Rémálom
Mindenhol ismerős hegycsúcsok, és a végeláthatatlan sivatag terült el körülöttem, itt-ott pedig egy-egy sötétebb árny jelezte a földből kiálló csontok helyét. Döglött állatokat vagy talán halott embereket jelezhettek, nem tudtam, csak azt, hogy nem állhatok meg, és nem félhetek semmitől, mert akkor vége lesz mindennek, és elbukom. Így hát nem törődve a rám telepedő jeges rémülettel haladtam előrefelé, mert pontosan tudtam, hogy hová tartok. Hogy honnan? Onnan, hogy a szél megsúgta nekem, és én megértettem minden egyes szavát, melyre csak a kiválasztottak voltak képesek.
Én is egy voltam közülük. Az volt a sorsom, hogy védelmezzem a természetet, és megvédjem azt a sötét erőktől, melyek el akarták pusztítani, hogy aztán ők uralkodhassanak, ezzel is Urukat szolgálva. Megvetően fújtam ki a levegőt, hiszen az Uruk nem volt más, csak egy gyáva féreg, aki a szolgáit küldi pusztulásba, és nem mer szembeszállni még velem sem, egy mindössze húsz éves lánnyal. Pedig az erőmről szinte semmit nem tudok, hiszen még időm se volt felfogni sem a dolgokat. Minden egy héttel ezelőtt kezdődött, amikor egy őszülő férfi keresett meg azzal, hogy segítenem kell neki, én pedig nem gondolva a következményekre, belementem.
Nem törődtem apám rosszalló tekintetével, ahogy a húgoméval sem, akik épp nálam vendégeskedtek, hanem beengedtem a házamba, és megengedtem neki, hogy amíg ekkora a hőség, meghúzza magát nálam. Tudtam, hogy az itteni hőmérséklet nem kímél senkit, és hamar ki lehet száradni, ha az ember nincs hozzászokva. Gyorsan eljött az este, apámék hazaindultak, én pedig egyedül maradtam az öregemberrel, akiről semmit nem tudtam, még a nevét sem.
– Elnézést, uram! – szólítottam meg félénken.
– Igen, lányom? – fordult felém érdeklődve.
– Hová tart? Mármint a falunk után már csak a sivatag van, és semmi más – kérdeztem kíváncsian.
– Már sehová, megtaláltam azt, akit kerestem. Hosszú évekig tartott, de még pont időben vagyok, végre megtaláltalak! – ragadta meg a karomat, én pedig ijedten ugrottam fel. Nem értettem egy szavát sem, de nem is akartam megérteni.
– Nem tudom, hogy mire céloz ezzel, de hagyja el a házamat – indultam el az ajtó felé, amikor hirtelen előttem termett. – Hogyan csinálta ezt? Mi maga? – faggattam, miközben elkezdtem hátrálni.
– Adj egy kis időt, és mindent elmagyarázok. Segítened kell, csak te vagy rá képes! – mondta, én pedig hitetlenül néztem rá, és meg sem tudtam szólalni. – Te vagy a kiválasztott, az, aki legyőzheti Őt!
– De mégis kit? – nevettem fel hisztérikusan. – És mégis milyen kiválasztott? Én csak egy lány vagyok, semmi különleges nincs bennem!
– De van, lányom. Kövess, és megmutatom – indult meg a hátsókert felé, én pedig követtem őt, miközben igyekeztem nem tudomást venni a félelemről. A végére akartam járni a dolognak, és bizonyítékot akartam arra, hogy ez csak egy hibbant vénember.
– Csukd be a szemed, és hallgasd, amit mond neked – szólalt meg az öreg, amikor már a kertben álltunk.
– De mégis kicsoda? Hiszen csak ketten vagyunk – meresztettem rá hatalmas szemeket, miközben körülnéztem a sötét kertben. Ez az öreg biztosan bolond.
– Csak tedd, amit mondtam, és megtudod – válaszolta sejtelmesen.
Nem bíztam benne, de a kíváncsiság erősebb volt bennem mindennél, így megtettem, amit kért. Behunytam a szemem, és csak figyeltem azt, ami körülvett. Hallgattam a szél dallamát, és a tücskök ciripelését, mely különlegessé tette az éjszakát. De egy idő után mindez megváltozott. A dallam inkább monológgá vált, és a susogás szavakká állt össze. Ijedten nyitottam ki a szemem, kerestem a tekintetemmel az öregét.
– Mégis mi volt ez? – faggattam rémülten.
– Hallottad Őt, igaz? Akkor tényleg nem tévedtem, és te fogod megmenteni Őt! – mosolygott rám, én azonban csak valamiféle ködön keresztül hallottam őt.
