Varázslat a levegőben
- Uuuváááááááááá! – sikoltottam, mikor a tükörbe néztem.
Eltűnt a csodaszép arcom, a pelyhes szakállam, markáns állívem, és férfias vállaim is. Minden porcikám átváltozott, és kigömbölyödött, aminek nem csak hátránya volt, csak az első sokk idején még nem igazán figyeltem fel erre az apró tényre. Nő voltam. Nővé változtam – egy gömbölyű mellű, rózsás pofikájú, telt ajkú, szőke, dús hajkoronájú nő.
Nézegettem magam, de valahogy nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Innom kellett, mert a bortól mindig feloldódtam, sokkal könnyebben tudtam elemezni az eseményeket. Lekaptattam a pincébe, egy üveg jóféle Rosét vettem magamhoz, és visszarohantam a szobámba. Szépen, megfontoltam iszogattam, miközben figyeltem a nőt a tükörben.
A nap lassan telt, vagy csak nekem tűnt úgy, azonban egyre több üres üveg lepte el a padlót, és én egyre inkább kezdtem rájönni e test előnyeire. Itt-ott nemcsak, hogy szép, de kívánatos idomokat is felfedeztem, és a bor mámorában néhol le is csekkoltam magam.
Lassan egy egész napom azzal ment el, hogy csak magammal foglalkoztam, bort iszogattam, és azon gondolkodtam, hogyan is változhattam nővé. Hisz este, mikor lefeküdtem, még minden rendben volt, még megvoltam olyan tökéletesnek, mint mindig, egészen eddig a reggelig. Nem tettem semmi rosszat, mármint a szokásos játékaimon kívül, és még Angliát sem idegesítettem olyan sokat, mint szoktam.
Az órára néztem, majd akkorát csaptam a homlokomra, hogy felborultam a székkel. Nyolc óra volt, kilenckor pedig egy nagyon fontos, V.I.P. partira voltam hivatalos. De mégis hogyan mehetnék el nőként? Hisz senki sem ismerne fel. Óóó… hm… senki sem ismerne fel. Ez nem is rossz, így sokkal szórakoztatóbb lehetne a buli, elsősorban számomra. Minden egyes vetélytársamnak elcsavarhatnám a fejét, és kényszeríthetném őket, hogy behódoljanak, vagy harcoljanak a kedvemért. Anglia mekkorát nézne, ha sikerülne őt is megvezetnem, márpedig majdnem biztos vagyok benne, hogy összejönne a dolog.
Készülődni kezdtem, még a bor bódító hatása is egy-kettőre elmúlt, ahogy felvillanyozódva tervemtől rohangálni kezdtem a szobámban. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy annyi nővel volt kapcsolatom, elvégre egyesek itt felejtett ruháinak végre hasznát vehettem. Sok rongyot válogattam, hajigáltam szerte szét, és túrtam fel, mire végre elfogadható öltözetet találtam. Nem volt valami különleges, de szexi volt – még én is beindultam magamtól, képzelem, hogy reagál akkor majd a többi ország azon a híres-neves bulin.
Hihetetlennek tűnt, de azért még azt is megtettem a többiek kedvéért, meg persze a céljaim könnyebb elérése érdekében, hogy magas sarkút vettem. A hajamat feltűztem, hogy szabadon hagyjam hosszú, vékony nyakamat. Egy gyémánt nyakláncot is találtam a komódom legaljában, még valami régi szerelmemnek vehettem, vagy csak valami nagy harcból szerzett ereklye volt, nem tudtam, mindenesetre egészen jól harmonizált a fekete ruhámmal.
Tökéletesnek éreztem magam, és indulásra késznek. Már amúgy is időben voltam, ugyan még nem eléggé ahhoz, hogy ne késsek el, de inkább mondanám elegáns megérkezésnek, mert ugye a hívatlan vendégben legyen már annyi tartás, hogy késve is érkezzen, hogy biztosan mindenki felfigyeljen rá. Hívatlan vendég azért vált belőlem, mert senki sem ismer meg, nagy valószínűség szerint így, női testbe bugyolálva, és míg úton leszek, ki is kell találnom, hogy mit is fogok mondani, ki vagyok, ha kérdezik.
