2010. július 9., péntek

7. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

- Ne! - halk sikolyom beleveszett a végtelen, mindent ellepő sötétségbe. Mély, fagyos csönd telepedett a városra és kísértetiesen süvített a hűvös, jeges szél füleimbe, miközben a szívem apró szilánkokra zúzódott. Itt ültem a régi padunkon, a zord, macskaköves
utca mellett, a hatalmas, fényes fűzfa alatt, melynek titokzatosan
susogó lombjain keresztül beszűrődött az ezüstös holdfény - ahol
először találkoztunk. Akkor még minden olyan vidám és életteli volt:
szikrázóan sütött a Nap, a meseszép, azúrkék égbolton, melyen fehér
felhőket sodort tova az áramlat és én önfeledten néztem pajkos
játékukat. Mélyeket szippantottam a friss levegőből, melybe keveredett
az émelyítően édes fagylaltok és a könnyedén finom virágok illata,
miközben jóleső lágy, meleg szellő lobogtatta hajamat. Lazán
sétálgattam az utcán kedvenc farmeromban és egy fehér pólóban, fölötte
egy vékony dzsekivel, amit csak úgy magamra kaptam. Végre igazán
boldog voltam, élveztem a nyarat, az életet és nem törődtem semmivel.
Megcsörgettem a zsebeimben lévő kis aprót és arra gondoltam, hogy
ilyen forróságban jól esne egy kis jégkrém, hogy lehűtsem magam.
Szórakozottan odaballagtam az egyik bódéhoz, ahol milliónyi ízű és
színű nyalánkságot árultak. Választásom egy karcsú, tölcséres
eperfagyira esett, amire művészien rá volt szórva egy kis
csokireszelék is - ráadásul kiszemeltem nem csak finomnak tűnt, hanem
olcsó is volt. Az árus engedelmesen a kezembe nyomta a finomságot,
miután alaposan megszámolta a kifizetett összeget, nehogy átverjem,
majd mikor odaadta a visszajárót, szúrósan rám pillantott, amit én
csak egy kedves mosollyal viszonoztam. Csak sajnálni tudtam, hogy
ennyire bizalmatlan, megkeseredett szegény, bár meg tudtam érteni:
biztosan sokan kihasználták már. Engem még nem sokan vertek át, mert
először is: általában simán átláttam az embereken, ha hazug, csaló
szándékkal közeledtek felém, másodszor pedig: olyan szerencsés
helyzetben voltam, hogy bizony nem sokszor esett ez meg velem, mert jó
környezetben éltem. Tovább sétáltam, lelkesen, felpezsdült a vérem
ettől az időjárástól és a körülöttem visszhangzó sok kacajtól.
Figyelmetlen voltam kissé, ezért nagy bosszúságomra elbotlottam az
egyik kiemelkedő kőben és elestem, de úgyhogy a fagyi a pólómra
kenődött. Ráncokba szaladt a homlokom, mikor egy elkeseredett sóhaj
közepette vettem tudomásul, hogy vállalhatatlanul festek. Így gyorsan
feltápászkodtam, leporoltam a kezeimet, óvatosan körbe néztem, hogy
látta - e valaki, hogy milyen csúnyán orra buktam, majd sietősen
eliszkoltam a helyszínről, magam mögött hagyva az édes epres
finomságot - mintha egy embert gyilkoltam volna meg, nem pedig egy
fagylaltot. Gyorsan törtem keresztül az ember tömegen, mert már így is
elegen bámultak meg és véget akartam vetni az ingyen mozinak, ráadásul
kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Gyakran bicsaklott ki a
bokám és ezek az apró kis balesetek tökéletesen tönkre tudták tenni az
egész napomat. Szorosan behunytam a szemem, miközben még tovább
haladtam, mert nem akartam látni a csodálkozó vagy éppen röhögő
tekinteteket - csak így eshetett meg, hogy egyenest belerohantam a
végzetembe. Meglepetten pislogtam föl, mint egy ártatlan kiscica,
legalábbis szüleim és barátaim meglátásai szerint mindig így néztem,
mikor pokolian megalázó helyzetekbe kerültem - ezt most annak
tekintettem. Egy kemény, forró, kidolgozott, izmos felsőtestbe
ütköztem, aminek a látványa máris lenyűgözött, de csak a hozzá tartozó
arc dobogtatta meg igazán a szívem. A srác, aki előttem állt, sármos
mosolyával rögtön elvarázsolt és hirtelen, mintha minden rózsaszín
ködbe borult volna, még a feje fölött is glória lebegett.