A szél susogása egyre hangosabb lett, és a szavak mondatokká álltak össze, ami pedig azt az érzetet okozta, mintha többen beszéltek volna hozzám egyszerre. Meg akartam szabadulni ettől a különös jelenségtől, azonban hiába próbálkoztam, innentől kezdve már képtelen voltam kilépni ebből a varázslatos világból.
– Ízisz, ne hadakozz a sorsoddal, mélyen magadban te is tudod, hogy igazat beszéltem – szakított ki a gondolataimból az öreg férfi.
– Mégis honnan tudja a nevem? – kérdeztem, miközben végigsimítottam hosszú, fekete hajamon, hogy egy kicsit lenyugtassam magam.
– Tényleg erre vagy a leginkább kíváncsi? – mosolygott továbbra is rendületlenül.
– Valóban nem – ráztam meg a fejem, belátva, hogy igaza van. – Inkább mondja el, hogy mi ez az egész.
– Csak hallgasd, amit mond neked – noszogatott, én pedig bólintottam, bár fogalmam sem volt, hogy mi fog következni.
Becsuktam a szemem, és átadtam magam a természetnek, mely körülölelt, és elvitt egy olyan helyre, mely olyan volt, akár egy mesebeli rét. Virágok nyíltak mindenfelé, egy patak húzódott meg a fák között, a madarak pedig boldogan csiripeltek. Lassan sétáltam körbe a tisztást, majd pedig lehajoltam, és végigsimítottam egy virág selymes szirmain. Ekkor pedig meghallottam Őt.
– Segíts rajtam, Éjleány! – suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam meg.
– Mit kell tennem? Mondd meg! – fordultam körbe, azonban csak a szellőt láttam, és éreztem.
– Keresd meg a helyet, ahonnan táplálkoznak, és semmisítsd meg. Csakis így mentheted meg mindazt, ami én vagyok – válaszolta.
– De hol van az a hely? És mi vagy te? – kérdeztem kétségbeesetten valami használható után kutatva. Semmit nem értettem, akárhogy is próbálkoztam.
– Ezt nem mondhatom el, de ha figyelsz rám, akkor segíteni fogok neked, és rávezetlek a helyes útra. Így ők sem tudják majd meg idő előtt, hogy mire készülsz – felelte elhalóan.
– Rendben. És a második kérdésre a válasz? – faggattam újra, még mindig nem tudva, hogy mit is keresek.
– Hogy mi vagyok én? – kérdezett vissza. – Minden és semmi. A valóság, és ami azon túl van. A vidámság, és a természet alkotója, mely mindent körbeölel, és aki vigyáz rá. Azonban egyedül túl kevés vagyok már. Segíts!
Ezer meg ezer kérdésem lett volna még, azonban hirtelen minden eltűnt, és én újra a sötétségben voltam, míg a fülemben csak az az egy szó ismétlődött: segíts. Ez pedig megtette a hatását, többé nem álltam ellen, hanem belenyugodtam abba, hogy nekem kell segítenem. Egyszerre hallgattam az öreg és a szél hangját, hogy megtanuljam azt, amit ezalatt a rövid idő alatt lehet, hiszen mindössze egy hetem volt arra, hogy megtaláljam azt a helyet, amiről a Természet beszélt nekem. Három napig tartott mire az erőmet úgy ahogy megtanultam kezelni. A szél pedig segített nekem, a szövetségesem lett, ahogy a többi erő is. A föld, a víz, a levegő, mind nekem engedelmeskedett, és alávetette magát az akaratomnak. Én pedig bonyolult igéket és kézmozdulatokat tanultam, hogy képes legyek megtenni azt, ami immáron a sorsom volt. Meg kellett mentenem a Természetet magát, mely minden jóság szülőföldje, és mely mindennek az alapja, mely nélkül mi sem létezhetnénk.
Felnéztem az égre, hiszen már majdnem besötétedett, én pedig még mindig nem érkeztem meg oda, ahová kellett volna. Pedig már napok óta csak gyalogoltam, néha megállva néhány órára, hogy megpihenjek és aludjak egy kicsit. Azonban az út sosem fogyott el, egyre mélyebbre merészkedtem a sivatagban, és egyre jobban eltévedtem.
– Messze van még? – fohászkodtam válaszért a szélhez, aki az egyetlen útitársam volt.
– Már közel vagy, hiszen te is érzed… – susogta halkan.
És igaza volt, valóban éreztem, csak magamnak sem akartam bevallani, mert ijesztő volt a felelősség, ami rám nehezedett, és minden más is, ami körülvett. A szívem mélyén már egy ideje tudtam, hogy nem lehetek messze, hiszen minden egyre félelmetesebb lett, és bár nappal volt, az ég egyre sötétedett, minél hosszabb utat tettem meg. A nap nem sütött, és szinte teljesen eltűnt a vastag felhőréteg mögött, képtelen volt legyőzni a gonoszt. Hát innen indult el – gondoltam magamban, ahogy körbenéztem, és megláttam egy barlangot a legközelebbi hegy aljában. Nem volt kérdés, hogy arra kell tartanom, és már nem is ellenkeztem ellene, csak meneteltem, bár fogalmam sem volt, hogy mi vár ott rám.
