8. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

A szobát mélységesen átjárták az emlékek, ahogy a lelkemet is a fájdalom… ez a hónapok múlásával sem enyhült, inkább csak megszoktam ezt az érzést. Hiányos voltam. Próbáltam felejteni, vagy legalább is megbékélni a múlttal, de hiába telt el több hónap… az idő szinte megfagyott körülöttem. Sokan mondják, hogy az idő gyógyír a sebekre, de nálam valahogy nem igazán jött be. Darabokra hullottam azon a márciusi napon és hiába sikerült magam újra összerakni, tele voltam résekkel és repedésekkel, a szilánkok pedig újra felszakították a sebeket, amelyek gyógyulóban voltak. Sosem leszek már teljes ember nélküle… az emléke túlságosan élt bennem és lehetetlennek láttam, hogy a hiánya bármikor is elviselhetőbb legyen számomra.
Még mindig szólt a fejemben a sípolást… az a végtelen, monoton hang, ami jelezte, hogy leállt a szíve. Még most is hallottam a hangját, ahogy halkan a nevemet suttogja, miközben lassú és szinte láthatatlan könnyek csorognak végig az arcán. Még most is éreztem a keze melegét, ahogy az ujjaink összefonódva feküdtek mellette, még mindig láttam magam előtt az utolsó mosolyát, ahogy lehunyta a szemét. Görcsösen kapaszkodtam ebbe az emlékbe, hogy ő létezett és talán emiatt sem akartam megválni azoktól a tárgyaktól, amelyek hozzá kötöttek. Napok óta ugyanott tartottam, nem haladtam előrébb és most is csak ültem az ágyon és a semmibe néztem. Vártam, hogy egyszer csak belépjen az ajtón és mosolyogva nézzen rám. Vártam, hogy halljam a hangját… de csak a néma csend volt az egyedüli válasz a vágyamra. Egyedül voltam…

A napok alatt a dobozok kezdtek megtelni az ő dolgaival, én pedig úgy éreztem, mintha lassan ezzel egyidejűleg tépegetném magamból az emlékeket. De muszáj tovább lépnem és élni az életemet…
A szoba fokozatosan világosabb lett, ahogy az őszi, sápadt nap fénye átjutott a világos függönyön, ami enyhén lengedezett a nyitott ablak előtt… halvány pipacsmintázata néha sötétvörös, néha pedig világos piros színekben játszott a fényben. A kedvenc virága volt. A levegő beszökött a szobába. Éreztem a tegnapi esőt a levegőben, a nedves fű illatát, az ősz ízeit. Ő rá emlékeztetett… imádta az esőt. Szerette az eső utáni friss és kissé párás levegőt, ilyenkor pedig szívesen üldögélt kint a hintaszékbe kucorodva egy könyv társaságában.
Végül felálltam és nagy levegőt vettem, majd újra neki láttam a pakolásnak. Sok mindent szerettem volna belőle meghagyni… képtelen voltam mindentől megszabadulni, mert azzal úgy éreztem, mintha még jobban elveszíteném. Mintha megfosztanám magam még az emlékezéstől is. Csak azokat a dolgokat pakoltam el, amelyekre tudtam, hogy nem lesz szükségem. A könyveit az ablak melletti polcra halmoztam, a róla készült fényképeket pedig mellé sorakoztattam, hogy ezeket majd albumba tegyem, néhányat pedig a polcon helyezhessek el, hogy láthassam… habár a mosolya csak utánzata volt az igazinak, a nevetése pedig csak árnyéka annak, ami a fejemben csengett. Utánozhatatlan volt a jókedve. Mosolyt csalt mindenki arcára… elbűvölő volt. Észre sem vettem először, csak miután már pár perce ugyanazt a képet szorongattam. Még én készítettem róla a kertben. Kék szemei csillogtak, mosolya a belsőmig hatolt még a képen keresztül is, miközben szőke hajából pár tincset a szél az arcába fújt. Jó érzés volt őt látni… elmosolyodtam, ahogy figyeltem minden vonását, de közben éreztem az elszoruló érzést is a torkomban és gyorsan a polcra tettem a fényképet a többi mellé, majd kihúztam az első fiókot az asztalnál és a papírok alatt kezembe akadt egy könyv. A borítója eléggé kopottas volt. Mély és cikornyás betűkkel véstek valamit a fedőlapjába, de lekopott az írás és nem tudtam elolvasni. Majd kinyitottam és az első, ami megragadta a figyelmem, az a dátum volt. A naplóját fogtam.
Tudtam, hogy naplót vezet, de mégis érdekes érzés volt a gyomromban, ahogy szinte a gondolatait tartottam a kezemben. Féltem… nem tudtam, hogy mi mindent írhatott le, és nem akartam elolvasni. Ezek az ő gondolatai és érzései voltak, de mégis késztetést éreztem, hogy beleolvassak… olyan volt, mintha őt magát tartanám újra a kezeim között, majd az ujjaim lassan lapozgatni kezdték a kissé gyűrött oldalakat. Egészen régi dátumok is voltak, pár évesek, amikor még nem ismertem. Nem volt rendszere, hogy mikor ír. Volt, hogy két dátum között több nap is eltelt, de minden egyes bejegyzése részletes és hosszú volt. Mintha pótolta volna az elmulasztott napokat, hogy mindenről beszámolhasson. Majd, ahogy lapoztam, megakadt a szemem azon a dátumon, amikor először találkoztunk…
Három évvel ezelőtt...

Július 9.
Őrületes egy nap volt, azt hittem, soha nem ér véget. Reggel gyomorgörccsel keltem. Azt hittem, hogy a reggelimet sem leszek képes lenyomni a torkomon, mielőtt a galériába érnék. Hihetetlen még most is visszagondolni. Az első kiállításom. Az enyém. Általában mindig azok a dolgok sikerülnek nálam jól, amelyektől a legjobban félek és ez így volt most is. Sokan eljöttek megnézni a festményeimet és nagyon jól estek a pozitív vélemények… már amelyik pozitív volt. Volt egy férfi, aki művésznek mondta magát, habár ilyen véleménnyel nem tudom, hogyan lehet művész. Tudom, hogy nem tetszhet mindenkinek az, amit csinálok és el is fogadom a negatív kritikákat, de ennyire bunkó, rideg, érzéketlen és lekezelő embert még nem láttam. Azt hittem, hogy ott nyomban felképelem, miután teljesen leminősítette a festményeimet. Na persze utána jött a szokásos jópofizás, miután rájött, hogy én vagyok a kiállító. Még most is érzem magamban, hogy remegek az idegtől, de sosem voltam az a félénk kislány, aki elsírja magát az ilyeneken és ne tudná megvédeni magát. Talán még meg is lepődött a visszaszólásaimon, vagyis ezt láttam. Huh, na jó. Inkább lehiggadok és elfelejtem ezt az egészet…

Akaratlanul is elmosolyodtam a rám használt jelzőknél. Ilyennek látott először? Habár, tényleg elég kegyetlenül tettem megjegyzést az egyik képére, mégsem hittem akkor, hogy ennyire kihoztam a sodrából. De talán ez tetszett meg akkor benne a legjobban: ami a szívén, az a száján. Nagyon határozott fellépéssel védte magát a kritikámmal szemben és a végén kénytelen voltam visszavonulót fújni, pedig ami eleinte csak ártatlan kötözködésnek indult tőlem - mert tetszett, nagyon is- az valahogy egy kisebb szóvitába torkollt, főleg… miután rájöttem, hogy ő maga a kiállító a galériában. Eléggé kínos volt, és hogy kompenzáljam az első benyomásomat, meghívtam vacsorára, amit persze rögtön vissza is utasított és hátat fordítva ott hagyott.
Tovább lapoztam, már tudatosan keresve azt a dátumot, amikor másodszor találkoztunk és akkor ő volt az, aki nem volt tudatában annak, hogy én vagyok az előadó. Ezen mosolyra húzódott a szám és szinte szokatlan érzés volt, ahogy az arcizmaim megmozdulnak… mint amikor olvadni kezd a jég, de mégis, még mindig túlságosan fagyos… a hónapok alatt egyszer sem tudtam mosolyogni, semmin sem.
Az ujjaim lázasan lapoztak, amire megtaláltam azt a napot. Az első találkozásunk után több bejegyzése volt, így többet kellett lapoznom, amire megtaláltam, amire kíváncsi voltam.

Július 28.
Vége a hétnek. Eszméletlen jó érzés volt. Igaz, csak egy hétvége, de nekem most felért egy egész szünettel, mint anno suliban, amikor már izgatottan vártuk a téli szünetet. Jenna tegnap kitalálta ebéd közben, hogy este menjünk el egy koncertre. Fáradt voltam a hét után, de úgy voltam vele, hogy egy kis szellemi kikapcsolódás nem árt és talán jól is érzem majd magam annak ellenére, hogy legszívesebben a tévé előtt ültem volna egy filmet nézve. De talán a sors akarta így, hogy elmenjek arra a koncertre és visszakaptam ugyanazt a helyzetet, amiben pár hete részem volt. Ironikus volt az egész. Ha kívülről nem is látszott rajtam, belül zavartan nevettem az egészen. Ugyanis a „művész” nem más volt, mint az a pasas, aki a galériában minősítette az egyik képemet. Érdekes fordulat volt az élettől, de ha nem akarok magamnak hazudni- már pedig nem is akarok- tényleg eszméletlenül játszott és nagyon élveztem a zongorajátékát. Ha pedig még őszintébb akartam lenni… helyes volt, nagyon is jóképű, és ez volt benne a legzavaróbb. Érdekelt, másrészt pedig utáltam, amiért kritizálta a festményemet… attól még egy idegesítő alak… Darren. ÉN pedig elfogadtam a vacsora meghívását. Normális vagyok? Mégis gyomorgörcsöm volt, rettenetesen.

Érdekeltem őt. Pedig eléggé jól leplezte ezt az érzését, mert a hangversenyem után is fagyos volt velem, kimondottan rideg és távolságtartó… de vele ellentétben én pedig kitartó és még egyszer meghívtam arra a vacsorára, amit végül elfogadott. Leplezett lelkesedéssel, mintha csak nekem tenne szívességet, de nekem az volt a fontos, hogy igent mondott és ki akartam használni az alkalmat, hogy újra indítsam az ismerkedésünket… festménykritizálás és szóviták nélkül.
Nagyobbat lapoztam, immár közeledtek a dátumok az őszhöz. Mintha ez az érzés sugárzott volna az oldalakról, amelyek néhol kicsit megsárgultak és pár helyen tintapacák díszítették a papírt az ujjaim között.

Október 27.
A város szinte zsong és pörög, a gyerekek vidáman rohangálnak az utcán, a nevetések betöltik ezt az őszi napot, amelynek pezsgése teljesen magával ragadott. Szokás szerint, én az erkélyemen ülök és csak figyelem a várost, az ősz színeit, a fákat, az embereket. Megihletett. Talán majd megfestem ezt a képet, de most vártam. Őt vártam. Darren nemsokára itt van. Már nem egyszer hallucináltam, ahogy a csengőt nyomja, és néha ijedten megugrottam a legkisebb hangra is. Már több hónapja voltunk együtt és az első benyomásomhoz képest rendesen félre is ismertem. Kellemesen csalódtam és talán rövid volt még az eltelt idő, de kezdtem úgy érezni, hogy képtelen lennék elképzelni az életem nélküle. Hiányzott, ha nincs velem és ő volt az első olyan pasi az életemben, akivel igazán komolyan gondoltam. Szerettem. Szerettem? Ez tényleg az lenne? Szerelem? Kedveltem benne mindent. A mosolyát, a humorát, a kedvességét. Mindig megértő velem és sosem ítélkező, biztonságban érzem magam mellette. Ahogy pedig csókol, olyankor nem vagyok önmagam. De vajon ő is így érez velem kapcsolatban?

Az ablakhoz sétálva olvastam tovább a sorokat. A fény apró csíkokat vetett a papírra a függönyön keresztül, az enyhe szellő pedig meglebegtette a papírt, ahogy tovább lapoztam. Egyre többször láttam a nevem visszaköszönni a lapokról, és végig mosolyogtam, amikor pár jelzőt elcsíptem a mondataiból.
Egyszerre az enyémnek éreztem a naplóját. Ahogy szinte visszamehettem az időben és mindent az ő szemével láthattam. Magamat és magunkat, amit neki jelentett a kapcsolatunk és megnyugtatóan hatottak rám a gondolatai. Eddig is tudtam, hogy szeret, ahogy én is őt… feltétel nélkül, mindenestül. De mégis éreztem a gyomromba az ismerős izgatottságot és bizsergést, ahogy átjártak a szavai és a gondolatai a lapokon keresztül. Az érzéseim ez által még mélyebbek lettek bennem, még erősebbek és kiszakíthatatlanabbak. Tovább lapozgattam.

November 8.
Először mondta nekem, hogy Szeretlek! Eddig is éreztettük a másikkal, hogy szeretjük egymást, és én talán már készen álltam, hogy mondjam neki, de nem tudtam, hogy vajon ő is így érez e. Féltem. Az első két hónap afféle kérdezz-felelekkel telt. Megismertük egymás erősségeit és gyengéit, ízlését, érdeklődési körét és nem utolsó sorban egymás hibáit. De hamar megtaláltuk a közös hangot, és ahogy telt az idő, hozzá szoktam, hogy többet találkozunk, sokat beszélgetünk és valahogy egyikünk sem volt az a kerítős típus, aki mellé beszél, és kétségek között hagyja a másikat. Őszinték voltunk egymással, mindenben. Hamar tudtuk, hogy mit akarunk és éreztük mindketten, hogy a kapcsolatunk kezd elmélyülni, de ezt a bűvös szót eleinte még egyikünk sem akarta mondani. De ma este kimondta, és olyan áhítattal a hangjában, hogy már nem is tudom, miért féltem ettől a szótól. Voltak már férfiak az életemben, de valahogy nekik túl könnyen mondtam. Talán, mert nem is szerettem őket igazán, de Darren-re úgy éreztem, érdemes várni és nem elkapkodnom. Most nem akartam elrontani, mert életemben először éreztem, tisztán éreztem, hogy szerelmes vagyok.

A könnyeimtől elmosódott előttem a kép, jóformán a betűket sem láttam már tisztán és többszöri pislogással csak tudtam előzni az emlékezés fájdalmát. A lelkem elnehezedett és újra magával akart rántani a kétségbeesés és az ő hiányának rettenetes érzése, de próbáltam leküzdeni. Elfojtottam a fájdalmam és a képeket a fejemben, amelyek utat akartak törni maguknak, majd tovább lapoztam. Csak futólag fogtam fel a következő eseményeket. Néhány mondat megragadta a figyelmem, így képes voltam időben betájolni, hogy melyiket mikor írhatta. Szó volt az összeköltözésünkről, amely a megismerkedésünk után egy évvel történt. A lakást én választottam, közel a városközponthoz, ő pedig a saját ízlése szerint rendezgette be. Boldogok voltunk. Igaz, fontolóra vettük a házasság ötletét is, de egyelőre meg akartuk próbálni, hogy bírjuk e egy tető alatt, egymás mellett és jól vettük az együtt élés akadályait. Mondhatni, bökkenőmentesen. Majd utazgattunk, a világ különböző pontjaira, ami őt ösztönözte a további festészetre, nekem pedig néha lehetőségem volt egy-egy kisebb koncertet adni.
Nem voltam az a kimondottan elismert zongorista. Szerintem sok helyen a nevemet sem ismerték, inkább csak itt és a közelebbi városokban. De szerettem, amit csinálok és sosem a hírnévre vagy a nagyobb jövedelemre törekedtem. Nekem bőven elég volt, hogy játszhatok és mindezt az emberek élvezik, mellette pedig megvolt a tanári állásom az egyetemen, Ő pedig végig mellettem állt. Mindig. Mindenben.
Szerette, ha zongorázom. Elmondása szerint teljesen kikapcsolta az agyát és mégis inspirálta festészet közben, vagy megnyugtatta olvasás közben. Több darabot is írtam az évek alatt, nem egyet neki ajánlva, de valahogy sosem sikerült tökéleteset komponálnom, pedig szerettem volna megzenésíteni mindazt, amit jelentett nekem. Elismerték a darabjaimat, de egy sem tudta megközelíteni mindazt, amit ki szerettem volna fejezni iránta. Csak halvány árnyéka volt mindannak, amit valójában éreztem. Erőtlen utánzata, fénytelen tükörképe.

Az ujjaim immár lázasan forgatták a lapokat és ezzel egyidejűleg a bejegyzései is megváltoztak. Egyre ritkábban írt, a dátumok között egyre több idő telt el és lassan már két évet is sikerült gondolatban ugranom. Majd megálltam, mielőtt tovább lapoztam volna… tudtam, melyik pillanat következik. Megismertem az évet és a dátumot is. Elkezdődött. Az asztalnak támaszkodtam, miközben a fojtogató érzés újra a gyomromba költözött, a szemeim égtek. Figyeltem a betűit, majd az emlékei magukkal rántottak.

Augusztus 11.
Nincs rá mód. Most már bizonyos, amitől pár hónapja rettegtem. Menthetetlen vagyok és az idő is csak egy bizonytalan fogalom a számomra. Miért? Napok óta ezt hajtogatom magamban. Miért? Egyik napról a másikra rémálommá vált az életem, amely soha nem ér véget, csak ránt magával, tovább a mélybe, ahonnan már sosem jutok fel. Félek. Éjszakánként rettegek, hogy megélem e a másnapot, habár az orvosok még éveket jósoltak, de túlságosan előrehaladott az állapotom, és ha a rák rosszindulatú, megfékezni nem lehet, csak lassítani, ami mit sem ér. Hónapok, évek. Meghalok és eltűnök. Ezen nem változtat semmi. De mi lesz velem? Mi lesz azokkal, akiket magam mögött hagyok? Darren? Hogy mondom el neki? Képtelen vagyok, nem tudok a szemébe nézni, féltem őt. Miért veszi el tőlem az élet és hogyan küzdhetnék valami ellen, ami hatalmasabb nálam és lassan felemészt? Idővel fájdalmaim lesznek, lassan képtelen leszek bármire. Gyengévé és erőtlenné válok, aki másokra lesz utalva. A betegségem uralni fog és én képtelen leszek szabadulni. Meghalok? Nem akarok egy ilyen életet. Bárcsak visszaforgathatnám az időt, bárcsak... Szeretni akarom még. Nem akarok nem érezni, nem akarok felejteni, nem akarok… meghalni. El kellene mondanom, de nem megy. Félek. Borzalmasan félek. Egyedül vagyok.

A kezem remegett, ahogy a könyvet tartottam, a könnyek pedig hangtalanul és némán folytak végig az arcomon, apró foltokat ejtve a papíron, amit szinte szorítottam az ujjaim között. A mellkasom finoman rázkódott az elfojtott zokogástól, a fejem pedig előrebukott, a testem erőtlenné vált… az ujjaim képtelenek voltak tovább tartani a könyvet, de mielőtt a földre ejtettem volna, letettem az asztalra, én pedig az ablakhoz sétáltam és üveges tekintettel meredtem a távolba. A kezemmel a tarkómat szorítottam. Próbáltam elnyomni a képeket a fejemben, a gyengeséget a testemben és a szenvedést a lelkemben, de nem ment. Megint úgy éreztem magam, mint hónapokkal ezelőtt. Magányosan, elkeseredve, megtörve, elveszve… egyedül. Vissza akartam őt kapni, vissza akartam pörgetni az időt és változtatni a múlton, vele akartam lenni és elfeledve minden rosszat. Újra láttam őt, ahogy a kórházi ágyon fekszik… sápadtan, erőtlenül… lassan élettelenül. Hirtelen újra éltem azokat a hónapokat, ahogy napról napra, hétről hétre gyengébbé vált. Folyamatosan járt kezelésekre és próbáltak mindent megtenni, hogy segítsenek rajta, de mindannyian tudtuk, hogy csak az elkerülhetetlent hosszabbítjuk. Kikerülni a végzetet nem lehet. Kijátszani a halált… végképp lehetetlen.
A szemem láttára változott meg. Mindig mosolygott és viccelődött, állandóan rózsaszínben látta a világot, pozitívan és mindent a jó oldaláról nézve… de mindez pár hónap alatt eltűnt, ez a tűz belőle. A szemeiben nem lobogott már az az életkedv, csak a szomorúság sugárzott a tekintetéből, az elkeseredettség és a reményvesztettség. A könyveibe temetkezett és a naplójába, néha pedig festett, de ezt is egyre ritkábban tette… mint ahogy azt is, hogy velem beszélgessen. Éreztem, hogy távolodunk egymástól és a napok folyamán, ha mellette is voltam, a gondolataiba mélyedt és szinte alig érzékelte a jelenlétem. Sok időt töltött a családjánál, akik szerették és vigyáztak rá, amikor én a munkám miatt nem lehettem vele. A kezeléseket szó nélkül fizettem, mindent meg akartam tenni, amit csak lehetett… mert vele ellentétben és nem adtam fel a reményt, hogy van visszaút… még ha a lelkem legmélyén tudtam, hogy ez csak hiú ábránd.

Meg akartam halni. Nem akartam nélküle ezt az életet. Ő volt a mindenem és nélküle értelmetlen volt a lét is, miközben végig néztem a szenvedését és a fájdalmát. Nem ezt érdemelte, bennem pedig akkor komolyan megfordult a gondolat, hogy utána megyek. Kész voltam eldobni az életem érte és magam mögött hagyni mindent. Nélküle nem kellett az életem. Vagy vele osztom meg, vagy senki mással… kész lettem volna szembe nézni a halállal és vele menni, követni… bárhová is megy majd.
De a remény továbbra is élt bennem. Bíztam abban is, hogy visszatalál hozzám… de ezt a felismerést néha csak akkor tapasztaltam, amikor esténként lefeküdtünk. Csak nézett és a tekintetével a lelkemig hatolt. Az ujjaival a kezem után nyúlt és görcsösen fonta az erőtlen ujjait az enyémekbe, mintha csak az életbe kapaszkodna, szemei pedig fáradtan és belenyugvóan csillogtak, mielőtt álomba ringatta volna magát a könnyei között. Ilyenkor nem tudtam, mit mondjak… nem segített semmilyen szó. Csak hagyta, hogy magamhoz öleljem és szeressem… még.
A délutáni, fáradt napsugarak bántani kezdték a szememet, ahogy továbbra is az ablakban álltam és a tekintetem a távolba révedt. Elléptem az ablaktól és körülnéztem a szobában, immár visszazökkenve a valóságba, amikor ráléptem valamire. Halkan zörgött valami a léptem alatt, én pedig felvettem a papírt és összeráncolt homlokkal hajtottam ki a szinte érintetlen papírt.


Darren!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek. Azt sem tudom, hogy vajon fogod e olvasni, de remélem, hogy igen. Erősen bízom benne, már amennyi hitem maradt az életben. Azt sem tudom őszintén, hogy mit írhatnék most. Annyi a kimondatlan szó és gondolat, annyi a ki nem mutatott érzelmem, hogy ennek most ez a papír sem lenne elég, hogy leírjam és egy perc sem lenne elég idő arra, hogy kimutassam: Szeretlek. Végtelenszer tudnám kimondani ezt az egyetlen szót neked, mindig ugyanazzal az érzéssel, ami most bennem van. Mindig szerettelek és szeretni is foglak, bárhol leszek, bármi is történjen. Már nem félek. Eleinte nem tudtam, mit tartogat számomra a jövő, milyen érzések lesznek bennem a végén és miképpen fogok visszaemlékezni az eltelt hónapokra. Nem tudtam, hogyan fogok tudni elbúcsúzni mindenkitől, akit szeretek, nem tudtam, milyen lesz majd az utolsó pillanatom, amit veled tölthetek. Még most sem tudom igazán. De abban biztos vagyok, hogy bármi is történt a hónapok alatt, bennem csak is a szép emlékek maradnak meg. Nem akarok emlékezni a betegségemre, sem arra, hogy ezzel mennyi fájdalmat okoztam mindenkinek. Rád akarok emlékezni. Minden egyes együtt töltött pillanatra, minden szavadra, a hangodra, a mosolyodra, a tekintetedre, ahogy engem nézel, és ahogy ugyanazt azt látod bennem, akit pár éve megismertél. Szeretni akarlak a végsőkig, amíg csak meg nem szűnök létezni, érezni azt, hogy viszont szeretsz és tudni azt, hogy sosem felejtesz el. Mert bennem örökké élsz, még most is, bárhol is vagyok éppen.
Emlékezz rám Darren, ne felejts el és akkor mindig veled leszek. Két dolgot pedig ígérj meg nekem: Zenélj! Ha másért nem, értem! Akkor ott leszek veled, a zenédben, a lelkedben. De ott leszek a Napban is, amit olyan sokszor csodáltunk meg, amint a horizont fölé ér. Ott leszek Holdban és a Csillagokban, amelyekben képesek voltunk órákig gyönyörködni. Valamint a Szívedben, ahová beengedtél és minden szerelmeddel szerettél. Ott leszek benned és sosem hagylak el. A másik dolog pedig, amelyik talán nehezebb, de mégis megkérnélek rá: hogy éld tovább az életed nélkülem, kérlek! Tudom, hogy ezt mondani könnyű, de szeretném, ha boldog lennél és az emlékemmel a szívedben tovább lépnél. Csodálatos embernek tartalak, tehetségesnek és te vagy a legjobb dolog az életemben. Tudom, hogy te is ezt kívánnád tőlem. Hogy boldog legyek és lépjek tovább. Ettől még nem leszek kevésbé veled, nem veszítesz el. Sosem hagylak el! Tedd meg ezt nekem! Végezetül pedig köszönöm, hogy az enyém voltál Darren! Köszönöm, hogy boldog voltál velem, köszönöm az együtt töltött éveket, a törődést és szerelmet és azt, hogy szerethettelek. Ne feledd! Veled vagyok!


Szeretlek


Ebben a pillanatban pedig újra velem volt. Éreztem a jelenlétét, a közelségét, a szerelmét. Szeretett. Ezt mindig is tudtam, de ez a levél teljes bizonyságot adott arról, hogy ő mindig az enyém lesz, ahogy én az övé. A torkom elcsuklott és egy hang sem tudott kijönni a torkomon, csak nagyot nyeltem és tovább futattam a szemeim a sorokon, amelyet ő írt… az ő kezei érintették a papírt, az ő érzelmei tükröződtek a sorokban, ő volt a minden. Zenélj! Ezt kérte tőlem, s habár hónapok óta képtelen voltam a hangszer mellé ülni, most mégis késztetést éreztem, hogy mellé üljek. Mert ő kért rá, és még ha csak a szavait is olvastam, mintha a lelke szólt volna hozzám a levelén keresztül. A hangszer tetején vékony porréteg húzódott, amely a felkavarodott levegőben szinte táncra kelt a zongorára vetődő fényben. Az ujjaimat ismerősen futtattam végig a zongora tetején, miközben a papírt magam elé tettem, és felnyitottam a hangszert. A zene érzése túl távolinak tűnt, mégis megszokottan ültem le a hangszer elé és tettem fel a kezeimet a fehér és fekete billentyűkre. Ismerős érzéssel érintettem a hangszert, majd egy pillanatban leütöttem az első hangot. Éles hangja keservesen csengett, emlékeket szakított fel, fájdalommal töltött el. Magam sem tudtam, hogy mit játszok, az ujjaim maguktól indultak el a billentyűkön, egy ismeretlen dallamot játszva, ami a lelkem nyelvén szólalt meg. Neki játszottam, magam elé képzeltem őt, ahogy most is a zongora mellett áll és mosolyogva hallgatja a melódiámat. Majd a fény erősödött a zongora tetején és ereje betöltötte az eddigi félhomályba burkolózó szobát. „Ott leszek a Napban... ott leszek benned és sosem hagylak el.” A fejemben visszhangzottak a szavai és akkor tudtam, hogy igaz. Mintha erre a fény csak bizonyíték lett volna. Bennem volt, az enyém és éreztem, hogy a hiánya enyhül mind a lelkemben és a szívemben, miközben az ujjaim immár tudatosan játszották a neki írt dallamot. Ebben már nem volt hiba, sem árnyék, nem volt hamis és fénytelen tükörképe mindannak, amit éreztem. Ez ő volt. A mindenem. Az életem.
Hannah.

"Örökké a Tiéd,
Örökké az Enyém,
Örökké a Miénk."
/Beethoven/