5. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

Fájt minden tagom. Úgy éreztem, mintha máglyán égnék de soha nem akarna vége lenni. Borzalmas volt, leírhatatlan. Tehát ez a halál, gondoltam. Biztos a pokolba kerültem, azért van ennyi fájdalom, de hát amit tettem, érthető is ha oda kerültem….
Aztán vége lett. Mintha elvágták volna. Már nem éreztem semmilyen fájdalmat. Sőt egyre inkább az volt az érzésem, hogy nem is haltam meg. Éreztem, hogy ágyban fekszem, hogy lélegzem. És hogy a végtagjaim határozottan a helyükön vannak. Viszont valami megválto-
zott, és nem tudtam, hogy mi. Próbáltam odafigyelni, és aztán a lélegzet is bennem maradt.
A hallásom teljesen más volt. Nemcsak azt hallottam, hogy valaki még velem van a szobában, hanem, mindent. Szó szerint mindent. Azt, hogy az emeleten és hogy a földszinten ki mit csi-
nál, mond. Mi történik az utcákon. Kinyitottam a szemem. A szobában teljes sötétség volt, de így is mindent tisztán láttam. Az utolsó rostot is a fa komódban, és főleg azt, hogy nem a saját házamban voltam. Nem értettem, mi ez az egész, de sejtéseim szerint ahhoz volt közé aki most nekem háttal állt és nézte Chicago éjszakai fényeit. Amint meghallotta, hogy felülök, rögtön odajött hozzám.
- Szia Joanna.- köszönt kellemes hangján. Én csak néztem ezt a magas szőke férfit, igéző barna szemekkel. Olyan ismerős volt, de egyszerűen nem tudtam, hogy honnan.
- Nézd, ne haragudj. Remélem egyszer meg tudsz majd bocsátani. – küszködve mondta a szavakat. Úgy tűnt, mintha kínszenvedést okozna neki a beszéd.
- De mégis mit?- kérdeztem, majd rögtön el is hallgattam, mert ez a hang inkább egy lágy dallam volt, semmint az én hangom.
- Johanna, én tudom mi történt a családoddal. És nem hagyhattam, hogy megtedd. – én csak tátott szájjal bámultam rá. Most már eszembe jutott ki is ő. Danielnek hívják és az egyetemen mindig ugyanakkor tanultunk a könyvtárban és többször is beszélgettünk. Emlékszem mennyire tetszett. De azt képtelenségnek tartottam, hogy bármit is tudjon a személyes tragédiámról, hiszen senkinek sem beszéltem róla.
- Mégis hogy?- suttogtam alig hallhatóan
- Nézd…van egy olyan speciális képességem, hogy hallom más gondolatait- adta meg a választ, de közben egyszer sem nézett rám. Láthatóan zavarban volt. Én még mindig nem tértem magamhoz meglepetésemben. Nem láttam értelmét, hogy megkérdőjelezzem a képességét, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy senkinek nem beszéltem róla, hogy meghaltak a szüleim. Senkinek a világon. Ennek a gondolatnak az emléke, viszont késként hasított belém.
Egészen egy héttel azelőttig, boldog családban éltem, aztán egyik pillanatról a másikra árva lettem. Nem volt elég a veszteség terhe, a világi dolgok is mind az én nyakamba szakadtak, tekintve, hogy nem voltak a szüleimen kívül rokonaim. Még egy macskám sem volt, akihez szólhattam volna. És az egyetem? Na azt inkább hagyjuk. Mindig is magányos farkas voltam. Nem nagyon kötődtem a szüleimen kívül senkihez. Így aztán reméltem, hogyha egyszer már nem megyek többet órára, nem fogja észre venni senki. Ezek szerint tévedtem. Lenéztem a két csuklómra, de meglepetésemre tökéletesen épek voltak. Semmi nyom, vagy kötés nem volt rajta. Kezdtem egyre jobban összezavarodni. Úgy éreztem ott van a fejemben a válasz, de valami még meggátolja, hogy felszínre törjön. Daniel bűnbánóan nézett rám.
- Remélem egyszer meg tudsz bocsájtani- mondta ismét. Én felelni akartam neki, de csak krákogás lett belőle. Valami furcsán keserű ízt éreztem a számban. Ami aztán lassan marni kezdte a torkomat és a gyomromat. Megint krákogtam. Daniel úgy pattant fel, mint akit megcsíptek .
- Erről majdnem elfelejtkeztem- mormolta és eltűnt az egyik ajtó mögött, majd egy bögrével a kezében tért vissza. Én mohón megittam, ami a bögrében volt. De csak miután a tartalma csillapította az égető érzést, akkor éreztem meg, hogy mi is volt benne. A bögre kiesett a kezemből, és azt hittem hatalmas csattanással fog földet érni viszont én hihetetlen gyorsasággal elkaptam. Túl gyorsan.
- Mi vagy te?- szegeztem neki a kérdést Danielnek, közben bögrével a kezemben hátráltam a szoba másik végében, készen arra, hogy hozzá vágjam a bögrét.
- Nézd, ne haragudj, de nem hagyhattam, hogy meghalj. Annyira fantasztikus ember vagy és én szerettem volna egy társat magam mellé. Már egy évszázada magányos voltam- hisztérikus kacaj hagyta el a torkomat.
- Egy évszázada? Hiszen akkor…- de nem fejeztem be. Az eszelős mosoly az arcomra fagyott. Daniel félősen pislogott rám, valószínűleg hallotta, ahogy egyesével a helyére kerülnek a kirakós darabjai a fejemben. A bögre tartalma, a hallásom, a látásom, a gyorsaságom és a gyógyulásom..
- Jaj Istenem!- csak ennyit mondtam és eltűntem az ajtó mögött ahol a fürdőt sejtettem.
A látvány, ami a tükörben fogadott szinte sokkolt. Nem az a lány volt, akit 22 éve ismertem.
Törékenyebbnek tűntem, a bőröm fehérebb lett. A derékig érő hosszú fekete hajam most valahogy sokkal szebben fénylett. Sosem voltam amúgy én se csúnya, de mintha most valami plusz lett volna még bennem. Viszont a szemeim ijesztőek voltak. A régi gyönyörű vízkék szemeim most rubintvörösek voltak. Ez már túl sok volt. Összecsuklottam a fürdőszoba padóján akár egy harmonika. Csak átöleltem a lábam és próbáltam megemészteni ezt az iszonyatos fordulatot az életemben. Annyi minden történt olyan rövid idő alatt. De furcsa módon nem voltam kétségbeesett… annyira. Inkább kíváncsi. Meglepődve hallottam a kuncogást, ami tőlem származott. Végül is nem meg akartam halni? Hát tessék megkaptad.
- Joanna?- Daniel ott állt az ajtóban. Gondolom érdekelte, hogy mi lehet velem, mert túl régóta nem mutatkozhattam. Lassan, nagyon lassan felültem.
- Segítesz?- csak ennyit kérdeztem tőle, hiszen csak erre voltam kíváncsi. Ő meglepődve nézett rám, szerintem attól tartott, hogy időzített bomba módjára pár pillanat alatt felrobbanok és dühömben a fejét is leszedem. Akkor bizony nagyot tévedett.
- Természetesen. Azért vagyok…hogy gondolhattad- megrázta a fejét- Soha nem hagynálak magadra!- és tudtam, hogy komolyan is gondolja.
Nekem ennyi pedig elég is volt. Közelebb mentem hozzá és fejemet a vállára tettem. Jó érzés volt megint tartozni valakihez és hogy ez most már végleges, örökre szól. Olyan hihetetlenül elmondhatatlanul boldog voltam… elképesztő hogy mennyire tud örülni az ember, annak, ha megölik.. Ezen a kicsavart gondolaton el is nevettem magam.
- Akkor nem vagy dühös?- nézett rám karamell szemeivel.
- Nem, nem vagyok. Bármilyen hihetetlen is, boldog vagyok- suttogtam halkan, mert még teljesen azért nem mertem elhinni. Most láttam Danielt új életemben először mosolyogni. Eszméletlenül jó képű volt.. és az illata…az valami mennyei. Még közelebb bújtam hozzá, ő pedig szorosan átölelt…

… Aztán kiderült, hogy vámpírnak lenni nemcsak kellemes érzések és illatok egyvelege. Hanem annál jóval több, szebb és pokolian nehéz. Ha röviden akarjuk magunkat kifejezni.
Éppen egy sikátorban lihegtem, és olyan erőt éreztem magamban, hogy egy háztömböt fel tudtam volna dönteni. Daniel vasöklei a falnak nyomva tartottak.
- Nyugodj meg!- suttogta a fülembe. A lehelete még ilyen állapotban is csiklandozta a nyakam.
- Hogy bírod megállni?- a méreg keserűen kavargott a számban és egész bensőmet emésztette.
- Muszáj. Ha be akarsz illeszkedni és nem akarsz embert ölni- erre abbahagytam az amúgy is hasztalan ficánkolást. Dehogy is akartam embert ölni!
- Talán nem a legjobb módszert alkalmaztam, de hidd el menni fog… este viszont kárpótollak- mosolygott huncutul és az én gyomrom megint megrándult, de most nem a szomjúságtól. Este aztán kiderült, hogy teljesen más elképzeléseink voltak. Taxiban ültünk, ami kifelé vitt minket a városból. Rajtam kapucnis pulcsi volt, hiszen nem lett volna szerencsés halálra rémítenünk az embereket a vérvörös szememmel.