***
Hintóval menni egy olyan bulira, ahova mindenki autóval utazik, nagyon fennkölt és ízléses, és nem kevésbé figyelemfelkeltő is. Igazi hölgynek akartam látszani, hogy sikerüljön minden országot behódoltatnom, és megszereznem a hatalmat felettük. A hintó zörögve, recsegve állt meg, és amint kinyílt az ajtó, én kecsesen kimásztam az apró fülkéből.
Combközépig felhúztam a szoknyámat, de azért ügyeltem, hogy ne mutassak túl sokat, és végre lesétáltam a három lépcsőfokon. Egyetlen férfi állt kinn, valaki ismeretlen, vagy csak ismeretlennek tűnt a sötétben. Aztán mégis felismertem, és majdnem kitörtem a nyakam is ijedtemben. A magas sarkú beszorult két kavics közé, és elsüllyedt a homokban, én pedig majdnem elestem, de aztán mégsem, mert a sötétben bujkáló alak már mellettem is termett, és elkapott.
A hátborzongató arckifejezéssel, amivel mindig is szokott bámulni – mintha azt mondaná vele: Az enyém vagy. –, nézett most is az arcomba, csak éppen nem tudta, hogy én Franciaország vagyok. Megrebegtettem a pilláimat, és gyorsan feltápászkodtam a karjába kapaszkodva. Úgy sprinteltem be a biztonságot nyújtó házba, mint a nyúl, amit vadász üldöz, vissza sem néztem. „A kis sálas” meg valószínűleg ott állt, ahol hagytam, vagyis én azt hittem, de – A csudába is! –, amint beléptem az ajtón, máris a karmai közé sétáltam. Mintha a semmiből került volna elő.
Menekülésképp inkább kihátráltam, majd gyorsabban, mint előtte, törtem át a barikádon, melyet a testével alkotott, mire elterült a földön, én meg gyorsan átszökkentem felette. Majd meghaltam, már most úgy fájt a lábam a magas sarkúban, de ez még semmi volt, még az est folyamán millió és egy országgal kell táncolnom, hogy kicsalhassam tőlük a területeiket.
- Hát, te meg ki vagy, Csibe? – kérdezte Lengyelország, lenyalt szőke haja mögül.
- Lengyelország! – sivalkodtam bájosan. – Nem ismersz meg? Én emlékszem rád.
- Találkoztunk már? – töprengett el. – Nem, nem hiszem. Sőt, biztos is. Nem találkozhattunk, hisz egy ilyen bigére, mármint izééé… nőre csak emlékeznék.
- Francica vagyok, te butus – legyintettem, és közben „véletlenül” megsimítottam a mellkasát. – Jó Francia bátyus kicsiny unokahúga, egy aprócska sziget a tengeren.
- Hölgyem, lenne szíves táncolni velem? – A vér is megfagyott az ereimben, mikor hátrafordulva megláttam „A sálas fickót”.
- A-a – ráztam a fejem, miközben könyörgőn néztem Lengyelországra.
Sosem hittem, hogy egyszer tőle fogok segítséget kérni, de lásd, hova süllyedtem! Női ruhákban próbálom meg arra késztetni a többi országot, hogy adják nekem a területiket, és eszelősen menekülök Oroszország elől, és még arra is képes lennék, hogy hagyjam Lengyelországnak, a segítségért cserébe, hogy akár meg is tapizzon. Teljesen betegessé tett a hatalomvágy… Ezt már szeretem!
- Még egy lépés, és életbe lépnek a lengyel szabályok! – ismételte Lengyelország a szokásos szöveget, de ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha nem vigyázol, hamarosan Varsó lesz a fővárosod.
Több se kellett, Oroszországnak elsötétült az arca, ilyenkor pedig tanácsosabb olajra lépni. Nekem szándékomban is állt, de magamtól mégsem tudtam mozdulni, úgy szerettem volna lekeverni egyet „A sálas majomnak”. Végül aztán mégsem maradhattam, épp csak annyi láttam, hogy Oroszország neki ugrik a lenyalt frizurásnak, aztán egy villanás, annyi sem, és máris teljesen máshol találtam magam. Egy őrült szemüveges mosolygott a képembe, és próbált meg táncba vonszolni.