Könnyelműségeim közé tartozott többek közt az is, hogy hihetetlenül
gyorsan estem szerelembe - bár eddig még senkivel sem jártam, mert
rájöttem, hogy a legtöbb fiú csak egy újabb áldozatot keres, akit
magával hurcolhat az ágyába. Ő kifejezetten nem úgy festett, mint aki
ki van éhezve és bármelyik pillanatban rám vetheti magát - de azért
igyekeztem óvatos maradni, hiába éreztem úgy, hogy szinte a föld
felett lebegek. Markáns arca, lágy, mégis karakteres vonásai
bekarcolták magukat a szívembe és éreztem, hogy ez most más lesz, már
nem is tudtam neki ellenállni. Ragyogó aranybarna szemei izgatottan
csillogtak, ajkai gyöngéd mosolyra húzódtak és én majdnem elolvadtam.
Próbáltam lerázni magamról a szerelmet, de amivel nem érdemes, avval
nem is küzdöttem soha, így hát hamar feladtam és újra elmerültem
szemeiben, akár a legtisztább, legvarázslatosabb tóban. Önmagamnak
éreztem magam, nem is lettem volna képes más arcomat mutatni egy ilyen
gyönyörű fiúnak, akiről szinte sugárzott, hogy teljes szívéből ő is
ugyanúgy érez irántam, mint én ő iránta. Bár még nem is ismertem, a
nevét sem tudtam, sőt semmit sem tudtam róla, halvány fogalmam sem
volt róla, hogy ki lehet ez az alak - de visszavonhatatlanul elrabolta
a szívemet és el kellett ismernem: beleszerettem. Ostobaságot művelnék
ugyan, ha megpróbálnám elcsábítani, hisz nem tudhatom, hogy nincs - e
barátnője, de másfelől: ha van is, akkor nem érné meg, mert akkor ezek
szerint nem épp hűséges típus, aki megérdemelné a belé vetett
bizalmam. De az lehetetlen, hogy ez a pasi mindenkire ilyen
szívdöglesztő pillantásokat lövelljen, szóval tuti tetszem neki. Addig
győzködtem magam, míg én is elbűvölően nem kezdtem mosolyogni,
miközben akaratlanul is elfintorodtam: még sosem flörtöltem senkivel
sem. Erre felnevetett, én pedig úsztam könnyed, dallamos hangjában és
elöntött a mámor, éreztem, hogy zsibbadt végtagjaimat felül
múlhatatlan bizsergés lepi el, zihálva kapkodom a levegőt, hevesen,
ritmustalanul ver a szívem, a vér dübörögve száguld ereimben, izzadni
kezdek, alig tudom lenyelni a félelmemet és a gyomromban több száz
kilométer per órával cikáznak a pillangók - bár ebben kételkedtem,
valami erősebb szárnyasokra tippeltem. Szerelmes vagyok...
- Nocsak, valaki mohó volt! - vádaskodott ellenállhatatlanul vonzó
hangján, ami egyszerre volt mély, rekedtes és férfias, valamint édesen
kisfiús, majd kérdőn felvonta egyik szemöldökét. Először nem is
értettem, hogy miről beszél, csak ábrándozva meredtem a semmibe,
miközben szívem a torkomban dobogott és hangja visszhangzott a
fejemben. Aztán felriadtam a nyálcsorgatásból és gyorsan végig
pásztáztam magamon: még mindig csupa fagyi voltam, a krémes édesség
vékony patakokban csorgott le fehér pólómról. Hirtelen elakadt a
lélegzetem és nem tudtam mit mondjak, tátott szájjal felpillantottam
rá, mire ő ismét felnevetett. Én is próbáltam vele együtt nevetni de
ez nem ment olyan könnyen. Ilyen vérciki helyzetet! Legszívesebben a
föld alá süllyedtem volna, egyedül azért nem menekültem el, mert látni
akartam a szemeit! Örökké tudtam volna bámulni őt. Igen, csak aztán
újból eszembe jutott mit mondott és elgondolkoztam: talán még jó is
kisülhetne belőle - ez most csak tőlem függött, hogy sikeresen jóra
tudom - e fordítani a rosszat.
- És te a mellemet bámulod? - vágtam vissza megjátszott
sértődöttséggel, de belemosolyogtam, úgyhogy lelepleződtem és
mindketten felnevettünk. Nagy kő esett le a szívemről, hogy bevált a
tervem, mert mell terén nem voltam toppon, ezért is féltem felhozni -
vékony, sportos és leginkább fiús lány voltam, de nem éppen nőies,
ezért nem is sok fiút érdekeltem. Amíg együtt röhögcséltünk, először
észre sem vettem, de kissé közelebb hajolt felém, így még jobban
nézegethettem méz színű szempárját. Olyan édesen, ártatlanul nézett
rám, olyan intenzitással, hogy újból meg újból elámultam rajta, hogy
milyen csodálatos. Most már biztos voltam benne, hogy bejövök neki,
ezért kissé magabiztosabban folytattam ténykedésemet, miszerint most
és azonnal elbűvölöm. Úgy tűnt, hogy belemegy a játékba, legalábbis
eddig vette a lapokat.
- Nem... - rázta meg tiltakozva a fejét, miközben megállíthatatlanul
mosolygott. - Csak azon gondolkoztam, hogy nem kérsz - e az enyémből?
- nyújtotta felém és szemében láttam felcsillanni azt a bizonyos
rosszaságot. Csak most kaptam észbe, hogy nála is egy fagyi - méghozzá
eper ízű, nyami! Így meggondolatlanul belementem. Megfogtam, hogy
elvegyem, de nem engedte, így vigyorogva közelebb hajoltam, miközben
végig őt néztem, majd belenyalintottam. Erre közelebb húzta magához a
fagyiját és ő is enni kezdte - így hát ketten ettük, egymás szemébe
nézve. Kicsit perverz gondolatok járhattak a fejében, de nem bántam:
most az egyszer vele játszottam. Ott álltunk a tér közepén, egy fűzfa
mellett, én a fagyis pólómban, ő pedig hát nagyon szívdöglesztően,
miközben a tömeg jól megbámult - le sem tagadhattam volna, hogy nagyon
bejött nekem. Hirtelen beszivárgott a hideg lé a pólóm alá és gyorsan
behívtam a fa mögé, bár előre sejtettem, hogy ezt kezdeményezésnek
hiszi majd. De végülis nem bántam volna, ha most azonnal leteper - na
jó, talán. A zsebemből előhúztam pár zsepit és elfordulva tőle,
ügyetlenül törölgetni kezdtem magam. A bajlódásomat látva, elkezdett
kuncogni, mire bosszúsan szembe fordultam vele - bár önkéntelenül is
elmosolyodtam, mert rá egyszerűen képtelenség volt csúnyán nézni.
- Ne segítsek? - kérdezte behízelgő, doromboló hangon, miközben alig
bírta visszatartani nevetését. Felsóhajtottam, majd megráztam a fejem
és felálltam, hogy kidobjam a zsebkendőt a nem messze várakozó kukába.
Megütközve néztem rá, mert éreztem, hogy folyton bámul, de végülis nem
szóltam semmit, csak kivittem a szemeteshez és kidobtam. Majd
visszajöttem és leültem mellé a padra, máris gyöngédebb, kedvesebb
pillantással nézett rám. Lassan közelített felém, már azt hittem, hogy
megcsókol, de végül csak letörölt az orromról valamit. Zavartan
ránéztem az ujjaira és fagyi nyomait láttam - erre mérgelődve
elnyomtam egy mosolyt, amiért rosszat feltételeztem róla.
- Szóval... Hogy hívnak? - kérdeztem rá, elvégre azért ezt csak szabad
tudnom vagy nem? Erre rám villantott egy vakító mosolyt, majd
szórakozottan így felelt:
- A nevem Matt. Csak nemrég költöztem ide a környékre, de nem
sejtettem, hogy ilyen csinos lányok is lesznek! - vigyorgott rám,
miközben lazán lelógatta maga mellett a kezeit. Elpirultam és
lehajtottam a fejem, mert erre már nem tudtam mit válaszolni. Aztán
rájöttem, hogy illendő lenne nekem is bemutatkozni, ha már ő megtette.
- Az én nevem Amanda... - mondtam kissé kelletlenül, mert nem
szerettem ezt a nevet. - De légyszi szólíts csak Amynek! Mi már elég
régóta itt élünk Miamiben. Szuper a strand! - vigyorogtam rá
biztatóan, miközben a fülem mögé tűrtem egy rakoncátlan tincset.
Beharapva alsó ajkamat, elmélyülten lóbáltam a lábam: nem tudtam mit
mondjak. Sokáig nem is szóltunk egymáshoz, mégis egyre erősebben
érzékeltem a jelenlétét. Amikor felnéztem rá, meglepetten állapítottam
meg, hogy közelebb ült.
- Az jó, tudod, én imádok szörfözni. Ha gondolod egyszer elvihetlek
téged is. Mit szólsz hozzá? - kérdezte, mire majdnem elájultam.
Kezdtem kicsit túl gyorsnak érezni ezt a dolgot és tudtam, hogy ami
gyors, az nem tart sokáig, mert hamar véget is ér. Nem tudtam mit
feleljek az ajánlatára, végül ismét meggondolatlanul cselekedtem és
rábólintottam. Nem tudtam, hogy evvel életem egyik legnagyobb hibáját
követtem el. Másnapra meg is beszéltünk egy randit - édes istenem, egy
nap ismertség után! Folyton azon aggódtam, hogy mit gondolhat rólam,
de a szörfözés után már kezdtem érezni, hogy ebből valami több is
kialakulhat. Valami mélyebb. És attól kezdve minden egyes nap
találkoztunk és édes kettesben sétálgattunk, beszélgettünk és be nem
tudtunk telni soha egymással. Ösztönösen ragaszkodtam hozzá, a
boldogságom forrásához, ő nélküle úgy éreztem magam, mint aki nem
teljesen egész, mint aki meg van fosztva mindentől, ami jó, mint aki a
legsanyarúbb sorsú ember a világon. Tehát minden napomat vele
töltöttem, édes rózsaszín ködben. Egy gyönyörű nap befejeztével éppen
az alkonyatot néztük a tengerparti homokban feküdve, amikor hirtelen
megmozdult és én is éreztem, hogy eljött az idő. Soha nem feledtem azt
az édes, gyöngéd, mégis lágyan követelőző, tüzes ajkakat, amik
életemben először megcsókoltak. Feledtetett velem minden rosszat, és
én akkor csak a pillanatnak éltem, úgy éreztem, mintha soha nem tudnék
elszakadni tőle. Végül mégis én szakítottam meg csókunkat, mert
levegőhöz akartam jutni, de láttam rajta, hogy ő is gyorsan zihál.
Erre elmosolyodtam, majd újra csókolózni kezdtünk, teljesen
felhevültem, belemerültem ebbe az újonnan felfedezett játékba. Szinte
az örökkévalóságig tartott. Mikor véglegesen befejeztük, mert
kimerültünk, önfeledten felnevettem.
- Szeretlek! - suttogta hirtelen. Szeme égetően parázslott a
szenvedélyes vágytól, de láthatóan visszafogta magát. Gyorsan, lázasan
beszélt, alig értettem el - elakadozó szavait, de nem érdekelt, a
szívemet így is, úgy is megdobogtatta. - Szeretlek! - ismételte meg. -
Mindennél jobban imádlak és kívánlak téged! Te vagy a legjobb dolog az
életemben! - vallotta be szemlesütve, mire én ismét megcsókoltam,
csak most már lassabban, mint az előbb. Én is így éreztem, de én már
százszor mondtam neki ezelőtt is, most ő jött. Mikor nem szólalt meg,
rátekintetettem és összetalálkoztam várakozással teli, feszült
pillantásával.
- Én is... - mosolyogtam rá megerősítésképp, miközben izgatottan
vártam, hogy folytassa. Érthette a célzást, mert tovább beszélt az
érzelmeiről, legalábbis én akkor bedőltem minden szavának, valahogy
csődöt mondott a képességem, egyszerűen csak szeretni tudtam minden
hozzá tartozó jóval és rosszal.
Hirtelen újra, mintha időutaztam volna, csak most már fájdalmasan
közel jártam a jelenhez. Ismét a padon ültünk, csak azóta kapcsolatunk
még inkább mélyült és hetek teltek el, lassan közeledett az augusztus,
bár még júliust írtak, már érezhető volt az ősz. Sok nyári flörtről
hallottam már, de reméltem, hogy ő nem tenne velem ilyet, miután annyi
mindent feláldoztam érte. Mert mondanom sem kell: a barátaimat
elhanyagoltam, a szüleimet semmibe vettem és senki más nem létezett
rajta kívül. Tehát ott ültünk egy kora este és éppen beszélgettünk -
vele olyan jó volt. Belevéste a padunkba az ő nevének kezdőbetűjét és
az enyémeket és mindezt egy szívbe rajzolta, miközben beszélni
kezdett:
- El kell mondjam, hogy te vagy az első szerelmem, és mindig az is
maradsz: az első és az egyetlen. A többi lány eddig mindig csak
játszott velem, megcsaltak, becsaptak, elárultak és elhagytak...
Remélem te nem fogsz ilyet tenni. Mert én sohasem hagylak el! - ígérte
csöndesen. Ám mielőtt meghatódtam volna, fejbe kólintott az ép eszűbb
énem és elsötétedő arccal, összevontam a szemöldököm, hirtelen nem
tudtam miképp reagáljak erre. Kezdtem sejteni a baljós igazságot:
hamarosan minden véget fog érni. Vettem egy mély lélegzetet, majd
mosolyogva kiböktem:
- És, ha mégis... Ha elhagysz, veled mehetek? - kérdeztem incselkedve,
miközben lassan összekulcsoltuk ujjainkat. Választ nem kaptam, csak
egy puszit a számra, ami elfeledtetett velem minden mást. Ezek után
következett a fájdalmas igazság, ami ma ért utol. Augusztus utolsó
estéje volt és éreztem, hogy ezzel nem csak a nyár, hanem valami más
is véget fog érni ma este, mert ez a mai este sorsdöntő volt.
- Miről akartál beszélni? - szegeztem neki a kérdést, könnyes szemmel,
miközben vártam, hogy közelebb jöjjön. Most is hihetetlenül,
lélegzetelállítóan szép volt, akárcsak első találkozásunkkor. Komoran
lehajtotta a fejét, majd elindult a pad irányába, én pedig követtem. -
Nos? - feszegettem tovább, türelmetlenül. Ha szakítani akar velem, hát
bökje ki, ne legyen gyáva - gondoltam dühösen.
- Amy... Sajnálom, de vége. Én mást szeretek! - közölte velem, de még
arra sem méltatott, hogy a szemembe nézzen. - Minden szavam hazugság
volt hozzád, sohasem szerettelek igazán, csak egy jó szórakozás
voltál... - ismerte be halkan, mire elöntött az őrjítő düh. Mindvégig
tudtam! Keserűen felnevettem ennek hallatára és bármennyire is fájt,
egy álarc mögé rejtettem a fájdalmamat.
- Örülök neki... - morogtam. - Tehát akkor most mi lesz? Felszívódsz
és eltűnsz innen mindörökre? - találgattam tovább közömbösen, miközben
belül majd megszakadt a szívem és magamat szidtam, amiért nem vettem
észre a figyelmeztető jeleket. - Keresel egy másik hülyét, aki
beveszi, hogy szereted? - faggatóztam, bár alig tudtam megszólalni.
Kényszeresen tudni akartam, hogy hova megy, aztán rájöttem az
igazságra. Bármennyire is gyűlölöm most, szívem mélyéből még igaz
szerelemmel várni fogok rá az idők végezetéig, és még tovább. Ekkor
váratlanul felállt helyéről, megcsókolta még utoljára a homlokomat,
majd sarkon fordult, de amíg a szemébe néztem, egy másodperc
töredékéig, mintha könnyet láttam volna csillogni bennük.
- Ne! - sikoltottam kétségbeesetten, majd a tenyerembe temettem az
arcomat. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg elhagyott, elment, magányos
lettem. Hirtelen felálltam és futni kezdtem, ahogy csak bírtam, mintha
az életem függne tőle - bár most valami sokkal fontosabb dologról volt
szó. Akárhányszor azt hittem, hogy utol érem, rá kellett jönnöm, hogy
már túl messze van, nem érhetem utol soha. De nem adtam föl, követtem
őt, hiába tűnt úgy, hogy végleg elveszik, nem hagyhattam elmenni
életem egyetlen értelmét. Egyszer csak, mikor már karnyújtásnyira
voltam tőle, hogy elkaphassam, hirtelen köddé foszlott - nem csak ő,
hanem minden körülöttem. És mikor felemeltem a fejem, rájöttem, hogy
csak a képzeletem játszott velem szörnyű játékot. Még mindig ott ültem
a padon, egyedül és könny áztatta arccal, hogy hagytam elveszni
mindent, hagytam elveszni őt. És mikor kiléptem a fűzfa árnyékából már
csak a sivár, üres utcán találtam magam. Valahol messze még láttam az
egyre távolodó hátát, de alakja lassan beleveszett a semmibe, én pedig
ködös tekintettel meredtem utána. Elment. - Ne! -suttogtam újra, de
most már csak magamnak. Egyszerre fájt és dühített. Volt egy olyan
érzésem, hogy az egész egy átverés volt, az előbbi vitánk, csak
megjátszotta, hogy nem érdeklem, de nem tudtam, hogy ez nem csak én
próbáltam - e elhitetni magammal vagy igazam volt. Csak bízni tudtam a
jövőben és remény nélkül is tovább reménykedni. Ismét kusza
gondolataim közé keveredtek az ő mondatai és dühömben sírva fakadtam.
És mi van az ígérettel? Keserűen megráztam a fejem, mert szabadulni
akartam ettől a borzalmas rémálomtól. De ébren voltam sajnos, ez a
valóság, mind megtörtént. Újra a felszínre törtek az érzelmek,
hirtelen összerogytam a földön, belemarkoltam a sáros, ragacsos
talajba, belevájtam körmeimet a macskakövek közti apró résekbe.
Legszívesebben üvöltöttem volna. Mi van az ígéreteiddel? Mondd mit ér
még, ezek után? Tudtam, hogy megbolondultam, hogy magamba kezdtem
beszélni, de azt kívántam, bárcsak ezt mind ő is hallaná. Sírni
kezdtem, miközben a fűzfa búsan lekonyuló ágain hajlongó levelek
vigasztalóan zizegtek. A Hold megvilágította sápadt arcomat és az
éjkék égbolton ragyogó milliárd csillag fénye is búsan vetődött rám. A
lelkemből örökre és visszavonhatatlanul kitéptek egy darabot. Veled
együtt a szerelem is elment, a boldogságom is eltűnt és minden más
érzelem örökre elveszett. Évek múltán is titokban még vágyom rád,
várlak téged a padunkon, hátha egy szép nap majd visszatérsz... Hisz
azt ígérted, hogyha elhagysz, én akkor is veled mehetek. És én bízom
benned, hiába törted darabokra a szívemet, hiába okoztál annyi
fájdalmas csalódást. Ez csak rádöbbentett, hogy milyen sokat érzek
irántad. További évek telnek el így, kínzó reménykedéssel, de soha nem
adom fel, mert tudom, hogy egyszer még visszatérsz és minden
ugyanolyan lesz, mint rég. Még most is várlak...

1 megjegyzés:

  1. Jaj, miért akar mindenki megbőgetni ma?
    A te történetedet is át tudtam érezni, hiszen szerintem mindenkivel előfordult már, hogy elhagyták. Kevés fájdalmasabb dolog van a világon, ez tény.
    Neked is sok sikert a pályázaton és gratulálok a művedhez, mert fantasztikus lett!
    xx

    VálaszTörlés