- Hová megyünk? – kérdeztem izgatottan.
- Vacsorázni- mondta nemes egyszerűséggel, az én állam pedig leesett meglepetésemben. Akkor tehát vadászni. Már elmesélte, hogy hogyan szokott táplálkozni, de az elmúlt két napban még csak az ő felügyelete alatt néhány utcányira távolodtunk el a lakásától. A vért pedig ő szállította nekem. Izgatottan mocorogni kezdtem.
- És akkor, a szemem, már amiről beszéltünk, mikor fog javulni?- igyekeztem úgy fogalmazni, hogy még véletlenül se legyen gyanús a taxisnak a beszélgetésünk.
- Néhány hónap és hasonló lesz, mint az enyém - felelte mosolyogva. Néhány hónap és teljesen egyformák leszünk. Közben a taxi lassított és kitett minket szó szerint a város szélén. Itt már nem volt semmi, csak fák, fák és fák. Mikor egyedül maradtunk Daniel beljebb vezetett a fák közé. Az a sok új illat és hang, amit akkor éreztem, szinte fejbe vágott.
- És most merre? És hogyan? És tudni fogom, mit kell csinálni? – csak úgy záporoztak belőlem a kérdések. Ő megint csak mosolygott…
- Furcsa lány vagy Joanna. Még nem láttam senkit, aki ennyire szeretett volna vámpír lenni, mint te. - Én nevetve nyelvet öltöttem rá és továbbra is izgatottan vártam az instrukciókat.
- Csukd be a szemed, koncentrálj és mond el, hogy mit érzel- és én hallgattam rá. Nehéz volt azonnal felelni, de szép lassan minden szag, illat, hang a helyére került.
- Dél nyugat felé egy csapat melegvérű állat- jött ki önkéntelenül is belőlem a válasz. Ő csak bólintott.
- Szarvasok. Ők lesznek az első prédáink. Most pedig kapj el, ha tudsz- és már el is tűnt a sötétben, és csak a nevetése csengett még a fülemben. Utána eredtem és meglepődve tapasztaltam, hogy isteni érzés futni. Úgy száguldottam akár a szél. A vadászat is úgy ment, mintha már ezer éve ezt csináltam volna. Három szarvassal végeztem, igaz kicsit több mocsokkal járt az én vadászatom, mint Danielé, de biztosított róla, hogy majd minél többet gyakorlom annál jobb lesz. Miután a szomjam majdnem teljesen elmúlt, szépen lassan haza indultunk. Séta közben pedig Daniel igyekezett minél többet elmondani a vámpírokról, rólunk. Hogy soha többet nem fogok aludni, nem fogok elfáradni (ez határozottan tetszett, mennyi mindenre lesz időm!) Hogy csak északon mehetünk ki a napra és ott se mindig. Itt megígérte, hogy megmutatja, majd mire gondol. Elmesélte, hogy a sok babona, amit eddig valószínűleg már hallottam vámpírokról az mind pont olyan mese mint amilyennek tűnik.
Én pedig ittam a szavait. A nehézségektől eltekintve imádtam vámpírnak lenni, úgy gondoltam rá, mint lehetőségek tárházára.

Két nappal később viszont már nem így gondoltam, a pokolba kívántam az egészet.
- Drágám,nem történt semmi- simogatta a hátamat Daniel, én pedig a hatalmas francia ágyon elterülve kapálóztam, mint egy hisztis kétéves.
- Igen is történt!- visítottam elfúlva- Majdnem megöltem!!- zokogtam volna, ha képes vagyok rá. Szokásos napi gyakorlatunkon voltunk, a szemem sem volt már ijesztő vörös hanem most már enyhén barnába hajlott át. De ma valami miatt megremegtem..Így is olyan érzés volt az emberek között, mint egy anorexiásnak a cukrászdában, annyi illat..annyi eszencia..Most pedig a közelembe került valaki, akinek az átlagnál is elbűvölőbb volt az illata. És én kitéptem a kezem Danieléből és utána eredtem. Már majdnem megérintettem a vállát, mikor Dan elkapott. Szerencsére. Beletelt pár percbe mire az életet, a tudatot visszahozta belém, mert akkor nem voltam más csak egy ragadozó, akit megzavartak vadászat közben.
- Hidd el, egyre ügyesebb leszel. Már most az vagy!- tudtam, hogy igazat mond, de nem akartam foglalkozni vele. Még egy darabig tocsogni akartam az önsajnálatban. Mindig is maximalista voltam, és most sem volt ez másképp. Azonnal a lehető legjobb akartam lenni, és ha ez nem sikerült, akkor persze jött a teljes kétségbeesés, mint most. Egyedül akartam lenni.
Nem akartam Danielt, hogy tovább vigasztaljon, azzal csak rontott volna a helyzeten. Nekem kellett tisztába jönni magammal. Mennem kellett. Bárhová csak el innen, mozgásba lenni. Tudtam, hogy nem a legjobb ötlet, de nem tudtam egyhelyben megmaradni. Elhatározásom után már talpon is voltam, dzsekim a kezemben és mentem a lift felé. Ő elkapta a kezemet még mielőtt beszállhattam volna.
- Veled kell mennem- ez nem óhaj volt, hanem kijelentés, és tény. A teremtőm akarata. Én pedig nem tudom mi ütött belém, de előjött belőlem az újszülött. Daniel kezét lefejtettem magamról, talán kicsit túl erősen is, mert felszisszent egy pillanatra.
- Egyedül megyek - morogtam a fogaim között, és érzésem szerint igazi szikrákat is szórt a szemem. Zakatolt a fejem…nem akartam mást csak kiszellőztetni. Igaz ezt nem épp a péntek esti Chicago utcáin kellet volna, hiszen ekkor volt a legnagyobb a tömeg. De már megvolt a tervem. A ház melletti parkba akartam csak menni, hiszen rossz volt a közvilágítás, sok volt a hajléktalan így a halandók ösztönös elkerülték este, ha tehették. Úgy nézett ki, hogy igazam is volt. Leültem egy padra és mélyeket szippantottam a tavaszi levegőből. Kezdtem megnyugodni, mikor felbukkant ő. Isteni illata volt. Csokoládé, levendula és mandula keveredett benne. A szám automatikusan megtelt a méreggel.
- Hello Cicus!- ordibálta. Egyértelműen nem volt józan. Fiatal fiú volt, és felém tántorgott. Én behunytam a szemem, próbáltam mélyeket lélegezni, de közben úgy szorítottam mind két kezemmel a fém padot, hogy félő volt ketté töröm. Menj el! Menj el! Mondogattam magamban.
- Hahóóó Csinibaba, mi az? Nem hallasz?- és akkor odajött. Nem kellett volna. Az egész egy pillanat műve volt. Még annyi ideje sem volt, hogy felfogja, életveszélyben van. Egy bokor mögé rántottam. Az emberi vér valami hihetetlen volt. Nem lehetett leállni. Mikor már teljesen tele voltam, csak akkor álltam fel. Elborzadtam magamtól, ahogy a fiú holttestére néztem. Tehát mégiscsak megtettem…gyilkoltam. Ösztönösen és természetesen. Szívem szerint öngyilkos lettem volna…hoppá hiszen már meghaltam…a fenébe! Azonnal visszamentem a házunkba. Daniel társaságát akartam, most jobban, mint bármikor. A fiú képét viszont egyszerűen nem tudtam kiűzni a fejemből. Borzalmasan undorodtam magamtól. Mikor felértem Daniel az ablaknál állt. Nem volt szükség semmire, látta a fejemben a képeket, mintha ott lett volna.
- Annyira sajnálom!- kinyújtotta a kezét és én odafutottam hozzá. Zokogtam volna, ha képes lettem volna rá.
- Hidd el, mindenkivel előfordul- suttogta a fülembe. És én hinni akartam neki. Válaszolt a kérdésemre mielőtt kimondhattam volna.
- És igen, könnyebb lesz. Túl leszel ezen és gondoskodom róla, hogy ne történjen meg megint. Így is nagy felelőtlenség volt téged elengednem egyedül. – duruzsolta tovább. Az hogy zaklatott voltam, enyhe kifejezés volt. Ezt követően percek, órák estek ki az emlékezetemből. Nem ájultam el nyilván, csak valamilyen katatóniás állapotba kerültem. Mikor magamhoz tértem, már tudtam mit akarok tenni.
- El akarok innen menni- szögeztem le. - Találkozni akarok más vámpírokkal is- vártam Daniel reakcióját, de úgy tűnt, hogy számított erre.
- Ha elhagysz, akkor veled mehetek?- mellém guggolt és a kezemet simogatta. Elmosolyodtam.
- Nélküled el sem indulnék- mondtam halkan, majd gyengéden megcsókoltam.

Pár órával később már egy Alaszkába tartó gépen voltunk. Daniel kezét fogtam, közben pedig az eget néztem… végre hosszú idő után meg tudtam nyugodni. Éreztem, hogy most már biztonságban vagyok és mi ketten ezután már végérvényesen együtt maradunk.