Egyre közelebb értem, és egyre hidegebb lett, a szoknyám pedig beleakadt egy kiálló sziklába. Mérgesen próbáltam kiszabadítani, azonban nem sikerült, én pedig értetlenül álltam a dolgok előtt. Hogyan lehetséges ez?
– Használd az erőd! – kaptam az utasítást, én pedig követtem.
Egyetlen intésemre a szikla darabokra hullott, a ruhám pedig kiszabadult, így folytattam az utat, és többé eszembe sem jutott ez az incidens, pedig intő jel lehetett volna számomra. A barlang bejárata előtt egy utolsó pillantást vetettem még az égre, majd bevetettem magam a sötétségbe, és nem foglalkoztam semmivel. Becsuktam a szemem, és csak a természet zajaira figyelve meneteltem. Fogalmam sincs, hogy meddig tarthatott, talán órákig, talán csak percekig, míg megérkeztem oda, ahová tartottam. A sötétség hihetetlenül nagy volt, és úgy éreztem, hogy ha egy pillanatra is megállok, megfagyok. A jeges rémület pedig úgy suhant át a testemen, akár a villám, és nem hagyott menedéket. Úgy éreztem, elvesztem.
Ijedten kutattam valamiféle fényforrás után, azonban nem találtam semmit, csak a sötétséget, és a sziklákat. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Mégis hogyan ölhetném meg azt, amiről azt sem tudom, hogy micsoda? Hogyan kerekedhetnék felül azon, ami már évezredek óta létezik, és ami el akarja pusztítani a világot, hogy örök sötétséget hozzon rá? Hiszen én senki nem vagyok, csak egy gyenge emberi lény, aki mindössze egy hete szerzett tudomást erről a világról! Mit tegyek? Hogyan tegyem? Miként tovább? A kérdések csak kavarogtak a fejemben, és képtelen voltam legyőzni a kétségeimet, hisz sokkal erősebben dolgozott bennem a félelem, mint azt emberi ésszel fel lehetett volna fogni. Elvesztem, és ez ellen semmit nem tehettem, csapdába estem, és az egyetlen társam is magamra hagyott…
Nem tudom, hogy meddig állhattam ott, őrület közeli állapotban, csak azt észleltem, hogy egy fénypont közeledik felém, és a zajok körülöttem egyre erősödnek, hogy aztán ijesztő sziszegéssé álljanak össze. Felém tartottak, és én képtelen voltam megmozdulni, hogy elbújjak előlük. Szembe kellett néznem velük, és meg kellett próbálnom végezni velük, hogy a Természet megmeneküljön. Csak vártam, hogy végre megérkezzenek, és szembeszállhassak velük, azonban amikor már ott álltak előttem, és teljes valójukban megmutatkoztak, akkor azt kívántam, bárcsak ne én állnék ott, bárcsak otthon lehetnék a családommal, és bárcsak ne ez lenne a sorsom. Kívülről próbáltam magamat erősnek mutatni, azonban amikor megszólaltam a hangom remegése egy pillanat alatt elárult.
– Kik vagytok? Mit akartok tőlem? – kérdeztem.
– Tudod te azt nagyon jól – válaszolta egy fekete árny, mely olyan volt, mintha nem is lenne teste. A körvonalai elmosódtak, a hangja pedig olyan volt, akár egy hinta csikorgása. Kirázott tőle a hideg, az agyamra pedig valamiféle köd telepedett.
– Nem, nem tudom! – makacskodtam. Pedig tudtam, hogy igaza van. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy kik ők, csak magamnak sem akartam beismerni.
– Ha így, akkor így – vont vállat, majd belekezdett a magyarázatba, ami ha úgy vesszük, felesleges volt. – Én vagyok a legrosszabb rémálmod, a legrejtettebb félelmeid megtestesülése, és az, akivel sosem akartál találkozni, most mégis egymással szemben állunk…
– Csend legyen! – szakítottam félbe kiabálva, és befogtam a fülem, hogy ne kelljen tovább hallgatnom. Nem bírtam elviselni az engem körülölelő sötétet, hideget, és mormogást. Egyetlen dolgot akartam: elmenni innen, és egyedül lenni végre. A szörnyek azonban nem hagytak kiutat, gonoszan nevettek rajtam, és körbevettek, eltorlaszolva a menekülési útvonalaimat.
– Hagyjatok elmenni! – kértem őket hisztérikusan, miközben a tekintetem végigvándorolt a sötét alakokon. Félelmetesek voltak, és egytől egyig gonoszak.