Hagytam magam, de csak egy kicsit, mert közben azon töprengtem, hogy miért van minden őrült rám szállva. Nem kellett egészen sokat agyalnom, tudtam, hogy mindenkinek az kell, ami az enyém, vagyis én magam. Megcsavargattam a csípőmet, és végre újra a tervemre koncentráltam. Majd megtanulják ezek itt, hogy Franciaország milyen nagy, és dicső.
- Rrrrr-riva… - toppant be közém és Amerika közé egy vad, és szexi férfi, torreádor szerelésben, mint a spanyolok egyetlen mintapéldánya.
Bár a zene nem épp az ő stílusában szólt, mégis képes volt rázni magát, és észvesztően fehér fogait villogtatni rám. Kezdtem azt hinni, hogy ez a szerencsétlen megpróbál elcsábítani, miközben ezt csak én tehetem, de aztán eszembe jutott az is, hogy ha ő el akar csábítani, akkor nekem nyert ügyem van. Boldogan csaptam össze a kezem, és kezdtem volna önfeledten táncolni, mikor az újdonsült partnerem hirtelen eltűnt a semmiben. Csak egy suhanást láttam, aztán a két ország egy asztalon fetrengve próbálta meg eldönteni, kinek van több joga meghódítani engem.
- El a mancsokkal, te piperkőc! – kiáltott Amerika az asztalon fetrengve. – Itt én vagyok az egyedüli HŐS, tehát csak nekem van jogom, a szexis, új csajokat felszedni.
- Miket hordasz itt össze?! – rivallt rá a másik, s végre leesetek az asztalról.
Kifejezetten élveztem, hogy itt is, ott is értem harcoltak. Megint úgy éreztem, hogy én vagyok a nagy, a híres, az „álmok ne tovább”-ja. Mindenki hozzám akart tartozni. Megint fénykoromat éltem! Francis a világ ura!!!
Egyedül ácsorogtam a tánctér közepén. Végre legalább egy szusszanásnyi időm volt a sok ármánykodás után. Nyugodtan ránézhettem az órára, hogy aztán felzaklatottan észleljem, hogy pörög az idő. Már tizenegy óra volt, és én tíz órakor már mindig ágyban szoktam lenni. Hihetetlen volt, hogy nőként még tovább bírom ébren, talán éjfélig is.
- Francicuskám, gyere tááááááááááááááááá!!! – visított Oroszország, majd a füléhez kapott.
Egy aprócska, gyenge kéz akaszkodott a fülcimpájára, és rángatta egyre lejjebb és lejjebb magához, hogy az aprócska, morcos lány arca egy vonalban legyen „A kis sálas”-éval. A lány csak megvetést és haragot mutatott, mire Oroszország rettegve csapkodott felém a karjaival, hátha megsegítem a menekülésben. Eszemben sem volt, sőt, kárörömmel néztem végig, ahogy az apró, fekete ruhás lány kiráncigálja az ajtón, hogy ott aztán jól megbüntesse.
Gyorsan elsétáltam egy csendes, sötét sarokba, amit a plafonról lógó színes selymek lágyan beárnyékoltak, és jótékonyan takartak a kíváncsi szemek elől. Nem volt kedvem még egy, hasonló balhéba keveredni most, mikor már majdnem mindenkit a markomban tartottam. Már csak Anglia volt hátra, legalábbis azok közül, akiknek ténylegesen be kellett hódolniuk. A többiek amúgy is mind engem akartak, csak látniuk kellett a példát a nagyoktól.
Amint levágtam magam, éreztem, hogy valami puhára ültem. Hoppá! Ez valakinek a keze volt, de mégis ki más kuksolhat itt a sötétében, akit még nem láttam? Figyelmesen végigmértem a mellettem hortyogót, s azonnal kitaláltam, hogy a macskamániás az, akivel összehozott a jó szerencse. Ő is fontos területekkel rendelkezett, így isteni jelnek vettem, hogy így összehozott minket a véletlen.
Próbáltam közel kerülni hozzá, kevés sikerrel, és különben is feleslegesnek tűntek a próbálkozásaim, semmire sem reagált, még a szemhéja sem rándult meg, hogy tudjam, legalább figyel. Egyáltalán semmi jelét sem adta, hogy érdekelném, még abban sem vagyok biztos, hogy felébredt-e egyetlen pillanatra is, mikor keltegettem. Halk beszéd neszezését hallottam hirtelen, mire felkeltem az álomkóros Görögország mellől. Hátrapillantottam, és láttam, ahogy kinyitja a szemeit a hasztalan fickó, majd dühösen elvágtattam, ám előtte még hallottam, ahogy álomittas hangon elmormogja a nem létező bajsza alatt:
- Hát, ez meg ki a fityfene volt?
A sutyorgást követve közelítettem, az egyik vészesen világos folyosó felé. Rettegtem, hogy talán Oroszország keveredett vissza valahogy, talán elszökött Fehéroroszországtól, miközben továbbra is hallgatóztam.
- Szerinted hol vagyunk? – érdeklődött egy gyenge, kisfiús hang gazdája, akit még mindig nem láttam.
- Nem tudom, de borzalom ez a zene – így a másik. – Remélem, van zongorájuk, mert sürgősen le kell játszanom egy kis Mozartot, hogy ne kapjak halláskárosodást, vagy esetleg elmezavart.
- Órák óta barangolunk, nem lehet, hogy mégis balra kellett volna fordulnunk? – kérdezte félénken az első.
- Én is azt mondtam, csak te nem hallgattál rám!
- Még, hogy mondtad! Te erőszakoskodtál, hogy menjünk jobbra, de azóta sem jutottunk előrébb.
- Ti?! Itt? – hitetlenkedtem, mikor végignéztem a két jelmezes idiótán. – Mégis hogy kerültök ide?
- Ki vagy te? – kérdezte a másik kettő egyszerre, majd Ausztria folytatta. – Mit keresel a bulinkon, és hol a jelmezed?
- Milyen buli? Milyen jelmez? – értetlenkedtem.
- Hát… ez Németország háza – dünnyögött csendesen Japán, aki egy fekete kiscicának volt öltözve. – Jelmezes bulit tartunk, a macskám, Hong Shi születésnapja alkalmából.
- Ez nem az a ház – mondtam röhögve, majd mellkason böktem Ausztriát, aki zongorának volt öltözve. – Ez egy másik buli, egy másik házban, egészen pontosan Angliáéban.
- Jól eltévedtünk – mondta Ausztria, mint egy tényszerűséget. – Ez mind a te hibád, Japán! Legközelebb olyannal menj a mosdóba, aki tudja a visszautat!
Japán épp valami cirkalmasat káromkodott, amit nem értettem, mert a hatalmas, kakukkos óra épp ekkor ütötte el az éjfélt. Hangosan zengett: bimm-bamm, majd egyszer csak már nem is találtam olyan kényelmesnek a női ruhát, az ékszert a nyakamban, és a magas sarkút sem a lábamon. A hajam is kicsúszott a csatból, ami hatalmas csattanással ért földet és tört darabokra, mintegy lezárásaképp a mai estének. Az arcomhoz kaptam, és újra éreztem az államon a szakállamat.
Japán és Ausztria egyként ámuldoztak és kaptak röhögő görcsöt, majd, mint akik mégsem találják viccesnek az esetet, elhúzták a csíkot arra, amerről jöttek. Hirtelen úgy éreztem, mindenki engem figyel, de mikor megfordultam, csak a földön fetrengő két szerencsétlent láttam, akik alig vertek valamit a másikon, mégis mindketten hullafáradtak voltak. Amint azonban megláttak, rögvest mindketten talpon voltak, és egyszerre törölgették a szemüket, hogy jól látnak-e. Én csak rájuk vigyorogtam, és az ajtó felé kezdtem rohanni.
A nyitott ajtó mellett, most először az este folyamán, megláttam Angliát, ott ücsörgött egy széken, kezében az elmaradhatatlan teájával, és épp úgy nézett rám, mintha gyilkosságra készülnék. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, egyre szélesebb lett a vigyorom, s mikor láttam, hogy csúszik le a székről, és borítja magára a teáját, egyenesen kétrét görnyedtem a vihogástól. Alig bírtam elmenekülni az est színhelyéről, úgy vihorásztam. Végül aztán, most először életemben, éjfél után feküdtem be a pihe-puha ágyikómba.
