1. novella - A zene szárnyain pályázat

A darumadár

A hideg őszi szél végigsuhant a parkon. A földön heverő elsárgult és megszáradt levelek bánatosan zizegtek. Az eget vastag és szürke felhőréteg borította, eltakarva a gyenge novemberi napsugarakat, amelyek még próbáltak volna mosolyt csalni az emberek arcára. A város teljesen kihalt volt, csak egy ember kószált céltalanul a park ösvényén. Ő is úgy érezte, hogy kihaltak belőle az érzések. Olyan volt számára az őszi, novemberi táj, mint a belsője. Bánatos, sivár, élettelen. A lépései alatt ropogó avar minden apró reccsenése bántotta a fülét. El akart menekülni a világból egy néma, érzelmek nélküli, békés tájra. Egy dolog tartotta a Földön: a veszteség fájdalma.
Odasétált a park egyik fájához és a tekintetét ráfüggesztette. A hatalmas tölgy kérgében még mindig jól látszott a felirat, amelyet három hónappal korábban belevésett. Lassan felemelte a kezeit és az ujjai végigsiklottak a betűkön és a kicsi madáron. Mintha csak erre az érintésre várt volna az agya, a régóra hiányolt emlékképek megrohanták. Lehunyta a szemét és látta őt, a tökéleteset teljes valójában.
A mézszőke hosszú haját, amelybe a tavaszi szellő játékosan belekapott.
A két tengerszínű szemet, mely olyan erővel ejtette rabul a pillantását minden alkalommal, hogy csak keserves kínok által tudott tőle elszakadni.
A pisze orrot, amely minden bosszús alkalommal vidámságot hozott számára.
A két cseresznyepiros ajkat, ami annyi szép szónak mutatott utat.
Tovább süllyedt az emlékezés súlya alatt, de nem akarta, hogy abbamaradjon, amire hetek óta vágyott.
A fülében csengett a lány nevetése, amelyet a világ legszebb hangjának tartott. Minden pillanatban mosolyt csalt az arcára az édes szimfónia.
A száján érezte a puha ajkakat, amelyek mézédes csókokkal kényeztették őt.
Felrémlett előtte a puha és hamvas bőr, amit minden alkalommal boldogan csókolt és érintett.
Felpattantak a szemei és csalódottan vette tudomásul, hogy a lány nincs mellette. Végigfuttatta a tekintetét a környéken, de semmi nem változott, amíg ő a múlton merengett. Szomorú sóhaj szaladt ki a száján és leemelte a kezét a vésetről. Tudta, hogy el kell mennie, de képtelen volt. Nem volt ereje otthagyni azt a helyet, ahol az utolsó boldog pillanatokat töltötték együtt. A meleg, nyári délután túl gyorsan elrepült mellettük és a másnap reggel túl hamar jött el számára.
Újra megjelent előtte az a borzasztó pillanat. Hallotta a lány szavait, amelyek mind azt bizonygatták neki, már nem szereti őt. Akár igaz volt, akár nem, egy dolog nem változott azóta sem. Ő még mindig szerette.

***

A napok, a hetek, a hónapok elsuhantak mellette. A környezete elhitte neki, hogy azon a hideg őszi napon le tudta zárni a kapcsolatot magában. Valójában csak annyi változott, hogy már a boldog pillanatokra is tudott emlékezni. Megpróbálkozott a legnehezebbel: élni nélküle. Folytatta a munkáját, eljárt szórakozni, a családja és a barátai kedvéért újra mutatott érdeklődést a nők iránt. De minden alkalommal a fülében zengett, ahogy a lány közli vele: nem szereti és mindkettőjüknek jobb lesz külön. Ebben ő nem hitt és erre komoly oka volt. Azon a reggelen a kék szemekben látta a fájdalmat és a kétségbeesést. Valahol a szíve mélyén még mindig bízott. Hitte, hogy nekik van még közös jövőjük. Nem találkozott vele fél éve, de látta minden nap. A fényképeiken, az emlékeiben, az álmaiban, a szívében.
Ezért érte váratlanul, mikor azon a márciusi reggelen felbukkant. A megszokott útvonalon haladt a munkahelyére, mikor megpillantotta őt. Az újságosbódé összes napilapjának címoldalán az ő képe szerepelt. Felvásárolta az összes különböző magazin egy-egy példáját, majd az irodában a saját kis szobájába bezárkózva vette a kezébe a lapot. Remegő kezekkel próbálta széthajtani és odalapozni, ahol róla van szó. Minden magyarázatot nyert a papírokon szereplő szavak és mondatok által.
Akit a világnál is jobban szeretett, megtette az utolsó lépést, hogy elismerjék, mint színésznő. A lány lett a legújabb sikerfilm főszereplője, milliók rajonganak érte és minden lépését követi a sajtó. Az egyik bulvárlap tudni vélte, hogy egy borongós augusztusi napon mondott igent a felkérésre. Neki is rémlett az a nap. A kapcsolatuk végének a napja.
Maga elé húzott egy hófehér lapot és elkezdte hajtogatni. Soha nem volt kézügyessége, egy dolog volt, amit meg tudott hajtani bármilyen papírból. A kezei közöl néhány perccel később egy papír darumadár került ki. Régen mindig ezt adta a lánynak a legváratlanabb pillanatokban, hogy tudja, szereti és számíthat rá. Nem törődve azzal, hogy akár ki is rúghatják, elhagyta a munkahelyét és fogott egy taxit, amivel elvitette magát a régi lakáshoz. Nem volt biztos abban, hogy nem költözött el, egészen addig, amíg meg nem látta az ott nyüzsgő fotósokat, operatőröket és kamerákat az utcában, a kis lakás előtt. Kifizette a fuvart és sétálni indult. Ő már ismerte a járást, így tudta, hogy merre kell mennie ahhoz, hogy a hátsó bejárathoz kerüljön. Sikeresen kikerülte az összes zavaró tényezőt és eljutott a lány szobájának ablakáig. Nem kopogott be, nem jelezte, hogy ott van, csak letette a kis papírt az ablakba, arra a helyre, ahová régen is tette a kis ajándékokat. Ő megmutatta a lánynak, szereti.

***

Késő éjjel arra ébredt, hogy kopognak a lakásának az ajtaján. Álmosan ült fel és dörgölte meg a szemét. Fogalma sem volt arról, hogy ki az, aki az éjszaka közepén kíváncsi rá. Várta, hogy majd abbamarad a kopogás és békén hagyja a látogatója, de ez nem történt meg. Az orra alatt morgolódva csoszogott el egészen a bejárati ajtóig, majd kitárta. A tüdejében akadt a lélegzete, mikor meglátta az előtte álló lányt.
A haja szoros kontyba volt fogva, az arcára valaki rengeteg sminket kent, a ruhája vagyonokat érhetett. A legfeltűnőbb azonban a vörös és feldagadt szemei voltak. Az ujjai között forgatta a madarat, amit hetekkel ezelőtt hagyott az ablakban. Beengedte őt, majd bezárta az ajtót. Látta rajta, hogy túl sok volt neki.
Mögé lépett és néhány mozdulattal kibontotta a kontyot. A lány haja leomlott a hátára és ő újra érezte, valami kezd visszatérni. Végigsimított a hamvas bőrön és az érintése nyomán a szeretett nő karja libabőrös lett. Maga felé fordította és belenézett a szemeibe. A kékség elnyelte őt, ahogyan azt korábban annyiszor tapasztalta.
Miután képes volt feleszmélni a bódulatból, előkereste a nála maradt holmikat és elkísérte a fürdőbe. Úgy érezte, hogy a szíve annyira hevesen dörömböl a mellkasában, hogy kiugrik onnan. Nem tudott nemet mondani neki, soha nem lett volna elég ereje hozzá. Azt sem bánta volna, ha kihasználja, csak maga mellett tudhassa egy kicsit.
Főzött két csésze kamillateát, ami minden alkalommal megnyugtatta a lányt. Amint kilépett a fürdőből, csak egy hétköznapi ember volt. Ebben a lakásban azonban ő volt a világ legcsodálatosabb embere, tehetett bárki bármit. Bementek a hálóba és letelepedtek az ágyra egy-egy csészével. Sokáig csak némán ücsörögtek egymással szemben, szavak nélkül. Úgy tűnt, a nő zavarban van, amit csak nehezen tud leküzdeni.
Ahogy a gát felszakadt, úgy ömlöttek belőle a szavak és úgy keseredett el még jobban. A történet végére könnyek áztatták az arcát. Ő csak közelebb húzódott és átölelte. Simogatta az arcát, a karját, a hátát, csak azért, hogy egy kicsit megnyugodjon és megtehesse a vallomását. Érezte minden porcikájával a karjaiban lévő lányt, a benne lévő feszültséget, ami kezdett tovaszállni. Az ölelő karok és a néha rá pillantó tekintet azt mutatta neki, nincs egyedül az érzéseivel. Amikor a lány lecsillapodott és szinte teljesen megnyugodott, óvatosan eltolta magától. Végigfuttatta rajta a szemét, hogy mennyit változott az emlékeihez képest.
A mézszőke haja a feltűzött állapota miatt most sokkal egyenesebb volt, mint a hétköznapokban, de megmaradt olyan selymesnek, amilyen volt. A tengerszín szemekből áradó érzelmek a szívéhez szóltak, akárcsak régen. A cseresznyeszín ajkak remegve várták, hogy újra csókot leheljen rájuk. A puha és hamvas bőr csak még kívánatosabb lett az elmúlt idő alatt. A csilingelő szavak, amelyek elhagyták az ajkait, most tele voltak félelemmel és bánattal, amin enyhíteni akart.
Lassan, óvatosan húzta magához a lány arcát, hogy hosszú idő után újra birtokba vehesse a puha női szájat. A két ember minden porcikája együtt mozgott. Két régi ismerős találkozása volt ez, két ismerősé, akiket egymásnak teremtett a sors.

