Körhinta
Élet. Ez egy instabil fogalom. Azt a valamit, amit életnek nevezünk, már rég elrontottuk. És, hogy mivel? A tömény, megmásíthatatlan valósággal, ami valójában nem létezik, hisz mindenki hazudik, a valóság is csak egy hazugság, egy blöff. Felkelsz reggel, kiválasztod az aznapi maszkod és azzal járkálsz egész nap. A barátaidtól elvárod, hogy őszinték legyenek, ugye? Megkérdezhetem, hogy van ehhez pofád, ha te sem vagy az?
A kapu kilincsére helyezem a kezem. Zömmel ez a játszótér volt múltam vidám részeinek tetthelye. Kiskorom óta ide járok, itt töltöm szabad időm szinte minden percét. Azt hiszem, lassan az összes kis zugot ismerni fogom... Kerek egy hete voltam itt utoljára. Rég nem hanyagoltam el ezt a helyet ilyen sokáig. Azóta minden megváltozott. Az élénk, rikító színek kifakultak, minden tiszta por. A földön szélkergette szemetek futkosnak, bár már ők sem játékosan, mint régen, inkább unottan és csüggedten... Eltűnt az élet, a vidámság... Vagy épp csak én változtam meg túlságosan, én látok mindent ilyen borúsnak.
Azóta talán felnőttem. Már nem vagyok gyerek, nem is tekintenek rám úgy, mint egy gyerekre. Túl sokat éltem meg. Egyedül vagyok egy most már unalmas játszótéren az emlékeimmel és az összes bajommal. Ennél még a fiúk utáni nagy vödör fagylalt is jobb.
Emlékszem, itt tanultam meg biciklizni, édesapámmal. Itt esett ki az első fogam, édesapámmal. Itt sírtam az első iskolai rossz jegyem után, édesapámmal. Itt ettem az első krumplicukrom, édesapámmal.
Itt életem. édesapámmal. Ez volt a mi helyünk.
Minden nap iskola után az első dolgom volt, hogy ide jöjjek. Itt játszottam a többi gyerekkel, amíg a papám el nem szabadult a munkából és nem jött ő is. Mindig hozott nekem valamit. Soha nrm törődött a saját fáradtságával vagy anyagi hogylétünkkel. Egyetlen lánya vagyok, meg is becsül.
Egy héttel ez előtt is rá vártam. Vártam. Bolond voltam és ostoba, akárcsak minden fiatal. Vártam rá akkor is, amikor már senki nem volt velem, hazamentek, egyedül maradtam.
Pont, mint most...
Emlékszem, egyszer, amikor még nagyon csöpp kislány voltam, az egyik hintán ültem. Nem hajtottam magam, csak a lábam lógattam. Épp nem volt játszótársam, hát csak ültem egymagamban és figyeltem homokozó, fogócskázó társaimat.
Majd valaki meglökött. Meglepetten pillantottam hátra.
- Apuuu!- Úgy, ahogy voltam kiugrottam a még mozgó hintából és a nyakába vetettem magam.
Megperdített a levegőben, lerakott, majd leguggolt, hogy egy szintben lehessünk, a szemembe nézhessen. Elém tolta két, marokba szorított kezét.- Jobb vagy bal?- Nevetve böktem az egyik kezére, valójában még nem is ismertem az irányokat.
Édesapám mosolyogva tárta fel előttem kincseit. Egy- egy krumplicukor lapult a mancsain, az édességbolt csinosan becsomagolt, színes papírzacskójában. Kérdés nélkül ragadtam el tőle az egyiket, majd egy padhoz ballagtunk, hogy együtt elszopogathassuk őket.
- Köszönöm!- vigyorogtam, mint egy vadalma.- Most igazán boldoggá tettél!
Kicsomagoltam az édességet, és habozás nélkül ráharaptam, nem törődve annak keménységével.
- Amíg élek, nem hagyom, hogy szomorú légy!- mosolygott rám édesapám.
Most tudom csak igazán, mennyire igaza volt. Már ő sincs, a boldogság is elszállt.
Körbenézek. Hinta, csúszda, mászóka... körhinta. Ez a kedvencem! A kedvencem volt.
Lassan odasétálok és belemászok. Élesen nyikorog alattam. Ez a játszótér egyetlen olyan játéka, amire apa is felmászhatott, talán ezért ültünk olyan sokat rajta. Kacagva és visítva hajtottam kettőnket ( megmondom,nem volt könnyű) , miközben édesapám hátradőlve nézte, hogyan erőlködök. Emlékszem, hogyan lobogott a hajam és hogyan csapott a szemembe a menetszél... Ha becsukom a szemem és elmerülök az emlékeimben, még mindig hallom biztatását: "Ez az, kincsem, hajtsd! Megy ez!"
Ráhelyezem a tenyerem a középső tányérra- ezzel kell hajtani- és erősen meghúzom. A körhinta tompa hangot hallat, dob egyet rajtam, majd kínkeserves visítás közepette megadja magát, elindul. Húzok rajta még egyet, had gyorsuljon. És gyorsul is... A kezem egyre fürgébben jár, a körhinta egyre sebesebben forog, én egyre inkább nekiszorulok az ülésnek, a fém keret a hátamba nyomódik. Számomra ismerős ez az érzés, most mégis erősen szédülök és a gyomrom is liftezni kezd. De nem igazán érdekel, hajtom én akkor is, ha kiszédülök belőle. Hajtom, mert amíg ezt teszem, van lehetőségem pár pillanatig azt hinni, hogy minden rendben van, minden a régi, hogy mindez nem történt meg. Hogy megint csak édesapámat várom, jöjjön, együtt szopogassunk krumplicukrot, majd együtt menjünk haza anyuhoz, aki meleg étellel vár minket gyümölcsös főzőkötényében, főzőkesztyűvel a kezén.
A fejem szabályosan lüktetni kezd, annyira szédülök. A szemem előtt megannyi szép emlék pereg le, ahol hárman vagyunk, együtt az egész család. Én, anya.... apa. Nos, ilyen már nem lesz. Egy héttel ez előtt édesapám épp hozzám igyekezett, amikor balesetet szenvedett. Nekem még mindig nem mondták meg, mi történt vele, csak annyit tudok, hogy azóta is kómában van, a gépek híján ennyire sem élne.
Nem hajtom tovább magam. Már nincs erőm hozzá. Hátradőlök és hagyom, hogy lelassuljon, miközben azon töprengek, az élet maga is egy körhinta. Felszállsz, hajtod, hajtod, mész körbe-körbe, rendesen elszédülsz, majd mikor már nem bírod tovább, elengeded magad és kizuhansz. Vagy egyszerűen csak kiszállsz... Még meg sem áll, én máris kifele veszem az irányt. A lábam épphogy éri a talajt, én máris elesek. A kavicsok élesen vájnak az arcomba. Fáj. Pár másodpercig fekszek, a fejem üres. A gondolatok sikítozva menekülnek belőle. Ez amolyan automatikus védelmi mechanizmus. De végül tenyeremet a földre helyezem és felnyomom magam, felállok. Ingatag léptekkel indulok megint el. Olyan érzésem van, mintha másnaposan gázolnék az iszapban, a talaj nem biztos, szédülök.
Kétségbeesetten körbenézek... Szemetes! Amennyire tőlem telik, sietős léptekkel vonszolom magam, majd amint elérem, kiadom magamból, ami kijön. Erősen markolom a kika fém keretét. A kezem izzad, a szemem könnyezik, a számban savas íz terjeng, a fejem pedig úgy lüktet, attól félek, majd szétszakad.
Felemelkedem, körbenézek. A körhinta nyikorogva megáll. Ahogy ő is, itt minden rajtam röhög. Haza kéne mennem, ezt pedig tudják ők is. Igazuk van. Az édesapámmal kéne lennem és ezt tudják ők is. Igazuk van. Ma még kómában van, de holnap lekapcsolják a gépekről. El kéne búcsúznom tőle. Nem kéne hagynom, hogy nélkülem menjen el.
Összeszorítom a fogam, mély lélegzetet veszek, hogy kitisztuljon a fejem. Újult erővel indulok meg a kapu felé. Itt kell hagynom ezt a helyet, itt az ideje Goodbye-t intenem.
Még sok dolgom van. Fel kell dolgoznom a fájdalmam, túl kell lépnem rajta, vagy ha ez nem megy, hát meg kell tanulnom együtt élni vele.
Ezúttal édesapám segítsége nélkül.
Igen, sajnos ez az élet!
Nagyon szépen leírtad az egész történetet. Kerek és érthető volt minden szava. Értékelem, amikor úgy ír valaki, hogy bele tudja élni magát az olvasó.
Gratulálok!
Carrie:
A novellád annyira valósághűre sikeredett, hogy végig borsódzott a bőröm. A zene és a novella teljesen egy húron pendült, zaklatott hangvételt is sikerült átadnod. Bevallom, nagyon kíváncsi voltam, hogy erre a zenére mit alkotsz, de megemelem a kalapom. Szívszaggató írás!
Gratulálok!
Lea:
Nem mostanában olvastam olyasmit, ami megérintett, neked sikerült. Annyira valóságszagú lett a történeted, hogy libabőrös lettem, elszorult a szívem és egy-két könnycsepp is betársult. Külön megemlíteném, hogy roppantul tetszett, hogy nem próbáltad szépirodalmi köntösbe bújtatni, mertél „szabadabb” kifejezéseket használni. A végén azt a ’Goodbye’-t én nem tettem volna bele, de ettől eltekintve még mindig azt mondom, hogy le a kalappal előtted. Gratulálok!
Köszönöm! =]
VálaszTörlés