2. novella

Ha elhagysz, veled mehetek?

A boldogság oly illékony tünemény… engem nagyon váratlanul ért. Addig is boldog életem volt persze, család, barátok, és minden, ami egy átlagos tizenhét éves lánynak megadatik. Aztán jött Ő, és felforgatta a világom. Olyan szerelmesek voltunk, és kivirágzott körülöttem minden. Rögtön tudtam, hogy Ő az, akit nekem rendelt a sors. Ha mellettem volt, a szívem hevesen vert, elragadtatott izgatottság lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, kerek a világ.

Az igaz szerelem egyetlen egyszer sújt az életben, és akkor utoljára. Ha hagyod elsétálni, elszalasztod a lehetőséget, hagyod, hogy a kegyetlen sors elsodorja mellőled, nem fogod erősen a kezét a másiknak, nem jön el még egyszer. Nincs második esély.

Sose leszel már teljes. Még lehet szép életed, még örülhetsz, mosolyoghatsz, de olyan, mint azelőtt, már sose lesz. Lehetsz gyógyult, összeforrt, de soha meg nem sebzett már nem. Mert az igaz szerelem úgy égeti bele magát a szívedbe, mint egy mély vágás a bőrödön. A seb összeforr, nem fog már úgy fájni, de mindig ott lesz emlékeztetőül.

Kérdés, hogy kibírod-e, míg tüzel, ég, és kínzóan fáj? Azt mondják, a szerelmi bánatba nem lehet belehalni. Ezzel egyetértek. Nem lehet belehalni, mert az megkönnyítene mindent. Egyszerűen csak annyira kínoz belülről annyira,, hogy nem bírod tovább, és már te magad akarsz meghalni.

Annyian vannak körülöttem, csak az nincs itt, akire szükségem lenne. Így akár a sivatag kellős közepén is lehetnék a homokdűnék állandóan változó, kietlen forróságában, nem változtatna semmit. Pont ugyanannyira lennék magányos, mint most, hogy itt nyüzsögnek körülöttem az emberek.

Teszem a dolgom, élem az életem, mert a föld forog tovább, és nem vár meg. De a mosolyom nem őszinte. A szememben hamis a csillogás, a nevetésem szinte bántóan cseng a fülemben, mert nem igaz. Mert minden csak látszat. Egy elképzelt világban élek, díszletekkel és én magam is játszom a darabban.

Ahogy Shakespeare mondaná, a világ egy színház, és színész benne minden ember.
De minden előadáson vannak bakik. Amikor a színészek elfelejtik, mit várnak tőlük, mit kéne mondaniuk, és mondanak valami igazat, ami talán nem tetszik a közönségnek. Előfordult ez velem is, sőt volt, amikor tudatosan tettem ezt. Mert akartam valami mást, valami mélyebbet, mint olcsó színjátékot. Hirtelen már semmi kedvem nem volt megfelelni az elvárásoknak. Amikor pedig Ő itt volt, nem is kellett. Ő úgy szeretett, ahogy vagyok, és annak, aki vagyok. Más véleménye pedig nem érdekelt.

De mindennek vége lesz egyszer…

Egy emlék törte át Emily gondolatai folyamát, és én mit sem törődve a fájdalommal, felidézte azt.

Tél eleje volt, a fák kopaszon sorjáztak, a lehullott levelek pedig a színes takarót képeztek. A parkban ültünk egy padon, a fejemet a vállára hajtottam, és hallgattam a lélegzetvételét.
-Ugye te mindig velem leszel?-sóhajtottam halkan. Tudnom kellett.
-Mindig. Sose hagylak el.-ölelt magához szorosan.
-Ha mégis, veled mehetek?-erősködtem.
-Ha nem jönnél, zsebre tennélek és úgy vinnélek magammal.-nevetett fel halkan, és én is vele nevettem. Ha ő boldog, én is az vagyok, a nevetése engem is nevetésre késztet.
Úgy érzem, mintha ez a beszélgetés egy másik életben zajlott volna, pedig épp csak pár hete volt…

A lány lépteit elnyelte a puha avar, ahogy sétált, és bár hűvös decemberi este volt, ő csak egy vékony pulóvert viselt. Sötét haja rendezetlenül keretezte arcát, szemeiből pedig oly ősi fájdalom áradt, hogy az ember nem egy tinédzsert látott, aki előtt még ott az egész élet, hanem egy megfáradt, keserű öregember szemeibe nézett. Kék szemei tompán fénylettek.

A nehéz kovácsoltvas kapu tiltakozva nyikorgott fel, mikor a lány remegő kezét a kilincsre téve kinyitotta azt, és besétált. Bár már szürkület volt, magabiztosan lépkedett, hiszen minden nap kijön ide azóta a nap óta, már csukott szemmel is megtalálná a helyét.

Kezét a fehér márványtáblára simította, amin fekete betűkkel ez állt:

Adam Nelson
1992-2010
„Emléked szívünkben él tovább”

Egy könnycsepp alattomosan kibuggyant Emily szeméből, és a sírkőre hullott, majd még több követte az elsőt. Pedig a lány azt hitte, már nem tud többet sírni.

Közben havazni kezdett. A fehér pelyhek táncolva érkeztek a földre, ahogy a hűs szellő megpörgette őket, hogy a talajon egyetlen összefüggő takarót alkossanak.

Emily a sírra kuporodott és halkan suttogva beszélni kezdett.
-Ma Chase és Ben már megint összeveszett azon a hülye videó játékon, sosem tudnak megegyezni, hogy ki ért célba elsőnek. Matekból már megint annyi házit kaptunk, hogy ki se látok belőle, egyáltalán nem értem ezt a sok zagyvaságot.-és csak beszélt és beszélt, elmondott mindent, ami azon a napon történt. A hó közben egyre sűrűbben hullt, gyönyörű, fehér karácsony lesz az idén. A pelyhek a lány sötét hajában, mint megannyi apró kristály csillogtak.

Hideg tiszta éj volt, a hold ezüstösen fénylett és megvilágította a fehér téli tájat.
A családi házban meleg fényben úszott a szoba, de az emberek arcán nem játszott mosoly. Mary és Greg Stone aggódtak a lányukért, aki még mindig nem ért haza. Úgy döntöttek, elkezdik keresni, mert hideg van és elég késő, ki tudja, mi történt.

…


Kisebb feketébe öltözött csoport állt körbe két sírkövet a temetőben. A család, a barátok, és a hozzátartozók szemében könny csillogott és a kezükben fehér tulipánt tartottak.

Mary zokogott, és csak a férje miatt nem rogyott össze, aki erősen tartotta, de az ő szeme is nedvességben úszott, ahogy a hideg márványra esett a pillantása…
Ugyanis Mary és Greg a lányukat csak másnap reggelre találták meg a szerelme sírján kuporogva, megfagyva, keze a feliraton nyugodott, a szempilláin dér ült meg.

Most pedig egy héttel később a két sír előtt állnak, ahova Adamet és Emilyt temették.
A decemberi szél végigsöpört a temetőn, s azt suttogta:

A szerelem ölni tud. Mert ha elhagysz, veled megyek…