4. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

„Változunk, és mégsem változunk. Bölcsek leszünk, de gyarlók maradunk. Csak emberek vagyunk, akármeddig húzzuk. Ez benne a csoda és az átok.”
/Kárhozottak királynője/


Egy poros kis padlásszobában ültem egymagamban – már ha nem számítom a körülöttem nyüzsgő apró élőlényeket –, és vártam, hogy a jelenés újra megkísért-e. Azt reméltem, hogy ha elszökök előle, akkor végre nyugtom lesz, és nem akar majd folyton arra csábítani, hogy visszatérjek. De sejtettem, hogy ebben is tévedek, ahogy oly sok mindenben vele kapcsolatban.
Ráadásul minden olyan gondolatom ellenére, amiben elutasítottam őt, szinte kívántam, hogy megjelenjen az én „szellem-Bellám”, ahogy elneveztem a megmagyarázhatatlan jelenséget.

Pár hónapja kezdődött az egész.
Még együtt voltam a családommal, bár csak fizikailag éltem velük, mert a tudatom egy másik helyen bolyongott. Nála.
Ekkor jelent meg először Bella. Áttetsző volt, halovány, mintha délibáb lenne, vagy egy kísértet. A nappalink közepén állt és békésen mosolygott rám.
A többiek nem látták Őt; a gondolataik változatlansága legalábbis erre engedett következtetni. Valószínűleg kifejezetten csak engem akart kínozni. Pedig már eddig is természetfeletti erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne menjek vissza hozzá.

Borzalmasan kínzott a hiánya. Tudni akartam, hogy jól van-e, hogy sikerült-e túllépnie rajtam, visszatalált-e a megszokott életébe? De egy sanda gyanú azt súgta, hogy ha újra látnám, többé nem tudnék elszakadni tőle.
Erre most megjelenik ez a halovány hasonmás, és romba dönti a nehezen felépített elhatározásomat.

Olyan valóságosnak tűntek szerelmem fakó vonásai, mozdulatai, arckifejezése, még annak ellenére is, hogy áttetsző volt, mintha tényleg ő állna előttem, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen.
Aztán az jutott eszembe, hogy vajon miért látom őt? Miért pont most? Kell, hogy legyen valami oka, amiért eddig nem kísértett, de most megjelent. Szívből reméltem, hogy nem történt vele semmi baj és nem a szellemét, a testétől elvált lelkét látom.

- Minden rendben (van) velem, Edward, ne aggódj! – válaszolt a gondolataimra, mintha ő lenne képes mások elméjében olvasni és nem én. – Csak szörnyen hiányzol.

Te is hiányzol nekem – válaszoltam neki magamban, nehogy a többiek meghallják. Már így is eléggé bolondnak tartanak, bár más-más okból.

Alice meg volt róla győződve, hogy úgyis kudarcot vallok és hiábavaló minden próbálkozásom, hogy távol maradjak Bellától. Nem fogom kibírni – folyton ezt hajtogatta.
Rosalie viszont azt nem értette, hogy miért van rám ilyen hatással egy egyszerű ember-lány. Egyáltalán miért engedtem, hogy így behálózzon, amikor évek múltán úgysem lehet már velem. Valószínűleg csak az ősi női irigység beszélt még mindig belőle, amiért ő sose vonzott.

Ahogy meg akartam érinteni ezt a törékeny víziót, semmivé foszlott. Napokig tűnődtem rajta, hogy vajon csak az én elmém kreálta Őt, mivel annyira vágytam már rá, vagy valami más áll a jelenség hátterében.

Aztán egy jó ideig nem jött újra, nem mutatkozott az én szellem-Bellám, és kezdtem azt hinni, hogy bármennyire is lehetetlen, csak álmodtam az egészet. Viszont így, hogy láthattam Őt, még ha nem is a valóságban, a hiánya még jobban kezdett égetni, még fájóbbá vált.

Olyan voltam, mint egy céltalan élőhalott, aki csak kódorog az emberek, vagy jelen esetben vámpírok között. Nem volt miért élnem. Egyedül az tartott még ezen a világon, hogy tudtam, vagyis inkább reméltem, hogy Ő boldog.
Már biztos kihevert. Biztonságban van, távol a veszélytől, amit én jelentek számára.
Alice biztos látná, ha nem így lenne. Hallottam a gondolataiból, mennyire igyekszik nem figyelni Forks-ra, de sejtettem, hogy ha nagy baj lenne, nem tudna megálljt parancsolni a látomásainak.

Mikor újra, másodjára is meglátogatott a kísértő szellem, jobban mellbevágott, mint először. A kép élesebbé vált, habár még mindig távol állt a valós látványtól. De Bella így is észvesztően gyönyörű volt. Ebbe a szépségbe most mély szomorúság vegyült.
Sokkolt az a fájdalom, ami az arcvonásain és a szeme fénytelen pillantásában látszott.

Fizikai kontaktust meg sem próbáltam kezdeményezni vele, nehogy eltűnjön.
Ismét csak gondolatok útján érintkeztem vele.

- Valami baj van, Bella?
Keserűen elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Csak fáj, hogy nem vagy itt velem.
- Jobb ez így neked. Normálisabb, biztonságosabb – súgta felé az agyam.
- Nem tudhatod – válaszolta vádlón.

És igazat kellett adnom neki: nem tudhattam. Sokszor eltűnődtem azon, hogy talán mégsem jobb így neki, talán szenved, és nem bír továbblépni.
Aztán mindig azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy nem voltam én olyan jelentős az életében, hogy ne tudna hamar elfelejteni, mintha csak egy könnyed kis nyári románc lett volna, ami köztünk történt.
De azért a kétely apró, szívós magja el lett ültetve bennem, és megállíthatatlanul növekedett az ég felé.

Hányszor gondoltam rá, hogy visszamegyek, megszegem az ígéretemet, csak hogy azt a kis gonosz növényt megállíthassam, gyökerestül kigyomlálhassam. De aztán mindig győzött az a cseppnyi józanság, amim még volt, hogy nem játszhatom ki Bella bizalmát. Még ha ő nem is tudna a látogatásomról, akkor is becsapnám.
Így inkább megpróbáltam a helyemen maradni, de minden egyes új napot pokolként éltem meg nélküle és vele.

Végül, mikor már egyre gyakrabban láttam az én édes-keserű Szellemem, döntést hoztam.
Nem bírtam tovább a családommal maradni és még több szenvedést okozni nekik.

Carlisle, Esme és Emmett amiatt volt búskomor, hogy engem ilyen állapotban talált nap, mint nap, Jasper pedig még át is élhette, amit én.
Ráadásul Alice szóban és gondolatban is folyton a saját véleményét szajkózta, hogy teljesen felesleges és hiábavaló, amit csinálok. Már nagyon untam.
Talán még Rosalie volt a legelviselhetőbb, bár úgy sejtettem, hogy az ő viselkedése mögött inkább a közöny áll, mint az együttérzés.

Így aztán fogtam magam, elbúcsúztam mindenkitől és nekivágtam a világnak. Semmi felesleges ingóságot nem vittem magammal, még egy váltásruhát sem, egyedül a telefonomat.
Nem számított, hogy hová megyek, csak el innen, minél messzebbre a szeretteimtől, hogy végre visszatérhessenek a fajtánkhoz képest normális és boldog létezésükhöz.

Egy ideig Dél-Amerikában kóboroltam, távol az emberektől és minden civilizációtól, azt remélve, hogy itt nem fog kísérteni a fájó látomás. De azt hiszem, legbelül, tudat alatt vártam, szinte kívántam, hogy még ha csak haloványan is, de ismét láthassam.
És természetesen itt is megtalált.

- Ugye tudod, hogy nem tudsz elmenekülni! Nem futhatsz el a múltad elől! Az érzéseid elől!
- Miért nem hagysz békén végre? Miért akarsz elgyengíteni? – kérdeztem tőle durván, mérgesen, most már nem csak gondolatban.
Az esőerdő közepén úgysem hallotta senki, így hangosan szólhattam hozzá.

- Tényleg arra vágysz, hogy ne jöjjek többé? – látszott rajta, hogy nem vár választ, hisz tökéletesen érzi, mennyire várom mindig, hogy megjelenjen.
Nem is feleltem semmit, csak bámultam, amíg el nem tűnt.

Nem kellett sok idő és ráuntam a dzsungelek egyhangúságára. Aztán ebben a dohos, poros padlásszobában kötöttem ki, valahol az öreg kontinensen.
Nem is reménykedtem már, hogy egy óceánnyi távolság gondot fog okozni a Szellememnek.

A félhomályos kis zugban motoszkáló állatok zaja elcsendesítette az elmémet, így nem is vettem észre először a mellettem álló ködös alakot.
- Edward – hallottam a nevemet, mire odakaptam a fejem.
Végtelen szomorúság hallatszott a hangjában, ahogy a szavakat kiejtette.
- Nem jövök többet.
- Miért? – kérdeztem kétségbeesetten. Nem bírnám elviselni, hogy örökre eltűnjön, hogy soha többé ne láthassam.
- Nem akarok többé szenvedést okozni neked. Nem akarlak kísérteni. Semmi értelme már – nézett rám bűnbánóan.
- Nem akarom, hogy elmenj! – a hangomba erőteljes könyörgés vegyült.
- Jobb lesz így neked, hidd el! – mosolygott.

A halovány jelenés közelebb lépett hozzám, majd leguggolt elém. A keze felém nyúlt, de még mielőtt megérinthette volna az arcomat, semmivé foszlott.
Ezzel pontosan egyidőben éreztem, hogy a mobilom rezegni kezd…