Egy nappal korábban…
Anglia, a varázsló
- Hókusz-pókusz, ó, szellemek, segítsetek!
A szőke férfiisten, aki titkon hatalmas mágus is volt, az óriás pentagramma közepére helyezett üst körül táncikált, és kántált csupa rosszmájú megjegyzést egy másik szőke, szakállas, borimádó álompasira, aki megint rossz fát tett a tűzre. Anglia úgy gondolta, végre beváltja az ígéretét, és minden egyéb nélkül megbünteti a nagyszájú ficsúrt. Verekedni már eleget verekedtek, hát most majd önmagához méltón, végre a különleges fegyverével leckéztetheti meg.
Anglia tovább ugrándozott a fortyogó üst körül, tovább motyogott, és továbbra sem figyelt másra, csak, hogy a pentagrammon belül maradjon. Valami vöröses csillant fekete köpenye zsebében, talán méreg volt, talán nem, de egyre kijjebb és kijjebb csúszott. Míg pattogott, vele együtt a fénylő darab is kibuggyant már rendesen a feketeségből, felismerhetővé vált a könnyed textília. Egy csábító, vörös, női tanga fityegett varázslónk zsebéből, ami egy újabb szökkenéssel később máris a varázsfőzetben landolt. Anglia, e drága, figyelmes ország ezt az apró malőrt nem vette észre, s tovább táncolt, ugrált, kántált, mintha mi sem történt volna.
Végül aztán csak kifáradt a mágusok és férfiak legkiemelkedőbbike, s lihegve, csónakevezőt ragadva, kavargatni kezdte a rózsaszínű, gőzölgő löttyöt. Homlokráncolva nézegette, de aztán elsiklott afelett a tény felett, hogy a főzet színe eltért az átlagostól, hisz ez volt a legkevesebb, a bájital ennek ellenére is hatásos lesz.
Gyorsan feltűrte kezén a köpenyt, hogy le tudja lesni az alkarjára írt, bonyolult varázsigét, majd halkan morogni kezdett, hogy beizzítsa a hangszálait. Hirtelen köhögőroham tört rá, a nagy dorombolásban ugyanis valami szemtelen porszem kapargatni kezdte a torkát. Aztán csak ráhagyta ezt is, lenyugodott, s végre felkészült a varázslat utolsó fázisára.
- Wikitikki-wakkavawé… csiki-csiki, békolóó-héjaaabéjó, bambarééééééé… bimmm-bummm, sikitíííííííííííí-wakavéééé-édoraaaa... – hadart egyre inkább, s így az ismeretlen nyelv még ismerenetlenebbé vált, de aztán lassított. – Segítsetek, hogy Fran-ci-ca nőciiiii! – prüszkölt egy hatalmasat.
Ezután dühében elhajította az evezőt – mire az bánatában kettétört –, ledobta magáról a köpenyt, és mérgesen fortyogva kicsörtetett a pincéből.
Életemben nem olvastam még ilyen novellát. Nagyon élveztem minden sorát, nem szokványos volt, hanem számomra valami merőben más. Azonban a történet fanyar humora mellet felütötte a fejét a becsvágy, hatalomvágy, féltékenykedés, agresszió és a bosszú. Amennyire szürreális volt a novella, ezek az érzelmek mégis reálissá tették.
Gratulálok, nagyon szép munka!
Join:
Hát ez nagyon elmebeteg volt! Még életemben nem olvastam ennyi maszlagot, de tetszett J még annak ellenére is, hogy egy egoista, nagyravágyó, gonosz a főszereplője.
Eszméletlen jó a fantáziád, gratula!
Lea:
Hát ööö… Körülbelül ez volt az első reakcióm olvasás után. Ez már szürrealizmus volt a köbön, mondhatom J Itt-ott belekavarodtam a sok zagyvaságba, de éppen ezért volt lebilincselő. Még sosem találkoztam a tiédhez hasonló novellával, és ha őszinte akarok lenni, nem is biztos, hogy szeretnék. Valahogy olyan ez, mint amikor az ember felül a világ legnagyobb hullámvasútjára tériszonyosan. Frenetikus élmény, de egyszer egy életben elég J. Mindenesetre le a kalappal a csavaros agytekervényeid előtt, és gratulálok a műhöz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése