9. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

A nappalt már-már az éjszaka váltotta fel, az ég egyik fele sötétedett, a másik, ahol a nap még küzdött, viszont narancsszínben égett, ezáltal furcsa fénybe burkolózott minden. Szerettem ezt a napszakot, hisz ilyenkor néhány percre találkozik a nappal és az éjszaka, a két ellentét. Képes lettem volna még továbbnézni a gyönyörű naplementét, ha éppen nem a szerelmem puha ajkai simogatják vállam ívét.

- Ha elhagysz, Veled mehetek? – kérdeztem mosolyogva, miközben igyekeztem minél szorosabban ölelni.

- Mindenképpen – suttogta a fülembe. – De nem hinném, hogy erre sor kerülne.

- Miért nem? – vontam fel a szemöldököm.

- Az ok egyszerű – duruzsolta két csók között –; sohasem foglak elhagyni.

- Talán nem kellene ennyire előre elhatároznod ezt. Végül is akármi történhet… – kezdtem volna kétségbe vonni az állítását, de Ő dühösen félbeszakított.

- Isabella Marie Swan Cullen! Csak nem képzeled, hogy az örökkévalóság hátralévő részében bárki is elszakíthat minket egymástól? Én képtelen lennék létezni nélküled. Hát még mindig nem érted, hogy Te vagy az egyetlen oka annak, hogy élek? Amíg nem találkoztam Veled, minden egyhangú szürkeségbe burkolózott, amely elviselhető volt, de kétségkívül rossz.
Viszont amikor te megjelentél az életemben, minden egyszeriben színpompás lett és ragyogó, s mámorosan fürödtem a boldogság tengerében, amit Te varázsoltál ide nekem, miközben visszaadtad a lelkem. Bella, én… - itt váratlanul megbicsaklott a hangja, úgy láttam, keresi a megfelelő szavakat – sohasem lennék olyan őrült, hogy elhagyjalak. Egyszer már próbáltam nélküled élni, és biztosíthatom, szerintem a poklot jobban el tudtam volna viselni, mint azt a pár hónapot, ameddig távol voltam Tőled.

A mondandója végére érve a hangjában már a düh helyét átvette a fájdalom. Nem tudtam elhinni, hogy még mindig ez az évekkel ezelőtti eset bántja. Most már nem éreztem azt a kínt, mint emberkért, amikor azokra a nyomorúságos hónapokra gondoltam, de tudtam, Ő még most is majdnem ugyanúgy szenved az akkori helytelen döntése miatt, mint ezelőtt.
Pedig nem adtam rá okot. A Volturi távozása óta tökéletes boldogságban éltünk, a nappalaim minden perce Renesmee-é volt, míg az éjszakáimat Edward birtokolta.
Számomra tökéletesnek tűnt ez a fajta egyensúly, bár mindkettőből folyton-folyvást többet akartam. Talán egyszer majd sikerül felfognom, hogy fölöslegesen vágyom ennél több időre, hisz az örökkévalóság összes perce a miénk, így nem is kell betelnem velük soha.
Ez jó érzéssel töltött el mindig, valahányszor csak rágondoltam. Ezzel a napirenddel meg tudnék békülni hátralévő örökéletemben. Elmosolyodtam, hiszen végre semmi veszély nem fenyeget minket, és boldogan élhetünk.

- Tudom, hogy szeretsz – jelentettem ki – Én is szeretlek – vallottam meg játékosan, majd egy csókot leheltem az ajkaira.

A kezeim a jól megszokott módon közeledtek az inge gombjai felé, amikor váratlanul elkapta azokat a levegőben.
Egy pillanat múlva már nem feküdt mellettem, hanem a szoba szélén állt, az arcán az a lélegzetelállító, csibészes mosoly terült el.
Tudtam, hogy tervez valamit, és azt is, hogy ennek én nem feltétlen fogok örülni.

Láttam rajta, hogy tudja, hogy rájöttem, hogy valami merényletet készít elő ellenem, és ettől a mosolya még szélesebb lett.

- Edward! Áruld el, hogy mit forgatsz a fejedben! – szóltam rá pár pillanat múlva.

- Majd Alice-től megtudod, Szerelmem – suttogta, majd kisétált a házunkból.

Egy másodperccel azután, hogy kilépett a házból, Alice jelent meg az ajtóban. Nagyot sóhajtottam, mert már tudtam, ez a terv már csak egyre rosszabb lehet.

- Készülj Bella! – szólt rám, miközben berontott a gardróbomba. – Nemsokára indulunk!

- Hová? – kérdeztem meglepetten.

- Hát, vásárolni! – közölte Alice, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Valahogy sejthettem volna, hogy ez lesz a vége, bár azt nem értettem, hogy ez miért érdeke Edwardnak.

- Ilyenkor? – vontam fel kételkedve a szemöldököm - Lassan minden üzlet bezár.

- Én megbecsült ügyfél vagyok, rám mindig szakítanak időt – kacsintott rám a nővérem, majd előhozott néhány ruhát a túlméretezett „szekrényből”, és odatartotta elém.

- Ezt vedd fel! – nyomta a kezembe a cuccokat.

- Alice! Muszáj most ezt… ? – kérdeztem, de inkább könyörgésnek hatott.

Fogadott nővérem aprót bólintott. Fájdalmas arckifejezéssel indultam a fürdőszoba irányába, hogy magamra rángassak néhány olyan ruhát, ami egyáltalán nem illik hozzám.

Az út nem volt hosszú, mert Alice jóval a megengedett sebesség fölött hajtott. Bosszúságom jeléül egyszer sem szólaltam meg, ugyanis tudtam, hogy ezzel sikerül majd előbb-utóbb felidegesítenem a jövőlátó vámpírlányt.

- Jaj, Bella! Ne csináld már ezt! Nem kivégzésre viszlek! – bosszankodott.

Továbbra is némán néztem ki a kocsi ablakán. Meglepődtem, mert egy – Forksnál nagyobbnak tűnő – város úgy suhant el mellettünk, hogy Alice még csak nem is lassított.

- Nem Port Angeles-be megyünk? – kérdeztem meglepetten.

- Nem – jelentette ki.

Amikor pár mérfölddel az úti célunk előtt megláttuk Seattle fényeit, egy pillanatra újból elgondolkoztam azon, hogy vajon mit tervez Alice, de Ő nem úgy nézett ki, mint aki bármit is hajlandó lenne elárulni.

A belvárosban parkoltuk le az autót, egy óriási, modern épület előtt. A hatalmas cégtábla alapján egyből tudtam, hogy egy ismert tervező szalonjába jöttünk.


Nem maradtunk sokáig, alig fél órával később már újból a kocsiban ültünk. Félelmeimmel ellentétben nem kellett órákig ruhákat próbálgatnom, csupán méretet vettek, de Alice nem árulta el, hogy mihez.

A hazafelé vezető út gyorsabbnak tűnt, de lehet, hogy csak azért éreztem rövidebbnek, mert minden pillanattal egyre közelebb kerültem a lányomhoz és Edwardhoz.

A Cullen házba belépve Renesmee egyből hozzám szaladt.

- Szia, Kicsim! – öleltem magamhoz. A magasba emeltem, Ő pedig a hajamba fúrta a gyönyörű arcocskáját.

Egyből láttam rajta, hogy már álmos. Magamhoz öleltem, majd elindultam vele kifelé az ajtón, át a saját kis házikónkba. A küszöbnél azonban megtorpantam.

Már majdnem visszafordultam, hogy megkérdezzem, hogy hol lehet a férjem, de aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy az otthonunkban vár.

Ahogy beléptem a házunkban, nem hallottam semmi arra utaló zajt, hogy bárki is lenne ott. Renesmee-t a szobájába vittem, és belefektettem az ágyába.

Egy pillanat alatt halkan körbefutottam, de Edwardot nem találtam sehol. Csalódottan ültem le a kanapéra.
Ekkor vettem észre egy félbe hajtott papírt az asztalon. Gyorsan érte nyúltam, majd széthajtottam. Azonnal felismertem Edward tökéletes kézírását.

Kedvesem!
Nagyon sajnálom, de egy kis időre el kell mennem. Nemsokára majd mindent megértesz.
Ígérem,, hogy hamarosan visszajövök.
Vigyázz magadra,, és a lányunkra!

Edward

Egy pillanatra teljesen ledermedtem. Mégis hová ment? Mi olyat csinálhat, amiről nekem nem akart szólni?
Ezek, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben.
Teljes csönd vett körül, csak Nessie egyenletes szuszogása és szívverése szűrődött ki a másik szobából.
Arra gondoltam, hogy talán nem történik semmi baj, ha néhány percre egyedül hagyom.

Gyorsan átrohantam a szobájába. A lányom mélyen aludt, valószínűleg szépet álmodott, ugyanis gyönyörű kis angyal arcocskájára egy apró mosoly húzódott.
Nagyon sokáig tudtam volna nézni, ahogyan alszik, de most dolgom volt, ki akartam deríteni Edward eltűnésének az okát.

Keresztülszaladtam a két házat elválasztó tisztáson, majd berontottam a hatalmas Cullen-ház nappalijába.

- Alice! – kiáltottam türelmetlenül, de nem túl hangosan, mivel tudtam, hogy akármelyik részén is van a lakásnak, meg fogja hallani.
- Én sem tudok sokkal többet Edwardról, mint Te – közölte, miközben lesuhant a lépcsőn.

- Kérlek Alice, ne hazudj! – mondtam idegesen. Biztos voltam benne, hogy Alice tisztában van mindennel.

- Én csak az igazat mondom! – horkant föl dühösen, de láttam az arcán valamiféle zavartságot, amiből arra következtettem, hogy mégis csak többet tud nálam.

- Hát jó – rántottam meg a vállam. – Akkor majd valaki más elmondja.

Végigpásztáztam a szobát, és találgattam, hogy vajon ki mennyit tudhat Edward hollétéről. Nagyot sóhajtottam, ugyanis a család többi tagja nem úgy nézett ki, mint aki bármibe is be van avatva.

Egy ember számára is lassú léptekkel gyalogoltam vissza az otthonunkba. Renesmee szerencsére nem érzékelte, hogy egy kis ideig nem voltam ott.
Kábultan ültem vissza a kanapéra, és csak bámultam a már alig égő parazsat a kandallóban.

Azt ígérte, hogy hamarosan visszatér, mégis valamiféle ürességet érzékeltem magamban. Minden percben, amikor nem volt mellettem, úgy éreztem, mintha a lelkem nem lenne bennem, és csupán a testem lenne itt, amely automatikusan végzi a rutintevékenységeket.

Egész éjszaka ott ültem, mozdulatlanul. Rémisztő gondolatok cikáztak az agyamban, és hiába próbáltam nyugtatni magam, hogy Edward hamarosan visszatér, egyre elkeseredettebb lettem.

Talán egész nap meg sem mozdultam volna, ha Renesmee nem ébred fel reggel. Most, hogy Edward ideiglenesen nem volt itt, még jobban ragaszkodtam a lányunkhoz.
Igyekeztem, hogy ne vegye észre rajtam a változást, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, ahogy óvatosan kiemeltem az ágyából.

Egész nap próbáltam a lehető legtöbbet nevetni, és jókedvűen beszélni hozzá, és már kezdtem azt hinni, hogy sikerült elterelnem a figyelmét. Ám ahogy éppen Vele, és Jacobbal szaladtam az erdő melletti réten, feltett egy kérdést, amitől romba dőlt minden.

- Anya! Apa hol van? – kérdezte, majd látva, hogy nem tudok válaszolni, szép arcára aggodalom ült ki.

Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, hiszen nekem sem volt fogalmam arról, hogy Edward merre van. eszembe jutott előző esti beszélgetésünk. Azt ígérte, hogy ha itt hagy, akkor Vele mehetek.
Bármit megadtam volna azért, hogy tényleg Vele mehessek, bárhol is volt akkor.

Ha ember lettem volna, egészen biztos, hogy már néhány könnycsepp ledördült volna az arcomon, így azonban csak belülről tudtam sírni.

