Érzések
Kislánykoromban sokat álmodoztam a szőke, kék szemű hercegről, hogy milyen lesz ha végre feltűnik, hogyan fogunk egymásba szeretni, hogy aztán életünk végéig boldogan éljünk.
Ha akkor tudtam volna mekkorát tévedek, és mennyire nem azt fogom kapni, amire vágytam… Nem tudom. Talán akkor sem változtattam volna semmin. Hiszen megismerhettem, boldog lehettem… és aztán elveszíthettem.
A történetem –mely túlzás lenne azt állítani, hogy életeket fog megváltoztatni, de talán segítséget nyújt abban, hogyan ragadd meg a pillanatot -, egy esős augusztusi napon kezdődött. Egy kis panzióban segítettem ki, hogy némi plusz pénzhez jussak az iskolakezdés előtt. Alig múltam tizenöt éves és szerelmes voltam a szerelem gondolatába.
Már nem emlékszem mit csináltam, talán épp a poharakat töröltem el a pultban, mikor belépett Ő. Sötétszőke rövid haj, csillogó zöld szemek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azonnal megakadt rajta a szemem. Nem így volt. Épphogy csak rápillantottam, aztán már folytattam is a munkám.
Nem volt egyedül, két barátjával érkezett. Láttam már őket korábban is, mert az emeleten laktak, ugyanis a környéken dolgoztak. Helyet foglaltak és rendeltek valami italt. Azt hiszem sört. Utólag tudtam meg, hogy aznap, az eső miatt nem tudtak dolgozni, ugyanis kinti munkájuk volt, így el akarták ütni az időt egy kis lazulással.
Kedves voltam, mint mindig, minden vendéghez, de túl nagy figyelmet nem szenteltem nekik; csak tettem a dolgom. Aztán valahogy engem is belevontak a beszélgetésbe. Eleinte csak a barátaival folytattunk eszmecserét, Ő csendesebb volt, csak néha főzte hozzá a saját gondolatait.
A lassú, nehézkes beszélgetésből egyre barátibb csevely lett, érintve személyes témákat is, de ez valahogy egyáltalán nem zavart. Nyílt voltam, őszinte, érdeklődő. És egyre jobban vonzotta a tekintetem a visszafogott, felettébb helyes –mert akkor már feltűnt milyen szépek a szemei -, szőke srác, aki a szeme sarkából mindig engem nézett. Taktikát váltottam és a beszélgetést úgy irányítottam, hogy kénytelen legyen válaszolni a kérdéseimre. Ennek eléréséért sokszor direkt neki intéztem szavaimat, ami persze a barátai figyelmét sem kerülte el, ahogy az sem, hogy Ő ugyanannyira érdeklődik irántam, mint én Ő iránta. Besegítettek nekem, célozgattak, ugrattak minket, aminek sorozatos pirulás és kuncogás lett az eredménye, valamint az, hogy megismerhettük egymást.
Ő, Barry akkor huszonkét éves volt. Tudom, tudom; ilyenkor tűnődik el az ember, hogy mit akar egy felnőtt férfi egy részben még kislánytól és fordítva is. Mentségünkre szolgáljon, egyáltalán nem olyan voltam, mint a korombeliek. A külsőm tizennyolc évesnek felelt meg, ahogy a gondolkozásom is komolyabb volt, mint az évfolyamtársaimnak. Éppen ezért is lepődött meg nagyon, mikor meghallotta, hogy csak tizenöt vagyok.
- Tényleg? –kérdezte.
- Igen –nevettem el magam döbbent arca láttán. –Miért, mennyinek gondoltál?
- Tizenhét-tizennyolc –válaszolta, ami csak még jobban megdobogtatta a szívemet. Akkor már tudtam Ő mennyi, és örültem, hogy nem gyerekként kezel.
A beszélgetés folyt a maga kis medrében, érintve a legzavarbaejtőbb témákat is, de én már nem foglalkoztam azzal mi kínos és mi nem az. Csak az számított, hogy ott van, láthatom és hallhatom a hangját. Teljesen elcsavarta a fejem.
Kis idő elteltével a barátai egy kicsit jobban felöntöttek a garatra, mint kellett volna, ezért egyikük, Chase, felment lefeküdni, míg Paul lent maradt velünk, de láthatóan már alig tudott egyenesen ülni. Barry nem tartozott ebből a szempontból közéjük. Ő nem ivott sokat, sőt, azt hiszem csak egy sör volt, utána pedig narancslevet kért.
Annak ellenére, hogy Paul mennyire nem volt józan, Barry kitalálta, hogy biliárdozzanak, de Paul-nak nem volt kedve hozzá. Bevallom, vártam, hogy megkérdezzen engem is, és nem is kellett csalódnom. Odafordult hozzám, láttam, hogy hirtelen nem tudja, hogyan fogjon hozzá, de aztán összeszedte magát.
- És neked lenne kedved hozzá, Erica?