***

A reggeli ébredés fájdalmas és félelmetes volt. A korai reggelt sosem szerette, mert dolgoznia kellett. Emellett ott volt egy álom, ami nem hagyta nyugodni. Egy álom, amiben vele volt a lány is. Az oldalára fordult és a mellette heverő párnán talált egy sárga hajtogatott darumadarat. A papírt megismerte, ilyenekre jegyzetelt a konyhájában. Remegő kezekkel vette fel a kis állatot és indult meg kifelé. Alig nyitotta ki az ajtót, tudta, hogy nincs egyedül. A levegőben sülő szalonna és tojás illata terjengett. A konyhába belépve megláthatta, hogy a lány áll a tűzhely mellett, hogy elkészítse számára a tökéletes reggelit. Mögé lopódzott és óvatos csókot nyomott a fedetlen nyakára. Ahogy felé fordult és rámosolygott, a szíve hatalmasat dobbant. Tudta, ez a nő már örökké az övé és ezt azzal érdemelte ki, hogy képes volt feltétel nélkül szeretni.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Carrie:

Ez a novella valami fantasztikus. Gyönyörűen fogalmaztál, a tájleírás, az érzelmek ábrázolása mind osztályon felüli volt. Láttam magam előtt minden egyes mozzanatot kristálytisztán. A történet maga bevallom, meglepő volt, mert nem boldog végre számítottam, de ez így lett tökéletes. A darumadár ötletét szerettem a legjobban. Ez a kis apróság olyan személyessé tette az egészet.

Nagyon élveztem, gratulálok hozzá. Ötletes, színes, érzelmekkel teli. Volt kerete, nem lógott a levegőben. Ha szeretnék, se tudnék rá rosszat mondani.

Lea:

Csak gratulálni tudok. A novella párbeszédek nélkül is tökéletesen visszaadott minden érzelmet, minden, a világban kavargó színt és jelenetet. Nagyon finoman fogalmazol, ez tetszik. Szerettem, ahogy körülírod a dolgokat, itt-ott csak sejtetve, micsoda érzelmek munkálkodnak a háttérben. Jó, hogy volt a történetnek súlya, látszik rajta, hogy nem egy összecsapott alkotás, szépen rendszerbe szedted a történéseket. A darumadár ötlete kedves színvolt volt, a történet előrehaladtával tökéletes metaforája lett az elhagyatottságnak, majd a boldog beteljesülésnek.