2011. március 31., csütörtök

2. novella - A zene szárnyain pályázat

Az életem egy zongorakompozícióban


Csak álltam és nem mozdultam. Monoton néztem az előttem lévő fehér ajtót, de nem nyúltam a kilincsért. Úgy éreztem minden izmom ólomsúlyú. Nem bírtam felemelni a kezem. Végül mégis elszántam magam, de összeszorult a mellkasom.

A szoba, melybe beléptem, majdhogynem üres volt. A falak a lila és a rózsaszín átmenetében pompáztak, bár színűket elhomályosította a sok sötétítő, amit két-három napja aggattam az ablakokra. Bútor egyáltalán nem volt a középen elhelyezkedő hófehér zongora kivételével. A falakat képek fedték be. Rengeteg fénykép, melyek hat gyönyörű hónapot meséltek el. Azonban, mint minden jónak, ennek is hamar vége szakadt. Túlságosan is hamar. Tudatom legmélyén tisztában voltam azzal, hogy ennek nem így kellett volna lennie, de mégse tudtam ellene tenni. Tulajdonképpen végignéztem tétlenül, hogy a Sors oly kegyetlenül elveszi tőlem életem értelmét, és ez mérhetetlen dühvel töltött el. Azonban én dühöngés, törés, zúzás helyett máshogyan adtam ki magamból ezt az érzést. Zenével. Amélia elvesztése után már csak a zene maradt nekem.

Izmaimat nagy nehezen mozgásba lendítve a zongorához sétáltam, helyet foglaltam, majd játszani kezdtem. Nem gondolkoztam csak átadtam magamat az érzéseknek, és hagytam, hogy önálló életet éljenek az ujjaim a billentyűkön. A tudatalattim először a kellemes érzéseket, a boldogságot idézte fel, melyet Amélia megismerésekor éreztem. Hirtelen megjelent a szemem előtt az a nap.

Szokásomhoz híven aznap is a parkon keresztül mentem hazafelé a munkából. Már nem emlékszem, hogy miért, de siettem, így nem vettem észre a velem szembe jövő lányt, aminek az lett a következménye, hogy nekiütköztem, és mindketten a földön kötöttünk ki. Sűrű bocsánatkérések közepette segítettem neki felszedni az elejtett holmikat, míg ő csak mosolygott, és folyamatosan azt hajtogatta, hogy nincs semmi baj. Aztán mikor a kezébe akartam adni a dolgait, mozdulni sem bírtam. Éreztem, hogy ott helyben valami a hatalmába kerített, és soha nem fog elengedni. Haja ébenfekete volt, hosszú, enyhén hullámos, szemei akár az ónix. Bőre enyhén barna. Nyár lévén gyönyörű piros ruhát viselt, mely csak még jobban kiemelte hajának és szemének feketeségét. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Igazából az térített magamhoz, hogy láttam, zavarban van. Észhez kaptam, elmosolyodtam, átadtam a könyveit, füzeteit, felsegítettem a földről, és ellensúlyozva a kellemetlenségeket meghívtam egy italra. Legnagyobb örömömre igent mondott. Miközben italunkat fogyasztottuk, sokat beszélgettünk. Végül búcsúzáskor megbeszéltünk egy újabb találkát. Aztán azt követte még egy, és még egy, és így tovább. Szép lassan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és három hét után kijelentettük, hogy egy pár vagyunk.
Akkor úgy éreztem, hogy végre révbe érek, ám ezt a képzetet egy vasárnap délután tökéletesen szétzúzta.

Az is csak egy szokásos napnak indult. Miután felkeltünk, Amélia a konyhába indult reggelit csinálni. Megreggeliztünk, felöltöztünk, majd elmentünk sétálni, hogy valahogy elüssük az időt. Bő két órát sétálhattunk, majd felfrissülve visszamentünk a lakásba. Mivel nem volt jobb dolgunk, elhatároztuk, hogy nézünk valami DVD-t. Előrementem, hogy kiválasszam a filmet, míg Amélia hozott pattogatott kukoricát és italt. Már épp ültem volna le a kanapéra, mikor két egymást követő hatalmas csattanásra lettem figyelmes. Azonnal a konyhába rohantam, és Améliát a földön összeesve találtam.

Éppen ennek a résznek a felidézésekor kapcsolódott bele a zongorajátékomba egy hegedű, mely a szomszéd lakásból szólt. Fájdalmasan elmosolyodtam és még jobban beleéltem magam a dallamba, melyet most már a hegedű és a zongora együttesen alkotott.

A rémület jeges kézként mart a szívembe. Azonnal szerelmem mellé rohantam, és próbáltam felébreszteni, de semmi. Pulzusa, hála istennek, volt, így tétovázás nélkül hívtam a mentőket. Szerencsére hamar megérkeztek, megvizsgálták Améliát, majd betették a mentőautóba és bevitték a kórházba. Ezután következett életem leghosszabb két órája. Nem tudtam magammal mit kezdeni. A kórház folyosóján mászkáltam fel s alá, majd megőrülve az izgalomtól. Végül megjelent az orvos.
- Ön Ms. Reyes hozzátartozója?
- Igen, az élettársa vagyok. Mondja Doktor úr, jól van?
- Sajnálom, de nem. Ms. Reyesnek egy kisebb agyvérzése volt, melyet, hála a gyors ellátásnak, kezelni tudtunk, azonban még egyet, aminek nagy a valószínűsége, hogy bekövetkezik, nem élne túl. Egy öröklődő betegség miatt túl gyenge a szíve, így hajlamos a betegségre. Sajnos nem tudok mást javasolni, csak azt, hogy vigyázzon rá, kímélje az életét, és ha bármi történik, azonnal forduljanak orvoshoz – idéztem fel magamban azt a párbeszédet, mely egy világot döntött össze bennem.
Persze mindazt, amit velem megosztottak, közölték Améliával is, aki először nem akart hinni a fülének, majd pedig belenyugodott. Csodálkoztam, hogy ilyen könnyen el tudja fogadni a helyzetet. Nekem nem ment. Még egy pár napig nem engedték ki a kórházból, és én minden napomat vele töltöttem. Ha ébren volt, igyekeztem erős lenni, vidám dolgokról beszélni, ha pedig aludt, akkor csak ültem az ágya mellett, és utat engedtem a keserűségemnek, a fájdalmamnak. Így telt el egy hét, aztán végre haza mehettünk.

