamar megérkeztek, megvizsgálták Améliát, majd betették a mentőautóba és bevitték a kórházba. Ezután következett életem leghosszabb két órája. Nem tudtam magammal mit kezdeni. A kórház folyosóján mászkáltam fel s alá, majd megőrülve az izgalomtól. Végül megjelent az orvos.
- Ön Ms. Reyes hozzátartozója?
- Igen, az élettársa vagyok. Mondja Doktor úr, jól van?
- Sajnálom, de nem. Ms. Reyesnek egy kisebb agyvérzése volt, melyet, hála a gyors ellátásnak, kezelni tudtunk, azonban még egyet, aminek nagy a valószínűsége, hogy bekövetkezik, nem élne túl. Egy öröklődő betegség miatt túl gyenge a szíve, így hajlamos a betegségre. Sajnos nem tudok mást javasolni, csak azt, hogy vigyázzon rá, kímélje az életét, és ha bármi történik, azonnal forduljanak orvoshoz – idéztem fel magamban azt a párbeszédet, mely egy világot döntött össze bennem.
Persze mindazt, amit velem megosztottak, közölték Améliával is, aki először nem akart hinni a fülének, majd pedig belenyugodott. Csodálkoztam, hogy ilyen könnyen el tudja fogadni a helyzetet. Nekem nem ment. Még egy pár napig nem engedték ki a kórházból, és én minden napomat vele töltöttem. Ha ébren volt, igyekeztem erős lenni, vidám dolgokról beszélni, ha pedig aludt, akkor csak ültem az ágya mellett, és utat engedtem a keserűségemnek, a fájdalmamnak. Így telt el egy hét, aztán végre haza mehettünk.

Ekkor már három és fél hónapja alkottunk egy párt. Ezután következett egy olyan két hetes időszak, amikor még a széltől is óvtam, de Amélia kijelentette, hogy nincs porcelánból, és ha ezt így folytatom, nem lesz jó vége, mert már nagyon elege van. Ezen az emléken muszáj volt elmosolyodnom, hiszen mindig is szerettem, amikor paprikásabb hangulatban volt. Olyankor mindig jó volt kibékíteni…

Aztán az a két hét elillant, és Amélia állapota egyre csak rosszabbodott. Fokozatosan fáradtabb lett, és már a kisugárzása sem volt a régi. Az utolsó hétben már enni sem akart. Rettentően fájt, hogy így kell látnom.

Aztán elérkezett az a bizonyos nap. Reggel megkért, hogy kísérjem el a fürdőbe, mert már felállni sem volt ereje, de már nem értünk el a fürdőig. Az ajtótól két méterre Amélia összeesett. Rémülten kaptam utána, és már épp fektettem volna le a padlóra, hogy hívom a mentőket, mikor gyengén, de megszorította a kezemet. Ránéztem, és a tekintete belém égett. Ónix szemei kezdték elveszíteni fényüket, csak a könny és a fájdalom csillogott bennük. Szája kiszáradt, beszélni már nehezen tudott, de erőt vett magán, és a szemembe nézve, fojtott hangon megszólalt.
- Kérlek, Anthony, ne hívd a mentőket. Már úgy sem tudnak segíteni. Beletörődtem abba, hogy az én időm lejárt. Bár sajnálom, hogy csak ennyi időt tölthettem veled, tudnod kell, hogy semmit nem bánok. Életem legszebb fél éve volt. Szeretném, ha nem szomorkodnál miattam sokáig. Folytasd az életed, légy újra szerelmes. Ha te boldog vagy, én is az vagyok, legyünk akármilyen távol is egymástól.
- Amélia… - halt el a hangom.
- Szeretlek Anthony.
- Én is szeretlek Amélia – feleltem a sírástól fojtott hangon, majd lágy csókot leheltem Életem remegő ajkaira, és szinte hallottam, ahogy kiszáll szerelmemből az élet.

Ez az emlék felidézése után az ujjaim megálltak a zongorabillentyűk fölött. Nem tudtam tovább játszani, és nem is akartam. Mintha a szomszéd szobában hegedülő személy is egyetértett volna velem, ő is abba hagyta a játékot. Keserűen elmosolyodtam, és hagytam had öleljen körbe a csend és a sötétség. Tisztában voltam azzal, hogy azt ígértem Améliának, tovább lépek, de tudom, érzem, hogy nem fog menni. Könnyfátyolos tekintetemet a szoba mennyezetére emeltem, és úgy suttogtam.
- Az ember életében csak egyszer jön el az igaz szerelem, és nekem az a te személyedben érkezett meg. A szívemet rabul ejtetted ott a parkban, mikor először találkoztunk, majd pedig magaddal vitted, mikor végleg lehunytad a szemed.
Ezután felálltam, lecsuktam a zongora tetejét, és kisétáltam a szobából, magam mögött hagyva a boldog múltat egyenesen a fájdalmas, hosszú jövőbe.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Lea:

Kicsordultak a könnyeim olvasás közben J. Roppant érzékletesen írtad le a férfi néma szenvedését, amiket a zongora segítségével keltett életre. A szomszédban megszólaló hegedű tökéletesen festette alá a már egyébként is borongós hangulatot. Néhol kissé pontatlan volt a szóhasználatod, de ettől eltekintve azt hiszem, teljes szívemből gratulálhatok neked ezért a műért.

Carrie:

Írhattad volna az e-mailbe, hogy készítsek elő egy százas zsebkendőt! Szívszaggatóan gyönyörű, és ahogy megszólaltattad a zenét *hangos sóhaj*Gratulálok! Éreztem a hangszerek lüktetését, láttam magam előtt mindent, tökéletesen összehangoltad! Nekem pindurit rövid volt, úgy olvasta volna még, mert annyira elmerültem a történetben, és akármilyen fájdalmas is, fájó volt visszatérni!Szép munka, legalább ilyen jókat a továbbiakban is

1. novella - A zene szárnyain pályázat

A darumadár

A hideg őszi szél végigsuhant a parkon. A földön heverő elsárgult és megszáradt levelek bánatosan zizegtek. Az eget vastag és szürke felhőréteg borította, eltakarva a gyenge novemberi napsugarakat, amelyek még próbáltak volna mosolyt csalni az emberek arcára. A város teljesen kihalt volt, csak egy ember kószált céltalanul a park ösvényén. Ő is úgy érezte, hogy kihaltak belőle az érzések. Olyan volt számára az őszi, novemberi táj, mint a belsője. Bánatos, sivár, élettelen. A lépései alatt ropogó avar minden apró reccsenése bántotta a fülét. El akart menekülni a világból egy néma, érzelmek nélküli, békés tájra. Egy dolog tartotta a Földön: a veszteség fájdalma.
Odasétált a park egyik fájához és a tekintetét ráfüggesztette. A hatalmas tölgy kérgében még mindig jól látszott a felirat, amelyet három hónappal korábban belevésett. Lassan felemelte a kezeit és az ujjai végigsiklottak a betűkön és a kicsi madáron. Mintha csak erre az érintésre várt volna az agya, a régóra hiányolt emlékképek megrohanták. Lehunyta a szemét és látta őt, a tökéleteset teljes valójában.
A mézszőke hosszú haját, amelybe a tavaszi szellő játékosan belekapott.
A két tengerszínű szemet, mely olyan erővel ejtette rabul a pillantását minden alkalommal, hogy csak keserves kínok által tudott tőle elszakadni.
A pisze orrot, amely minden bosszús alkalommal vidámságot hozott számára.
A két cseresznyepiros ajkat, ami annyi szép szónak mutatott utat.
Tovább süllyedt az emlékezés súlya alatt, de nem akarta, hogy abbamaradjon, amire hetek óta vágyott.
A fülében csengett a lány nevetése, amelyet a világ legszebb hangjának tartott. Minden pillanatban mosolyt csalt az arcára az édes szimfónia.
A száján érezte a puha ajkakat, amelyek mézédes csókokkal kényeztették őt.
Felrémlett előtte a puha és hamvas bőr, amit minden alkalommal boldogan csókolt és érintett.
Felpattantak a szemei és csalódottan vette tudomásul, hogy a lány nincs mellette. Végigfuttatta a tekintetét a környéken, de semmi nem változott, amíg ő a múlton merengett. Szomorú sóhaj szaladt ki a száján és leemelte a kezét a vésetről. Tudta, hogy el kell mennie, de képtelen volt. Nem volt ereje otthagyni azt a helyet, ahol az utolsó boldog pillanatokat töltötték együtt. A meleg, nyári délután túl gyorsan elrepült mellettük és a másnap reggel túl hamar jött el számára.
Újra megjelent előtte az a borzasztó pillanat. Hallotta a lány szavait, amelyek mind azt bizonygatták neki, már nem szereti őt. Akár igaz volt, akár nem, egy dolog nem változott azóta sem. Ő még mindig szerette.

***

A napok, a hetek, a hónapok elsuhantak mellette. A környezete elhitte neki, hogy azon a hideg őszi napon le tudta zárni a kapcsolatot magában. Valójában csak annyi változott, hogy már a boldog pillanatokra is tudott emlékezni. Megpróbálkozott a legnehezebbel: élni nélküle. Folytatta a munkáját, eljárt szórakozni, a családja és a barátai kedvéért újra mutatott érdeklődést a nők iránt. De minden alkalommal a fülében zengett, ahogy a lány közli vele: nem szereti és mindkettőjüknek jobb lesz külön. Ebben ő nem hitt és erre komoly oka volt. Azon a reggelen a kék szemekben látta a fájdalmat és a kétségbeesést. Valahol a szíve mélyén még mindig bízott. Hitte, hogy nekik van még közös jövőjük. Nem találkozott vele fél éve, de látta minden nap. A fényképeiken, az emlékeiben, az álmaiban, a szívében.
Ezért érte váratlanul, mikor azon a márciusi reggelen felbukkant. A megszokott útvonalon haladt a munkahelyére, mikor megpillantotta őt. Az újságosbódé összes napilapjának címoldalán az ő képe szerepelt. Felvásárolta az összes különböző magazin egy-egy példáját, majd az irodában a saját kis szobájába bezárkózva vette a kezébe a lapot. Remegő kezekkel próbálta széthajtani és odalapozni, ahol róla van szó. Minden magyarázatot nyert a papírokon szereplő szavak és mondatok által.
Akit a világnál is jobban szeretett, megtette az utolsó lépést, hogy elismerjék, mint színésznő. A lány lett a legújabb sikerfilm főszereplője, milliók rajonganak érte és minden lépését követi a sajtó. Az egyik bulvárlap tudni vélte, hogy egy borongós augusztusi napon mondott igent a felkérésre. Neki is rémlett az a nap. A kapcsolatuk végének a napja.
Maga elé húzott egy hófehér lapot és elkezdte hajtogatni. Soha nem volt kézügyessége, egy dolog volt, amit meg tudott hajtani bármilyen papírból. A kezei közöl néhány perccel később egy papír darumadár került ki. Régen mindig ezt adta a lánynak a legváratlanabb pillanatokban, hogy tudja, szereti és számíthat rá. Nem törődve azzal, hogy akár ki is rúghatják, elhagyta a munkahelyét és fogott egy taxit, amivel elvitette magát a régi lakáshoz. Nem volt biztos abban, hogy nem költözött el, egészen addig, amíg meg nem látta az ott nyüzsgő fotósokat, operatőröket és kamerákat az utcában, a kis lakás előtt. Kifizette a fuvart és sétálni indult. Ő már ismerte a járást, így tudta, hogy merre kell mennie ahhoz, hogy a hátsó bejárathoz kerüljön. Sikeresen kikerülte az összes zavaró tényezőt és eljutott a lány szobájának ablakáig. Nem kopogott be, nem jelezte, hogy ott van, csak letette a kis papírt az ablakba, arra a helyre, ahová régen is tette a kis ajándékokat. Ő megmutatta a lánynak, szereti.

***

Késő éjjel arra ébredt, hogy kopognak a lakásának az ajtaján. Álmosan ült fel és dörgölte meg a szemét. Fogalma sem volt arról, hogy ki az, aki az éjszaka közepén kíváncsi rá. Várta, hogy majd abbamarad a kopogás és békén hagyja a látogatója, de ez nem történt meg. Az orra alatt morgolódva csoszogott el egészen a bejárati ajtóig, majd kitárta. A tüdejében akadt a lélegzete, mikor meglátta az előtte álló lányt.
A haja szoros kontyba volt fogva, az arcára valaki rengeteg sminket kent, a ruhája vagyonokat érhetett. A legfeltűnőbb azonban a vörös és feldagadt szemei voltak. Az ujjai között forgatta a madarat, amit hetekkel ezelőtt hagyott az ablakban. Beengedte őt, majd bezárta az ajtót. Látta rajta, hogy túl sok volt neki.
Mögé lépett és néhány mozdulattal kibontotta a kontyot. A lány haja leomlott a hátára és ő újra érezte, valami kezd visszatérni. Végigsimított a hamvas bőrön és az érintése nyomán a szeretett nő karja libabőrös lett. Maga felé fordította és belenézett a szemeibe. A kékség elnyelte őt, ahogyan azt korábban annyiszor tapasztalta.
Miután képes volt feleszmélni a bódulatból, előkereste a nála maradt holmikat és elkísérte a fürdőbe. Úgy érezte, hogy a szíve annyira hevesen dörömböl a mellkasában, hogy kiugrik onnan. Nem tudott nemet mondani neki, soha nem lett volna elég ereje hozzá. Azt sem bánta volna, ha kihasználja, csak maga mellett tudhassa egy kicsit.
Főzött két csésze kamillateát, ami minden alkalommal megnyugtatta a lányt. Amint kilépett a fürdőből, csak egy hétköznapi ember volt. Ebben a lakásban azonban ő volt a világ legcsodálatosabb embere, tehetett bárki bármit. Bementek a hálóba és letelepedtek az ágyra egy-egy csészével. Sokáig csak némán ücsörögtek egymással szemben, szavak nélkül. Úgy tűnt, a nő zavarban van, amit csak nehezen tud leküzdeni.
Ahogy a gát felszakadt, úgy ömlöttek belőle a szavak és úgy keseredett el még jobban. A történet végére könnyek áztatták az arcát. Ő csak közelebb húzódott és átölelte. Simogatta az arcát, a karját, a hátát, csak azért, hogy egy kicsit megnyugodjon és megtehesse a vallomását. Érezte minden porcikájával a karjaiban lévő lányt, a benne lévő feszültséget, ami kezdett tovaszállni. Az ölelő karok és a néha rá pillantó tekintet azt mutatta neki, nincs egyedül az érzéseivel. Amikor a lány lecsillapodott és szinte teljesen megnyugodott, óvatosan eltolta magától. Végigfuttatta rajta a szemét, hogy mennyit változott az emlékeihez képest.
A mézszőke haja a feltűzött állapota miatt most sokkal egyenesebb volt, mint a hétköznapokban, de megmaradt olyan selymesnek, amilyen volt. A tengerszín szemekből áradó érzelmek a szívéhez szóltak, akárcsak régen. A cseresznyeszín ajkak remegve várták, hogy újra csókot leheljen rájuk. A puha és hamvas bőr csak még kívánatosabb lett az elmúlt idő alatt. A csilingelő szavak, amelyek elhagyták az ajkait, most tele voltak félelemmel és bánattal, amin enyhíteni akart.
Lassan, óvatosan húzta magához a lány arcát, hogy hosszú idő után újra birtokba vehesse a puha női szájat. A két ember minden porcikája együtt mozgott. Két régi ismerős találkozása volt ez, két ismerősé, akiket egymásnak teremtett a sors.

***

A reggeli ébredés fájdalmas és félelmetes volt. A korai reggelt sosem szerette, mert dolgoznia kellett. Emellett ott volt egy álom, ami nem hagyta nyugodni. Egy álom, amiben vele volt a lány is. Az oldalára fordult és a mellette heverő párnán talált egy sárga hajtogatott darumadarat. A papírt megismerte, ilyenekre jegyzetelt a konyhájában. Remegő kezekkel vette fel a kis állatot és indult meg kifelé. Alig nyitotta ki az ajtót, tudta, hogy nincs egyedül. A levegőben sülő szalonna és tojás illata terjengett. A konyhába belépve megláthatta, hogy a lány áll a tűzhely mellett, hogy elkészítse számára a tökéletes reggelit. Mögé lopódzott és óvatos csókot nyomott a fedetlen nyakára. Ahogy felé fordult és rámosolygott, a szíve hatalmasat dobbant. Tudta, ez a nő már örökké az övé és ezt azzal érdemelte ki, hogy képes volt feltétel nélkül szeretni.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Carrie:

Ez a novella valami fantasztikus. Gyönyörűen fogalmaztál, a tájleírás, az érzelmek ábrázolása mind osztályon felüli volt. Láttam magam előtt minden egyes mozzanatot kristálytisztán. A történet maga bevallom, meglepő volt, mert nem boldog végre számítottam, de ez így lett tökéletes. A darumadár ötletét szerettem a legjobban. Ez a kis apróság olyan személyessé tette az egészet.

Nagyon élveztem, gratulálok hozzá. Ötletes, színes, érzelmekkel teli. Volt kerete, nem lógott a levegőben. Ha szeretnék, se tudnék rá rosszat mondani.

Lea:

Csak gratulálni tudok. A novella párbeszédek nélkül is tökéletesen visszaadott minden érzelmet, minden, a világban kavargó színt és jelenetet. Nagyon finoman fogalmazol, ez tetszik. Szerettem, ahogy körülírod a dolgokat, itt-ott csak sejtetve, micsoda érzelmek munkálkodnak a háttérben. Jó, hogy volt a történetnek súlya, látszik rajta, hogy nem egy összecsapott alkotás, szépen rendszerbe szedted a történéseket. A darumadár ötlete kedves színvolt volt, a történet előrehaladtával tökéletes metaforája lett az elhagyatottságnak, majd a boldog beteljesülésnek.