- Még sosem biliárdoztam, nem tudom, hogyan kell –vágtam rá őszintén, mire felcsillant a szeme.
- Majd én megtanítalak –ajánlotta, amitől a pulzusom azt hiszem az egekig szökött.
- Nem is tudom… - hezitáltam. –Nem hiszem, hogy ez jó ötlet –mondtam végül, amivel rendesen le is hervasztottam arcáról a mosolyt.
Hogy miért nem ragadtam meg a lehetőséget és egyeztem bele azonnal? Mert féltem. Felülkerekedett rajtam a gyermeki énem, ami nem akart előtte bénázni. Ne tudjátok meg, utána hogy akartam a fejem a falba verni a gyávaságom miatt…
Ezek után még beszélgettünk ugyan, de kissé lelankadt a hangulat, majd eljött a műszakom vége. Összeszedtem a cuccaimat, elköszöntem tőlük és már majdnem az ajtónál jártam, mikor valami kényszer hatására, mintha nem is én irányítanám a mozdulataimat, hátrafordultam és megszólaltam:
- Holnap megtanítanál biliárdozni?
Arcán ismét boldog mosoly terült el, aminél szebbet még életemben nem láttam.
- Persze –válaszolta.
Ez az egy szó bearanyozta az egész estémet és éjszakámat. Türelmetlenül vártam a másnap reggelt és imádkoztam az esőért, hogy ismét ne tudjanak dolgozni, és újra együtt tölthessük a napot.
Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, másnap hét ágra sütött a nap. Talán fényesebben, mint eddig bármikor, bár az is lehet, hogy csak én láttam úgy. Csalódott voltam, hiszen mire beértem a panzióba, ők már nem voltak ott. Egyértelműen kihasználtak a szép időt, hogy behozzák a tegnapi lemaradásukat, és hiába rimánkodtam esőért, senki sem hallott meg. Már kezdtem volna feladni a reményt, hogy egyáltalán láthatom, mikor szemerkélni kezdett. Hihetetlen boldogság kerített hatalmába egy pillanat alatt… Egészen addig, míg rá nem néztem az órára, és meg nem láttam, hogy alig tíz perc maradt a munkaidőmből. Lázasan kutattam megoldás után, de nem találtam. Hiába akartam maradni, nem tehettem, ugyanis a bátyám jött értem kocsival, hogy hazavigyen és tudtam, utána már nem fog ráérni, hogy visszajöjjön.
Lógó orral ültem be mellé, és mikor épp kanyarodtunk volna ki a parkolóból, Barryék megérkeztek. Szomorú voltam, dühös és azt hiszem részben összetört is. Tudom, furcsa elképzelni, hogy valóban ezt éreztem, pedig így volt.
Másnap már reménykedni sem mertem. Nem volt forgalom, így munkám sem nagyon akadt. Csak ültem a pult mellett, bámultam kifelé a napsütésbe és Ő járt a fejemben. Emlékszem mélyet sóhajtottam és eldöntöttem; nem gondolok rá többet, hiszen esélyünk sincs találkozni, ám mikor az ajtó felé fordultam, őt pillantottam meg. Épp felém tartott, szívdöglesztően mosolyogva. A szívem, mint egy őrült verte a bordáimat. Attól féltem menten kiugrik.
- Szia –hallottam meg a világ legcsodálatosabb hangját, ami még most is –miközben ezt írom -, a fülemben cseng. – Mikor biliárdozunk? –kérdezte.
Alig akartam elhinni, hogy még emlékszik rá, ám ahogy szemébe néztem, láttam mennyire várta már ezt a pillanatot.
- Amikor neked jó –válaszoltam akadozó nyelvvel.
- Nekem bármikor jó, csak előtte elmegyek tusolni –mondta, mire beleegyezően bólintottam.
Mire végzett és lejött, érkezett néhány vendég, akiket nem hagyhattam csak úgy ott, de láttam, megérti. Addig a barátaival játszott. Mikor végre nem volt dolgom, odamentem hozzájuk. Tudom, munkaidőben voltam, de az sem zavart volna, ha a főnök kirúg, csak Barry-vel lehessek.
Kevin –ő is az egyik munkatársa -, azonnal a kezembe nyomta az egyik biliárd dákót.
- Én még sosem játszottam –emlékeztettem őket, titkon abban bízva, hogy Barry majd odajön, és megmutatja hogyan kell. Láttam már filmekben, hogy ilyenkor milyen közel állnak egymáshoz a szereplők és megmondom őszintén, másra sem vágytam jobban, minthogy közel lehessek Barryhez.
Ám helyette Kevin vette fel a tanár szerepét. Megmutatta, hogyan tartsam a kezem, mire figyeljek oda, sőt, még mögém is állt, hogy jobban megértsem miről beszél. Fogta a kezem, úgy mutatta, hogyan lehet a legkönnyebben eltűntetni a golyókat. Elég magas volt, így se a mellkasa, se semmi más nem ért hozzám, csakis a keze.
- Tudjátok mit kell mondani, mikor egy gyönyörű lányt tanítotok biliárdozni? –kérdezte a többiektől. Mellettünk körülbelül négyen-öten ültek, mind Barry munkatársai. Kevin meg sem várta a választ, csak mondta. –Érezd a dákót, baby.
Ismertem már őt is annyira, hogy tudjam csak viccnek szánta, és ennek megfelelően nevettem is rajta. Mindannyian nagyon rendesek voltak, jó volt velük lógni.
Mikor már úgy láttak, hogy eléggé belejöttem a dologba, játszani kezdtünk. Párban voltunk, Kevin egy Robert nevű sráccal, én pedig természetesen Barry-vel. Minden lökésemnél a segítségemre volt, minek köszönhetően óhatatlanul is egymáshoz értünk. Ki tudna így a játékra koncentrálni? Szerintem senki. Éppen ezért Barry-nek egyre többször kellett besegítenie. Ennek ellenére mi nyertünk. Nem áltatom magam, tudom, hogy nem az én érdemem volt, de attól még legalább annyira örültem a győzelemnek, mint Barry.
Ezek után a többiek, nyilván leszűrték a kettőnk között végbemenő szikrázást, mert magunkra hagytak minket, mi pedig új játékba kezdtünk, ezúttal egymás ellen.
Talán a tudattól, hogy először vagyunk kettesben, talán csak magától, de a játékom egyre rosszabb lett, minek következtében Barry is ugyanúgy mögém állt, ahogy korábban Kevin, hogy segítsen. Kezét a kezemre tette, hasa és mellkasa a hátamhoz simult, szája a fülem mellett volt, úgy suttogta lágyan az instrukciókat. Ettől a közelségtől még a térdem is remegni kezdett, és mikor megéreztem bódító illatát, valóságos köd ereszkedett az elmémre. Alig voltam tudatában a külvilágnak. Ilyet még sosem éreztem. Azt akartam, hogy sose legyen vége a játéknak, na nem mintha annyira tudtam volna koncentrálni. Csak Barry járt a fejemben, csak ő érdekelt.
Hagyott nyerni. Mindketten tisztában voltunk ezzel, ettől eltekintve játszotta a sértettet.
- Nem hiszem el, hogy megvertél –nevetett rám, amit én ugyanúgy viszonoztam.
Beszélgettünk még egy ideig, de aztán haza kellett mennem.
Két nappal később találkoztunk újra, az utolsó munkanapomon. Nem volt túl sok időnk, mert épp akkor érkezett, mikor én már hazafelé készülődtem. Elköszöntem mindenkitől, akivel együtt dolgoztam, majd tőle is.
Úgy éreztem, a szívem megszakad, mikor elindultam kifelé. Képtelen voltam visszatartani a könnyeimet, amik megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Félúton járhattam, mikor visszanéztem. Ő is engem nézett, arca szomorú volt. Egy hajszálnyira voltam attól, hogy odaszaladjak hozzá és elmondjam neki mit érzek iránta. Már a nyelvemen volt az a bizonyos sz-betűs szó, mégsem tettem meg. Féltem megtenni.
Kényszerítettem magam, hogy megforduljak és kilépjek az ajtón. Akkor láttam őt utoljára és a mai napig átkozom magam, amiért nem mentem vissza. Tudom, naivság arra gondolni, hogy mint egy tündérmesében, csodálatos életünk lehetett volna, de ki tudja. Én hiszek a mesékben és hiszem, hogy Ő a lelkem társa, akivel ha valaha újra összehozna a sors, soha többé nem engedném el.
VÉGE
Hát igen. Ez egy tipikus tini szerelem J
Nagyon aranyos volt ez a kis történet. Tetszett, ahogy leírtad a lány rajongását, epekedését a srác iránt, és a fájdalmas búcsút.
Gratulálok!
Carrie:
Aranyos téma, az első szerelem, ami sajnos most beteljesületlen maradt. Tetszett, hogy illet a zenéhez a mondanivalód, de legközelebb jobban figyelj a helyesírásra. Nem óriási hibák voltak, tényleg csak apróságok. Kicsit felsorolásszerűen éreztem itt - ott, de a lány érzelmeit hitelesen közvetítetted.
Gratulálok a novelládhoz!
Lea:
Ó, az a bizonyos első, „örökké” tartó szerelem … J A téma mindig aktuális, és sikerült neked is hitelessé tenni a lány égig érő érzelmeit. Bár nem lett happy end a vége, azért ez is olyan tipikus – ha mondhatom így – beleélős sztori, hiszen nincs olyan ember a Földön, aki ne esett volna már szerelembe. Elvétve akadtak apróbb hibák, de nem voltak eget rengetőek, szóval szót se róluk J Gratulálok és sok sikert!