Ekkor már három és fél hónapja alkottunk egy párt. Ezután következett egy olyan két hetes időszak, amikor még a széltől is óvtam, de Amélia kijelentette, hogy nincs porcelánból, és ha ezt így folytatom, nem lesz jó vége, mert már nagyon elege van. Ezen az emléken muszáj volt elmosolyodnom, hiszen mindig is szerettem, amikor paprikásabb hangulatban volt. Olyankor mindig jó volt kibékíteni…

Aztán az a két hét elillant, és Amélia állapota egyre csak rosszabbodott. Fokozatosan fáradtabb lett, és már a kisugárzása sem volt a régi. Az utolsó hétben már enni sem akart. Rettentően fájt, hogy így kell látnom.

Aztán elérkezett az a bizonyos nap. Reggel megkért, hogy kísérjem el a fürdőbe, mert már felállni sem volt ereje, de már nem értünk el a fürdőig. Az ajtótól két méterre Amélia összeesett. Rémülten kaptam utána, és már épp fektettem volna le a padlóra, hogy hívom a mentőket, mikor gyengén, de megszorította a kezemet. Ránéztem, és a tekintete belém égett. Ónix szemei kezdték elveszíteni fényüket, csak a könny és a fájdalom csillogott bennük. Szája kiszáradt, beszélni már nehezen tudott, de erőt vett magán, és a szemembe nézve, fojtott hangon megszólalt.
- Kérlek, Anthony, ne hívd a mentőket. Már úgy sem tudnak segíteni. Beletörődtem abba, hogy az én időm lejárt. Bár sajnálom, hogy csak ennyi időt tölthettem veled, tudnod kell, hogy semmit nem bánok. Életem legszebb fél éve volt. Szeretném, ha nem szomorkodnál miattam sokáig. Folytasd az életed, légy újra szerelmes. Ha te boldog vagy, én is az vagyok, legyünk akármilyen távol is egymástól.
- Amélia… - halt el a hangom.
- Szeretlek Anthony.
- Én is szeretlek Amélia – feleltem a sírástól fojtott hangon, majd lágy csókot leheltem Életem remegő ajkaira, és szinte hallottam, ahogy kiszáll szerelmemből az élet.

Ez az emlék felidézése után az ujjaim megálltak a zongorabillentyűk fölött. Nem tudtam tovább játszani, és nem is akartam. Mintha a szomszéd szobában hegedülő személy is egyetértett volna velem, ő is abba hagyta a játékot. Keserűen elmosolyodtam, és hagytam had öleljen körbe a csend és a sötétség. Tisztában voltam azzal, hogy azt ígértem Améliának, tovább lépek, de tudom, érzem, hogy nem fog menni. Könnyfátyolos tekintetemet a szoba mennyezetére emeltem, és úgy suttogtam.
- Az ember életében csak egyszer jön el az igaz szerelem, és nekem az a te személyedben érkezett meg. A szívemet rabul ejtetted ott a parkban, mikor először találkoztunk, majd pedig magaddal vitted, mikor végleg lehunytad a szemed.
Ezután felálltam, lecsuktam a zongora tetejét, és kisétáltam a szobából, magam mögött hagyva a boldog múltat egyenesen a fájdalmas, hosszú jövőbe.


-------------------------------------------------------------------------------------------------
Vélemények:
Lea:

Kicsordultak a könnyeim olvasás közben J. Roppant érzékletesen írtad le a férfi néma szenvedését, amiket a zongora segítségével keltett életre. A szomszédban megszólaló hegedű tökéletesen festette alá a már egyébként is borongós hangulatot. Néhol kissé pontatlan volt a szóhasználatod, de ettől eltekintve azt hiszem, teljes szívemből gratulálhatok neked ezért a műért.

Carrie:

Írhattad volna az e-mailbe, hogy készítsek elő egy százas zsebkendőt! Szívszaggatóan gyönyörű, és ahogy megszólaltattad a zenét *hangos sóhaj*Gratulálok! Éreztem a hangszerek lüktetését, láttam magam előtt mindent, tökéletesen összehangoltad! Nekem pindurit rövid volt, úgy olvasta volna még, mert annyira elmerültem a történetben, és akármilyen fájdalmas is, fájó volt visszatérni!Szép munka, legalább ilyen jókat a továbbiakban is

1 megjegyzés:

  1. Csatlakozom a többiekhez! Nagyon tetszett a sztori, de...
    ...nagyon sokszor ismétled önmagad, és rengeteg a felsorolás. Bocsi, hogy ilyet írok, de én szeretem kimondani azt, amit gondolok.
    Szerettem volna még tovább olvasni, és kicsit jobban kifejthetted volna a történetet néhány helyen (Pl: amikor megismerkedtek...)
    Ettől függetlenül nagyon tetszett. Írj minél többet, mert nagyon jó a fantáziád! Gratula!

    VálaszTörlés