– Csak akkor mehetsz el innen, ha megölsz minket – válaszolta az előbbi árny.
– Engedjetek el! – néztem rá könyörgően, azonban semmi jelét nem fedeztem fel annak, hogy az árny meg akarná ezt engedni.
A szeme gonoszan megvillant az esetlenségemet látva, és tudtam, hogy ezért meg fogok fizetni, ennek ellenére megfogadtam, hogy megnehezítem a dolgukat. Az utolsó reménysugaramba kapaszkodtam hát: az erőmbe. Meglendítettem a kezem, majd egy kört írtam le vele magam körül, mire a földből sziklák emelkedtek ki, hogy elzárjanak a szörnyek elől. Megpróbáltam kiutat találni, és időt nyerni ezzel, azonban olyasmi történt, amire nem számítottam. Az árny könnyűszerrel átúszott a falon, és megállt velem szemben. Egyetlen karnyújtásnyira voltam tőle, és tudtam, innen nincs menekvés.
Az erőm nem segíthetett, egyedül képtelen voltam felülkerekedni rajtuk, és ők ezt a túlerőt ki is használták. Hiába vetettem be mindent, amit tanultam, nem volt elég, és nem voltam elég erős. A kör újra bezárult, a gyűrű pedig fojtogatóan szoros lett, minden oldalról támadtak, végül pedig jéghideg leheletükkel belepték a testemet, lefagyasztva engem. Olyan volt, mintha hirtelen lebénultam volna, azonban mindent éreztem, hallottam, és gondolkodni is képes voltam. Láttam, ahogy egyre közelebb jönnek, ahogy leszakítják a ruháimat, és egy tőrt előhúzva végigkarcolják a jobb felkaromat, ahonnan a vér ijesztően kezdett el spriccelni. Fájdalmamban csak üvölteni tudtam, megmozdulni azonban képtelen lettem volna. A hideg behálózta a lelkemet, a szívem lelassult, és én egyre kevesebbet fogtam fel a körülöttem lezajló dolgokból. Még láttam, ahogyan az árny gonoszan elmosolyodik, majd a tőr ismét megvillant, körülöttem pedig elhomályosodott minden.
Sikítva ültem fel hevenyészett ágyamon, ahogy a rémálom véget ért. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, ahogy újra lejátszódott bennem az, ami álmomban is. Bár nem emlékeztem az egészre – valamiféle köd szállt ugyanis az agyamra –, de a jeges rémületre, és a gonosz árnyakra igen. Tudtam, hogy mindez a sötétek műve, amiért egyre közelebb érek az őket tápláló hely felé, mégsem tudtam napirendre térni a dolog felett. Nem emlékeztem, hogy túléltem-e álmomban az incidenst, és ez felettébb zavaró volt. Hiszen tisztában voltam azzal, hogy ha reggel útnak indulok, akkor újra azoknál a szikláknál leszek, és újra azokkal a szörnyekkel kell majd szembenéznem. Ha álmomban győzedelmeskedhettem, akkor az egyfajta bizonyosságot adott volna, így azonban csak kétségek gyötörtek. Viszont bármi is fog történni, tudtam, hogy szembe kell vele néznem, és emelt fővel kell elviselnem azt is, ha elbukom, mert nemes célért halok meg, ha így történik majd.
Így hát nem haboztam tovább, felkeltem, és mindent magam mögött hagyva, magabiztos léptekkel elindultam a félelmetesen fölém meredő hegyhez, és az annak aljában ismerősen ásítozó barlanghoz…
Végig a hideg futkosott a hátamon! A zenét tökéletesen megjelenítetted a novelládban, de mégis a mű kapja a fő figyelmet, nem pedig a zene, ami hatalmas, sőt gigantikus piros pont. Nagyon tetszett a történet, beleborzongtam, annyira izgultam a főhősünkért. Már vártam valami pozitív végkifejletet, de a csattanó, hogy csak egy álom… Le a kalappal. Nem tudok belekötni, nagyon élveztem. Gratulálok!
Join:
Szóhoz sem jutok…! (Tátott szájjal bámulom a monitort percekig.)
Imádom a rémtörténeteket, és bevallom még néhány nagy írót is lepipáltál ezzel a novellával. GRATULA!
Nem tudom mit is lehetne írni kominak, mert szerintem ez a mű magáért beszélt.
Csak így tovább, még sokra viheted! J
Lea:
Hát hűha… Erre nagyon mást nem is lehet mondani J Kikerekedett szemekkel olvastam, egyre csak izgultam, hogy s mint lesz ennek vége, és amikor bekövetkezett, kellett jó néhány perc, amíg magamhoz tértem. Borzongás volt ám a javából! A csattanó nálam annyira nem ütött, már a címből érezni lehetett, hogy ez csak egy álom leírása. De le a kalappal, eddig nálam te vagy az egyik lehetséges befutó J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése