6. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

Az élet olyan rövid, oly gyorsan peregnek le a napok, mint a homok az órában. Egyet sohasem bánok az életemben, hogy volt egy srác, aki megismertette velem a szerelem csodáit, és ezért örökké hálás leszek neki.

- Boldog születésnapot kincsem! – ölelt át az apám, miután behozták a háromemeletes tortát.
Nem szerettem a felhajtást, de mégsem mondhattam a szüleimnek, hogy ne szervezzenek ekkora felhajtást. Az anyám egyfolytában azt hajtogatta, hogy csak egyszer lesz az ember tizennyolc éves, és milyen igaz.
Mire mind a hatvan vendég jókívánságait és felköszöntését végig hallgattam, már elment az a csöpp kedvem is, ami még valahol a lelkem mélyén pislákolt bennem. Képtelen lettem volna megbántani a szüleimet, ezért inkább egész este úgy tettem, mintha örülnék az egésznek. Egész esti mosolygást már úgy éreztem, hogy mentem görcsöt kap az arcom és soha többé nem tudom levakarni magamról a vigyort.
- Ugye boldog vagy kincsem? – kérdezte apám, amikor egy lassú számra táncoltunk. Szerettem őt és az anyámat, hisz a szüleim voltak, bár az életem nagyobb részében dadusokkal és személyzettel voltam körülvéve, mert apám állandóan utazott a munkája végett, és anyám gyakran elkísérte.
- Persze apa. Köszönöm ezt a csodás estét.
- Örömmel tettem, hisz az egyetlen gyermekem vagy, és tudod, hogy nagyon szeretlek.
- Tudom, és én is téged.
Már éjfél is jócskán elmúlott, amikor végre minden vendég haza ment, és én fáradtan zuhantam a selyem párnáim közé.

Sajnos két nap múltán, megint el kellett utaznia az apámnak, most éppen Új Zélandra, mert valami zűrök voltak az ottani cégénél. Mivel anyám megint elkísérte, így megint egyedül maradtam. Persze a személyzet leste minden kívánságomat, de ez nem volt ugyanaz. Hiányoztak a szüleim, habár már megszokhattam volna, hogy hetekre, hónapokra elutaznak. Mégis üres volt a ház és az életem is nélkülük. Elhatároztam, hogy ma elmegyek vásárolni, így reggeli után, magamhoz vettem a hitelkártyámat, és beültem az új chevimbe és meg sem álltam a plázáig. Nem nagyon szerettem ide járni, de most valamiért nem tudtam otthon maradni. Egyre jobban fojtogatott a bezártság, így ideje volt kimozdulnom.
Szerencsére két boltban meg tudtam venni minden szükséges dolgot, majd a kávézóba mentem, mert már nagyon megszomjaztam. Ahogy az itallapot nézegettem, egy árnyék vetült az asztalra, majd egy kellemes hang ütötte meg a fülem.
- Jó napot kisasszony. Mit hozhatok?
Felemeltem a fejem, és egy gyönyörű barna szempárba tekintettem. Még lélegezni is elfelejtettem hirtelen, annyira lenyűgözött a látvány. A pincér is ugyanúgy nézett rám, és ettől zavarba jöttem.
- Egy narancslevet kérnék – tettem le a lapot.
A pincér bólintott, majd elment, hogy egy perc múlva újból felbukkanjon. Kezében egy tálcán az üdítőmmel egyensúlyozva. Alaposan szemügyre vettem őt. Magas, kisportolt testalkata volt, rövid barna haja és gyönyörű barna szemei. Még sohasem láttam ilyen klassz pasit.
- Parancsoljon kisasszony – tette elém a nedűt.
- Kö… köszönöm – jöttem megint zavarba megint. – Tiana – mondtam.
- Parancsol? – emelte fel a szemöldökét és rám szegezte a tekintetét, ami szinte égetett.
- Tianának hívnak.
- Értem kis…Tiana. Én John vagyok – mutatott a pólóján lévő kitűzőre.
Miután lecsillapítottam a szomjamat, távoztam.

Már két hét telt el, úgy, hogy képtelen voltam kiverni a fejemből azt a srácot. Ha lehunytam a szeme, mindig a gyönyörű szemeit, és férfias arca jelent meg előttem. Ha csak rá gondoltam, a szívem hangosan verni kezdte a bordáimat, és a lélegzetem is felgyorsult. Nem értettem mi lehet velem. Ilyent még soha nem éreztem. Látnom kell őt! Muszáj, mert nem tudok szabadulni ezektől a képektől.
Beültem a kocsiba, és a plaza felé vettem az utam. A kávézóban leültem az egyik asztalhoz, de a tekintetemmel végig pásztáztam a helyiséget. Amikor egy szőke lány jött felvenni a rendelést, teljesen letörtem. Vajon hol lehet John? Miért nem látom?
Miután megittam a kért üdítőt, fizettem és távoztam. Szokásomhoz híven megint nem néztem előre és nekiütköztem valakinek.
- Bo… - néztem fel, és a látványtól elakadt a lélegzetem. Ő volt. Teljes valójában, és ahogy mosolyog… Rögtön elolvadok. Az arcom teljesen vörös lett, majd zavartan fordítottam el a fejem. – Bocsánat – nyögtem, miután meg tudtam szólalni.
- Semmi baj – engedett el. – Tiana, ugye? – bólintottam. Legszívesebben röpdöstem volna az örömtől, hogy emlékszik a nevemre. – Nincs kedved – mutatott az asztalokra.
- De – vágtam rá habozás nélkül, mire ismét elmosolyodott.
Rendelt két narancslevet, majd beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem neki szinte az egész életemet, ami nagyon furcsa volt, hisz sohasem szoktam ennyire kitárulkozni. Pláne nem egy idegen előtt. John figyelmesen végighallgatott, majd ő is mesélni kezdett.
Kiderült, hogy három évvel idősebb nálam, és egy árvaházban nőtt fel. Most egyetemre jár itt LA-ben és azért dolgozik, hogy fizetni tudja a tanulmányait. Egyáltalán nem zavart, hogy nem egy társadalmi rétegből valók vagyunk. Ezt a megkülönböztetést mindig is egy hatalmas baromságnak tartottam. Én sem akarok állandóan a szüleim vagyonán élni. Ha befejeztem a sulit igenis dolgozni fogok. Nagyon hamar elszállt az idő, és sajnos, ha nem is akartunk, el kellett búcsúznunk egymástól. Egészen a kocsimig kísért, majd egy mosollyal köszönt el. Olyan boldog voltam. Főképp azért, mert holnap is találkozunk, és együtt nézzük meg a naplementét. Már alig várom a holnapot. Magamba dúdolva szaladtam fel a lépcsőn. A személyzet néhány tagja elég furán nézett rám, de ez sem érdekelt. Egy kiadós zuhany után, bezuhantam az ágyamba, és vártam az újbóli találkozást John-nal.

Alig tudtam kivárni a délutánt. Annyira izgatott voltam, hogy amit a kezembe vettem, azt vagy eltörtem, vagy használhatatlanná tettem. Órákon át válogattam a ruháim közül, mire egy világoszöld egészruha mellett tettem le a voksomat, ami elől végig gombos volt, és térd fölé ért. Hosszú barna hajamat feltűztem egy csattal, mert nagyon meleg volt, és ilyenkor így kényelmesebb. Az álló tükör előtt vizsgálgattam magam. Tényleg jól állt ez a ruha. Ment a zöld szememhez. Aztán végre eljött az idő, hogy végre elinduljak a móló felé. Szörnyű volt a délutáni forgalom, ezért amennyire csak tudtam, kikerültem a tömeget. Sajnos így is vagy húsz percet késtem. John a korlátnak támaszkodott, és amikor meglátott, ellökve magát, felém tartott. Észveszejtően jól nézett ki, vajszínű pólójában és világos feszülős farmerben. Nagyot kellett nyelnem, hogy ne hagyjam a szívemet a tokomon kiugorni.
- Szia – mosolygott, és egy puszit nyomott az arcomra, amitől megint lángba borult az arcom.
- Szia. Sajnálom, nagy volt a forgalom – szabadkoztam, de mosolyogva megrázta a fejét.
Kéz a kézben ballagtunk le móló végébe, ahonnan csodaszép kilátás nyílt a hullámzó óceánra, és a benne eltűnő vörös napkorongra. Ahogy ott álltunk, egyszer csak gyengéden átölelte a derekam, és magához vont. Csak néztük egymást szótlanul. Teljesen elvesztem a barna szemekben. Minden megszűnt körülöttem, csak ő volt és én. Aztán lassan közeledett, majd ajkait az enyémre nyomta. A vágy ezerrel tört rám, és végig bizsergette minden egyes porcikámat. Ekkor döbbentem rá arra a tényre, hogy beleszerettem ebbe a férfiba.

Az elkövetkezendő időben, minden nap találkoztunk suli után, és amikor haza értek a szüleim, izgalommal mutattam be nekik a szerelmemet. Anyámnak nem nagyon tetszett, az a hülye társadalmi réteggel volt mindig elfoglalva, de apám egyből megkedvelte. Még állást is ajánlott neki az egyik cégénél, hogy ne keljen neki pincérkedni, de John tisztelettel visszautasította, amitől még nagyobbat nőtt apám szemében.
Gyorsan teltek a hónapok, és beköszöntött a december. Persze itt LA-ben nem nagyon számított, mert így is elég jó idő volt. Karácsonyra meghívtuk a szerelmemet is, hogy legyen velünk ebben a két napban. Amikor elfogadta, velem madarat lehetett volna fogatni, annyira örültem. Kikönyörögtem, hogy a mellettem lévő szobát kapja meg, aminek a fürdőszobája közös volt. Apám nem tiltakozott, és anyámnak sem hagyta, amiért nagyon hálás voltam neki.
Johnt először kissé zavarta, hogy hozzánk költözik két teljes napra, de hamar elszálltak az aggályai.
A nap nagy részét a szobámban töltöttük, és beszélgettünk, vagy éppen csókolóztunk. Hát nem volt az a nyomulós fajta.
Este vacsora után, felmentünk és éppen a fürdőben álltam a zuhany alá, amikor benyitott, egy száll alsónadrágban. Először meglepetten, majd csodálattal néztük egymást. Aztán hirtelen hozzám lépett, és átölelve megcsókolt. Kezei gyengéden kezdtek simogatni. majd felkapva, a szobájába vitt, és elterültünk az ágyon. Meg kell vallanom, sohasem gondoltam, hogy ilyen lesz az első együttlétünk. John olyan gyengéd és odaadó volt, hogy szinte elolvadtam a karjai közt, miközben hatalmas magasságokba repített. Mondanom sem kell, hogy a zuhanyzásból csak másnap reggel lett valami, az is nagyon hosszúra sikeredett.
Boldog voltam. Határtalanul boldog és ezt senki nem veheti el tőlem. Legalább is azt hittem. Egy tavaszi napon, hiába vártam Johnt a sulinál, nem mutatkozott. Nem mondta, hogy ma nem jön iskolába, és fel sem hívott. Talán csak elfelejtette, bár azt kötve hiszem. Valahol legbelül, nagyon furcsa érzésem volt, ami egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Remegve tárcsáztam a számát, de még ötszöri kicsengésnél sem vette fel. Vajon mi lehet vele?
„Nyugi, Tiana! Nincs semmi baja, csak otthon hagyta a mobilját” – nyugtatgattam magam, ami nem nagyon ment.
Idegesen száguldottam végig az utcákon, egyenesen a lakásához, de hiába csöngettem, nem válaszolt. Az egyik szomszéd lesett ki az ajtaján.
- Mr. Fostert keresi?
- Igen. Tiana Harris vagyok, a barátnője – mutatkoztam be, de hangom remegését nem tudtam elrejteni. – Asszonyom talán tudja, hogy hol van?
- Sajnálom kisasszony – nézett bánatosan. – Reggel óta nem láttam.
Letörten ballagtam vissza a kocsimhoz, és megpróbáltam megint felhívni. Meglepetésemre egy női hang szólt bele.
- Mr. Foster telefonja – mondta tárgyilagos hangnemben.
- Jó napot. Tiana Harris vagyok és Johnt keresem.
- Sajnálom Mis. Harris. Mr. Fosternek balesete volt, és…
- Hol? – vágtam közbe. – Hol van most!?
- A Memorialban…
Kinyomva a telefont, bevágtam magam a kocsiba, és nem törődve a mögöttem villogó rendőr kocsival, végig száguldottam a városon. Még parkolót sem kerestem, és az ajtót is nyitva hagyva rohantam a recepciós pulthoz.
- Hol van? – lihegtem. – John Foster, melyik kórteremben van?
- A kétszázhármasban – mondta meglepetten a nővér. – De nem mehet be! – kiabált utánam.
Végigrohantam a folyosón, magamban imádkozva, hogy ne legyen komoly baja. Az ajtón benyitva, a szörnyű látványtól lefagytam. Akadozva kezdtem el levegőért kapkodni, mert úgy éreztem, menten megfulladok. Szédelegve botorkáltam az ágyhoz, amin a szerelmem feküdt. Csövek és drótok lógtak mindenhonnan. Egyik karjába valami színtelen folyadék, a másikba vér folyt. Arca hamuszürke volt, és, ha nem hallom a gyenge csipogást, ami a szívritmusát ellenőrizte, azt hinné az ember, hogy halott. Zokogva borultam térdre az ágy mellett, miközben a kezét szorongattam. Észre sem vettem, hogy a nővér, nyomában az orvossal és két rendőrrel belép a szobába, csak amikor megérinti valamelyik a vállam. Ijedten rezzentem össze, majd rájuk emeltem könnytől homályos szemeimet.
- Kisasszony, nem maradhat itt – mondta az orvos.
- Kérem – könyörögtem. – Kérem. Rajtam kívül nincs senkije – zokogtam fel.
Meglepetésemre még a rendőrök sem zaklattak, pedig már fel voltam készülve, hogy az éjszakát egy cellában fogom eltölteni. Szerencsére mindenki megértő volt velem, és még azt is megengedték, hogy vele maradjak.

Két teljes hét múlt el változatlanul. Csak addig voltam távol tőle, mag haza mentem zuhanyozni és átöltözni, így még a suliból is kimaradtam, de nem érdekelt. Apám mindenben támogatott, de anyám megint hozta a formáját, és azt mondogatta, hogy aki ilyen sokáig van kómában, az sohasem fog felébredni. Ez nagyon szíven ütött, és napokig nem is beszéltem anyámmal, annyira megharagudtam rá.
Én reménykedtem benne, hogy egyszer fel fog ébredni. De, ha nem akkor követni fogom. Nélküle elképzelni sem tudtam a jövőt, ami most kilátástalan volt.
Fáradtan huppantam a fotelba, amit az egyik ápoló hozott be, és megfogtam szerelmem kezét.
Vajon, hogy mondjam meg neki, ha elhagy, követni fogom. Tudtam, ezt sohasem engedné meg, De ha elhagy, megyek utána. Nem fogom megkérdezni, hogy veled mehetek-e, csak követem, mert értelmetlen lenne az életem.
Aztán két nap múlva bekövetkezett, amitől tartottam. Elbóbiskoltam mellette, a fejem az ágy szélére hajtva, és egy hangos csipogó hangra riadtam. Ijedten néztem a monitorra, ami csak egy egyenes vonalat mutatott. Egy csomó fehérköpenyes ember rontott be elsodorva engem John mellől. Hiába kiabáltam, hogy mentsék meg, hiába akartam mellette lenni és a kezét fogni, egy ápoló visszatartott. Amikor az orvos kimondta, amit soha nem akartam hallani, minden elsötétedett és zuhantam egy mély, sötét szakadékba.
Mikor kinyitottam a szemem, egy fiatal nővért láttam.
- Végre, hogy magához tért kisasszony – fogta meg a csuklómat. – Azonnal szólok a doktorúrnak.
Ahogy magamra maradtam, felkeltem, és szédelegve osontam ki a kórházból. Már semmi nem érdekelt, csak az, hogy minél előbb a szerelmemmel lehessek. Remegve indultam el, most betartva a sebesség korlátokat. Nem akartam, hogy pont most kapcsoljanak le.

Kimentem a kedvenc mólónk végébe, és lenéztem a mélybe. Elég magasan voltam, és szerencsére este révén, már nem sokan jártak erre. Felálltam a korlátra, majd átléptem rajta, és megkapaszkodva néztem a háborgó óceánt. A hullámok méter magasan ostromolták a móló cölöpeit.
- Szeretlek John – suttogtam, majd levetettem magam a magasból.
Hideg volt a víz, és úgy éreztem, mintha egy csomó tüskében landoltam volna. A szél egyre jobban korbácsolta a haragos vizet, s felkapva az egyik vastag cölöpnek vágott. Éreztem egy hangos reccsenést. Vérem vörösre festette körülöttem a vizet. Nem fájt semmim, és ahogy lehunytam a szemem, elnyeltek a hullámok egyre lejjebb és lejjebb ringatva a béke és a nyugalom felé.