Az a nap teljes kábulatban telt. Nessie, ezzel is bizonyítva, hogy korához képest mennyire érett, megértette a helyzetet, és többet nem is kérdezősködött róla. Este, ahogy belefektettem az ágyába, nem szólt semmit, csak némán nézett rám néhány másodpercig. Egyszer csak az arcomhoz érintette apró kezecskéjét, majd felvillant előttem egy kép, melyen mind a hárman a rétünkön szaladunk.
A fájdalom egy pillanat alatt összeszorította a már kővé dermedt szívemet.

- Hiányzik – suttogta halkan Nessie.

- Tudom, nekem is… - sóhajtottam.

Nem tudom, hogy miért éreztem azt, hogy Edward hosszú időre hagyott volna ott. Megvártam, hogy a lányunk elaludjon, majd észrevehetetlenül gyorsan és halkan elfutottam a környékről, majd a közös rétünk felé vettem az irányt.
Ott akartam lenni, hiszen olyan szép emlékek fűztek ahhoz a helyhez.

Nem telt sok időbe, hogy odaérjek. Most még gyönyörűbbnek láttam. A Hold lágy fénnyel világította meg a rétet, és a fűszálak egy-egy apró gyémántként csillogtak a halvány fényben.

És ekkor megláttam Őt, akinek szépsége még ezét a gyönyörű helyét is fölülmúlta. Az én személyes Holdam is tompán csillogott, ahogy a rét közepén, háttal nekem, az eget nézve állt.

Az aznapi fájdalmam egy pillanat alatt vált semmivé, és a következő másodpercben már a lehető leggyorsabb tempómban szaladtam felé.

Amikor már csak néhány méter választott el Tőle, lassan megfordult, és vetett rám egy lélegzetelállító, szikrázó mosolyt.

Azonnal a karjaiba vetettem magam, és annyira szorosan öleltem, hogy még éppen ne okozzak fájdalmat neki. Abban a pillanatban a boldogságom mindennél nagyobb volt.

- Hát el sem mentél? – kérdeztem csodálkozva.

- Nem. Tudtam, hogy utánam jössz. Én pedig megígértem, hogy ha egyszer elhagylak, velem jöhetsz. – mosolyogta, majd hosszan csókolni kezdett.

- És mégis mi célod volt ezzel? –puhatolóztam, amikor engedett szóhoz jutni.

- Igazából kérdezni szerettem volna valamit, és gondoltam, ez a legalkalmasabb helyszín és időpont hozzá. – válaszolta, de közben a nyakamat csókolgatta.

- És mit szeretnél kérdezni? - vontam fel a szemöldököm, miközben a lélegzetem el-elakadozott.

Az aranyszín szemei rabul ejtették az enyémeket, amikor végre újból felnézett. A tekintete izgatottam csillogott.
Az ajkait a fülemhez tolta, miközben lélegzete lágyan simogatta az arcom.

- Azt, hogy hozzám jönnél-e újból feleségül – súgta bársonyos hanggal.

Néhány pillanatig azt se tudtam, hol vagyok, teljesen elkábított az édes illata.
Amikor újból tudtam beszélni, csak egyetlen szót mondtam Neki válaszul.

- Igen – suttogtam.

- Ez helyes válasz – mosolyodott el, majd újból csókolni kezdett.

- Várj! – toltam el magamtól néhány centire. – Akkor ezért vetetett rólam méretet Alice abban a ruhaszalonban? - kérdeztem.

Edward bólintott egyet, majd visszahajolt az ajkaimhoz.

- Örülök, hogy betartottad az ígéreted – motyogtam két csók között.

- Én pedig örülök, hogy utánam jöttél –válaszolta.

- Mindig Veled megyek, ahányszor csak elhagysz – néztem mélyen a szemébe.

- Akkor örökké együtt leszünk – mosolyogta.

Újból teljesnek éreztem magam. Sőt annál is teljesebbnek. A lehető legboldogabb voltam. Most már nevettem volna pár órával ezelőtti önmagamon. Hiszen hogyan is gondolhattam, hogy Edward elhagyott? Szeret engem, és én is Őt.
Mindennél jobban.
Mindörökre.